Az elmúlt néhány hét komoly próbatétel volt a családok és a párkapcsolatok számára. A korábbinál jelentősen több együtt töltött idő olyan nehézségeket is a felszínre hozott, amelyekről a hétköznapokban nemigen veszünk tudomást, miközben sokan nemcsak szeretteinkről, de saját magunkról is sok újat tanultunk. A pszichoterapeuta-szakorvos szerint ugyanakkor nincs igazán új a nap alatt: a harmonikus emberi kapcsolatok alapja gyerek- és felnőttkorban, békeidőben és a járvány idején is kötődési szükségletünk kielégítése.
Dr. Török Szabolcs pszichoterapeuta szakorvossal, EFT család- és párterapeutával a felnőttkori kötődésről, párkapcsolati félreértésekről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk.
Az elmúlt időszakban sokan töltöttünk a korábbinál több időt családunkkal, partnerünkkel, szeretteinkkel összezárva. Voltak, akik örömteli, mások feszült időszaknak élték meg ezeket a heteket: így vagy úgy, de mindannyian szembesültünk azzal, mekkora hatással vannak közérzetünkre a legszorosabb emberi kapcsolataink. Miért választja az emberek többsége ma is azt, hogy ha teheti, családban éljen?
Ehhez elsőként azt lenne érdemes meghatározni, hogy mit is jelent ma az, hogy család. Ahány tudományág, szinte annyiféle megközelítés ugyanis. A családterápiáé nagyon nyitott: mi abból indulunk ki, hogy akik szoros érzelmi közösségben élnek, azok között kialakulnak olyan dinamikák, amelyekkel érdemes foglalkozni, és ezeket a kapcsolatokat egységként érdemes kezelni. Mindegy, hogy itt két felnőttről, egy felnőttről és egy gyerekről, vagy akár egy többgenerációs nagycsaládról van szó.
Kérdésére visszatérve azt gondolom, hogy a család ma is elsősorban valahova tartozást jelent, és a biztonságos érzelmi kapcsolatoknak ad helyet, vagyis alapvető szükségletet elégít ki. Ehhez jön még az is, hogy a gyerekek neveléséhez valamiféle kisebb közösségre, családi körre, vagy legalábbis felnőtt emberek szerető közelségére van szükség.
Ez a valahova tartozás ugyanakkor nemcsak klasszikus családmodellekben valósulhat meg. Igaz, hogy az emberi együttélések egy része intézményesített, de az emberek nem azért választják a közösségben létezést, mert valamilyen elváráshoz igazodnak, hanem azért, mert jó. Egyszerűen jó szoros érzelmi kapcsolatban lenni, jó, ha valaki(k)re támaszkodhatunk. És noha vannak, akik jól érzik magukat „egyedül is”, nem vágynak családalapításra, én azt gondolom, hogy ők is megtalálják a kereteit, hogy másokkal kapcsolódjanak, és ebben örömet leljenek.
Ennyire elemi szükségletünk, hogy valakihez tartozzunk?
Volt idő, amikor szükségleteink között magasan az első helyre soroltuk az ösztönszerűeket: a fajfenntartást és a létfenntartást például. Ma már úgy látjuk, hogy a kötődési szükségletünk legalább ennyire mélyről jövő motivációnk. Nagyon elemi és mélyen belénk van huzalozva az igény a kötődő kapcsolatokra, mert ez ad biztonságot gyereknek és felnőttnek egyaránt.
A kötődés fogalmáról korábban elsősorban a szülő vagy gondviselő és a gyerek közötti kapcsolatban hallottunk. Ez a fogalom segít megérteni a felnőttek közötti kapcsolatokat is?
Igen. Igaz, hogy korábban megértettük azt, hogy gyerekkorban miért van szükség a kötődő kapcsolatra, de azóta az is világossá vált, hogy a kötődésre való igényünk nem olyasmi, amit a gyerekkorral elhagyunk, hanem – ha mélyebben és kicsit árnyaltabban van is jelen – a felnőttkori viselkedésben is egy nagyon meghatározó motivációnk marad. Az soha nem múlik el, hogy kötődő kapcsolatokban biztonságban akarjuk érezni magunkat.
Mi az, amit a felnőttkori kötődéseinkben keresünk?
Gyerekként és felnőttként is az egymásra hangolódás a kulcs. Az illeszkedés, a másik állapotának, szükségleteinek a lereagálása, a figyelmes jelenlét – ezek nagyon meghatározóak a harmonikus személyiségfejlődésben, ami egy életen át tart, vagyis messze nem fejeződik be fiatal felnőttkorban. Azt gondolom, hogy az elérhetőség, válaszkészség, érzelmi bevonódás a legfontosabb, amit várunk attól a bizonyos másiktól, akárhány évesek is vagyunk, és akármilyen érzelmi kapcsolatról is beszélünk.
Ezek adják meg ugyanis azt az alapvető biztonságot, azt a tudatot, hogy ebben a világban jó lenni, hogy biztonságot találhatok egy másik személy közelségében.
Olyan biztonságot, ahonnan felfedezni is könnyebben elmegyek, mert tudom, hogy van hova visszamennem. Ez megint nem csak a gyerekeknél van így. Felnőttként is jó valahonnan elindulni a munkába, az életfeladatok közé, és jó valahova hazaérkezni.
Az utóbbi évtizedekben lett alapvetés a pszichológia számára, hogy ha a lelki egészségünkkel törődünk, akkor messze nem csak a gyerekkori kötődéseinket kell vizsgálnunk?
Igen, a fogalom fejlődésében az történt, hogy először gondozó–gyermek viszonyra alkalmazták, és csak egy későbbi időszakban jelent meg a felnőttkötődés fogalma. Persze az, hogy a kapcsolataink fontosak, nem új keletű a lélektan tudományában, de az talán újszerű, hogy a felnőttkori kötődés mennyire meghatározó. Tudtuk, hogy a személyiségfejlődésben ez egy nagyon fontos faktor, és ott van a legalapvetőbb szükségletek között – nem véletlen, hogy a vallatási eszközök között az izoláció az egyik legkínzóbb dolog. De hogy ez a hétköznapi életünkben, a családunkban, párkapcsolatunkban megjelenő konfliktusainkban mennyire meghatározó lehet, azt hiszem, az elmúlt időszak kutatásainak és megfigyeléseinek eredménye.
Mit jelent ez pontosan? Azt, hogy elsőre nem is tűnik fel, hogy egy-egy viselkedésünk mögött ez a szükséglet vagy ennek kielégítetlensége húzódik?
Érdemes elkülöníteni az elsődleges érzéseinket a másodlagosaktól, vagyis azoktól, amiket könnyebben meg tudunk ragadni. Van, hogy a kapcsolatunkban, a családban csak valamilyen szorongató érzést, feszültséget érzünk, esetleg indulatot, frusztrációt, dühöt, de a gyökeréhez nem férünk hozzá. Pedig a legtöbbször az, ami a felszínen harag vagy épp hűvösség, a mélyben sokszor valamifajta szomorúság, fájdalom, félelem, ami egy fontos másikkal vagy a közeli társunkkal kapcsolatos. A kapcsolati, kötődő szükségleteink és az abból fakadó mélyebb, elsődleges érzéseink nagyon meghatározók abban, hogy a megragadható érzéseink vagy a viselkedésünk szintjén mi van bennünk.
Tudna mondani egy olyan helyzetet, amiből ráismerhetünk erre a jelenségre?
Sok okból megesik például, hogy egy párkapcsolatban kevesebb lesz a szex, vagy valamiképpen elvész belőle a harmónia. A pár egyik tagja azt élheti ilyenkor meg, hogy a társa nem kezdeményez, és ez nagyon elbizonytalanítja abban, hogy vonzó-e. E bizonytalanságból aztán az fakad, hogy ő kicsit elégedetlen, vagy kritikus lesz, más hangon szól, megjegyzéseket tesz arra, hogy a másik későn jön föl a hálószobába például, stb. A másik fél meg úgy érzi, hogy mindez az, aminek a felszínen látszik: kritika és elutasítás.
Ebből lesz az, hogy noha mindketten vágynak arra, hogy visszataláljanak a közös örömforráshoz, a valóságban egyre távolabb kerülnek, mert bizonytalanság lesz úrrá rajtuk. Csak a felszín látszik, az nem derül ki, hogy belül az egyik vagy mindkét fél szorong, vagy fél attól, hogy alkalmatlan. Nem tudják igazából megnyugtatni egymást és azt kommunikálni a másik felé, ami valóban bennük van. Pedig ha így közelítenek, akkor valószínűleg megértést, elfogadást, intimitást tudnának kapni.
Ez persze nagyon sok más okból és rendszeresen megtörténik, a szexualitást azért hoztam fel példának, mert az történetesen nagyon is mélyen érint bennünket. Ha felmerül az, hogy nem vagyok vonzó szexuálisan a társam számára, az nagyon elbizonytalanít az értékességem terén. Ezek nem könnyen megosztható érzések, nem szívesen vagyunk ennyire sérülékenyek. Ilyenkor jönnek azok a másodlagos érzések, amik viszont láthatóak, akár a hűvösség, akár az indulatosság, feszültség. Ezek még nagyobb távolságot teremtenek, mert inkább elriasztják a társunkat, és nem közelebb hívják.
Miért van ez így? Miért olyan nehéz felismerni és elmondani, hogy mit érzünk igazából?
Legfőképpen azért, mert az érzelmek jellemzően nagyon gyorsak. Néha egy töredékmásodpercig tart csak egy fontos érzés. Ilyenkor gyorsan továbblépünk, pedig sokszor arra lenne szükség, hogy valahogy lelassítsuk a dolgokat és tetten érjük, hogy mielőtt a frusztrációt vagy dühöt éreztem, mi volt az, ami igazán fájdalmas volt.
Vagyis azt kellene észrevennünk, hogy nem is azért vagyunk idegesek, amiről azt hisszük?
Részben, de azért ez nem olyan dolog, amit „kellene tudnunk”, és nem is úgy van, hogy aki kellően reflektált, az tudja, mert sokszor tényleg öntudatlanul zajlik. De a megértés az fontos. És még fontosabb, hogy megértsük a működésünket valaki másnak a viszonylatában. Egy kritikus megjegyzésre a bolti eladótól a vásárlás végén lehet, hogy megrántom a vállam, de ha ugyanez elköszönés közben otthon történik, és a társamon azt érzem, hogy nincs minden rendben köztünk, akkor az egész nap el fog kísérni.
A másokhoz való viszonyunk nagyon jó kontextus az önismerethez is, mert olyan dolgokra is rávilágíthat, amiket egyébként nem veszünk észre. Például lehet, hogy alapvetően nem vagyok híján az önbizalomnak. A munkámban nagyon kompetens vagyok, értek hozzá, határozott vagyok, átlátom. De lehet, hogy mégis billenékeny vagyok, ha olyasvalakiről van szó, aki nekem nagyon fontos, akivel kapcsolatban biztos szeretnék lenni. És ezért nem az a kérdés, hogy milyen az önbizalmam általában, hanem hogy ebben a konkrét kapcsolatban mennyire tudom biztonságban érezni magam. Egy kapcsolat működése nagyon egyedi és dinamikus dolog, nem véletlen, hogy Sue Johnson, a nemzetközileg elismert párterapeuta egy tánchoz hasonlítja a kapcsolatokat és a családi működést is.
Mik a legnagyobb kihívások, amik ma a kapcsolatainkat érik? Amik elvisznek minket attól, hogy átélhessük a fentebb említett egymásra hangolódást?
Sok nehézség van, különösen egy ilyen szokatlan helyzetben, amiben most vagyunk. De általánosságban elmondható, hogy nagyon nagy kihívás a rengeteg elvégzendő feladat és megoldandó dolog, ami szerintem minden család életében hatványozottan jelent van. Ügyintézés, munkahely, aminek ma ráadásul sokkal nehezebb megtalálni a végét, azt, hogy mikor érezhetem úgy, hogy mára vége. Mikor van vége a munkaidőnek, amikortól tényleg elmondhatom, hogy úgy vagyok itthon, hogy jelen vagyok, és adom a figyelmemet, a kíváncsiságomat. Összefolyik a privát élet és a munka, és utóbbi ott dolgozik bennünk még akkor is, ha nem munkaórában elszámolható ez az idő. Zajlik, foglalkoztat. Nagyon nehéz megtalálni ebben a kikapcsolódás és bekapcsolódás egyensúlyát. Ehhez most szokunk éppen hozzá, most zajlik az, hogy ezt fizikálisan és mentálisan is le tudjuk ezt követni. Biztos, hogy fogunk alkalmazkodni, de ez sok kihívást rejt.
Ezek a feladatok elvonják az energiát az egymásra figyeléstől?
Lehet gyakorlatiasan is szemlélni, azt mondani, hogy választanom kell, mert vagy dolgozom, vagy játszunk, és így látszik, hogy ugyanazokért a percekért megy a vetélkedés. De „jelenlétben” is tetten érhető ez. Előfordul, hogy fizikailag ott vagyunk, de hogy mennyire éljük meg az adott pillanatot – ami érzelmi jelenlétet, tudatosságot jelent, jó érzéseket és valódi rekreációt – az már nem ilyen egyértelmű. Miközben mind arra vágyunk kapcsolati szinten is, hogy ha valakivel vagyunk, akkor az igazán ott legyen. Tehát nemcsak az a kérdés, hogy percekben vagy fizikailag mennyit tudunk tölteni a szeretteinkkel, hanem az is, hogy ezekben a helyzetekben tényleg figyelünk-e, jelen vagyunk-e az érzelmeinkkel és az értelmünkkel is.
Meg tudjuk tanulni az ottlétet és az érzéseink felismerését? Megtanulhatunk másképp működni?
Igen, de alapvetően élményszinten tudjuk ezeket megtanulni. Tegyük fel, hogy én egy szótlan alkat vagyok, aki nehezen beszél arról, ami benne van, ha meg nehézség, stressz van, akkor még szótlanabb. Olyasvalaki, aki ilyenkor inkább elmegy egyet pecázni. Lehetséges, hogy ez egy olyan tanult viselkedés, ami az életem egy korábbi szakaszában adaptív megoldás volt. Mert mondjuk, ha próbáltam valakihez fordulni, akkor elutasítást vagy közönyt tapasztaltam, és megtanultam, hogy magam kezeljem az életem során a belső feszültségeket. De lehet, hogy ebben a mostani kapcsolatomban ez nem segít engem, és a társamnak is nehéz az elzárkózásom.
Ahogy ez az elzárkózás tapasztalatok, élmények során fejlődött ki, a változás is újabb tapasztalatok alapján fog megjelenni. Nem elhatározni tudom, hogy nem ilyen leszek, hanem elkezdhetem egy bátorító közegben kicsit kipróbálni, hogy milyen az, ha nyitok és mégis elmondom. És akkor győzhetnek apránként azok a tapasztalatok, amik meggyőznek az ellenkezőjéről. Mégsem történt az, amitől tartottam, ő tényleg figyel rám, nem fognak kinevetni azért, amit mondok az érzéseimről. Azt gondolom, hogy mindez így tanulható csak. De legalábbis sokkal inkább, mint kognitíve, vagy belátva, könyvekből.
De hogy jelenhet ez meg ma egy nagyon individualista világban? Amikor az az üzenet, hogy akkor vagyunk igazán erősek, ha egyedül küzdünk, megállunk a saját lábunkon? Ha sokan célul tűzik ki, hogy ne legyen szükségük másra.
Nem tudom, hogy az-e az igazi cél, hogy ne legyen szükségünk másra. Persze ez talán adhat valamifajta biztonságot, érezhetem magam erősnek, főleg akkor, ha inkább kiszolgáltatottságot éltem meg, amikor korábban támaszkodni szerettem volna. Ha sok a csalódás bennem, hogy nem igazi segítséget kaptam, akkor törekszem arra, hogy ne kelljen számítani senkire, mert soha többet nem akarom ezt átélni. Sokan nem szeretnek kérni. Ez is érthető, ha nem jók a tapasztalataim, mert inkább kinevettek, vagy egyszerűen nem értették, mi van a kérésem mögött. Ilyen előzmények után könnyen döntünk úgy, hogy lezárunk. Pedig, ha merek kérni, akkor abban máris két óriási dolog valósul meg. Az egyik, hogy meg tudom mondani, hogy mire van szükségem, a másik pedig, hogy esélyt adok arra, hogy a másik tudja, hogy nekem mi esne jól.
Mégis, amikor erről beszélgetünk, gyakran el szokott az hangozni, hogy az igazán jó az lenne, ha kérni se kellene.
Jellemző ránk, hogy azt hisszük, egy szeretetkapcsolatban a másik fél szavak nélkül is tudja, hogy mit szeretnénk?
Igen. Szerintem ez is egyfajta kísérletezés a másikkal, a hozzánk kapcsolódó érzéseinek tesztelése. Mert az tényleg megható és jóleső érzés lehet, hogy a másik kitalálja a gondolatokat. De hogy ez elvárható-e, abban már nem vagyok biztos.
Ennek a buktatóját ott látom, hogy sokszor azt, ha a másik nem találja ki a gondolatainkat, úgy fordítjuk, hogy nem figyel, nem vagyunk neki fontosak. Mert ha fontosak lennénk, akkor rég kitalálta volna, és meg is tette volna, amit szeretnénk. Ez viszont már a mi szűrőkről szól, arról, hogy hogyan fordítjuk le magunknak a párunk viselkedését. Pedig nem biztos, hogy ő nem értékel, inkább a félelmeink és a korábbi tapasztalatunk mondatja ezt velünk. Ezzel viszont elvétjük azt, hogy kiderüljön, hogy a társunk sokkal inkább akarná nekünk a jót, csak nem tudja pontosan, hogy miből éreznénk, hogy fontosak vagyunk.
Hogyan segíthet ezeknek a nehézségeknek a feloldásában a pár- és családterápia, vagy akár konkrétan az Érzelem Fókuszú Terápia?
Amire számíthat egy család vagy egy pár, ha ilyenre adja a fejét, az az, hogy egy elfogadó, megértő, őszintén kíváncsi légkörben találja magát, ahol a terapeuta szeretné egyre inkább érteni és megérteni, hogy mi történik. Nem a hibás működéséket vadássza, nem azokra mutat rá kíméletlenül. Annál is inkább, mert minden hibásnak címkézett működésre meg szokott lenni az ok. Fontosabb megértenünk ezt, mint hogy az elején valamit hibásnak kiáltsunk ki. Általában ez azért egy folyamat, nem egy egyszeri találkozás, hanem egy időszakra, terápiás folyamatra való elköteleződést jelent. Ez azért jó, mert így mindenki tudja, hogy lesz tér és idő, hogy behozza mindazt, ami számára fontos. Legtöbbször az első lépések az üléseken történnek, de az is nagyon fontos, hogy utána az otthoni környezetben is gyakorlattá váljanak az ott tanultak. A módszer alapvetően beszélgetés, de sok kreatív technika kapcsolódik hozzá, és a folyamatot végigkíséri a terapeuta. Olyan, mint egy felfedezőút.
Azt gondolom, hogy akik pár- vagy családterápiába vágnak, elkötelezettek a változás iránt. Van olyan, amikor ez a sok erőfeszítés ellenére sem sikerül?
Ez attól is függ, mit teszünk meg sikerkritériumnak. Olyan helyzet is van, hogy egy pár régóta küzd, és alapvetően bizonytalanság van bennük, hogy együtt szeretnénk-e folytatni. Ilyenkor is keressük a közös dolgokat, és azt, amire építeni lehet, ránézünk a kritikus konfliktusokra, de végső soron itt az lehet a közös cél, hogy a pár tagjai jobban értsék, hogy melyiküknek mi a fontos, mi történik kettejük között. Ilyenkor valójában célként azt tudjuk kitűzni, hogy jobban rálássunk arra, amiben vannak, a saját szükségleteikre, félelmeikre, és arra, ahogyan a „közös táncuk” során egymásra hatnak. Sok esetben a „nem akarok, nem tudom, hogy akarok-e vele élni” érzés mögött az van, hogy nem akarok tovább „így” vele élni. Fontos felderíteni, hogy van-e más út, lehet-e „nem így”! És ha erre tudunk válaszokat találni, akkor a fontos kapcsolati kérdéseinkben jobb döntéseket tudunk hozni, mintha ezen az úton el sem indulunk.
