Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
És mit tehetek a saját boldogságomért? Négy pszichológusnak tettük fel a kérdést, a válaszokból pedig kiderül: rengeteget tehetünk magunkért, a boldogságunkért. De nem lesz könnyű.
Vajon lehetek-e boldog, ha nehéz gyerekkor áll mögöttem? Feldolgozhatók-e a traumák, meggyógyíthatók-e a sérülések, vagy egy rossz indítással már nincs esélyünk? Van-e értelme tenni a boldogságért egy kemény múlttal, vagy mindez felesleges szélmalomharc? Ezek a kérdések gyakran felmerülnek azokban, akiket kísért a múltjuk. A választ a szerkesztőség négy pszichológus szakértője, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítói adják meg.
Szalay Ágnes: A be nem gyógyult sebek tudattalanul továbbra is befolyásolják az életet
Nehéz csomagot cipel felnőttként is az az ember, akinek kemény volt a gyerekkora. Egyrészt azért, mert a nehéz gyerekévek akár a traumatikus élmények (gyász, bántalmazás, létbizonytalanság), akár a konstans stressz (éhezés, félelem) miatt úgy hatottak az idegrendszerére, hogy megerősödtek a stresszreakcióért felelős idegi pályák. Ezért ártatlanabb, hétköznapi helyzetek is könnyebben erős stresszt, fenyegetettséget jelentenek számára. Másrészt pedig nem volt módja megtanulni a kis gyerekvilágában azt az énképet, azokat az érzelmi reakciómódokat, vagyis megküzdési stratégiákat, amikkel hatékonyan kezelhetné a szükségképpen előforduló nehézségeket, konfliktusokat.
Az ACE-skála megmutatja, hogy a traumatikus gyerekkori élmények betegségekhez, függőséghez, lelki problémákhoz vezethetnek felnőttkorban. Sajnos hiába dönti el az ember felnőve, hogy ő aztán szépen fog élni, jó szülő lesz, vagy dolgozik, amíg beleszakad, hogy elkerülje a szegénységet – a gyerekkorban megszerzett és be nem gyógyult sebek tudattalanul továbbra is befolyásolják az életét, váratlanul felbukkannak, hogy elszabotálják a terveit. Arról nem beszélve, hogy elképesztő energiába kerül a látszat akaratlagos fenntartása, és egy idő után az ember nem bírja tovább.
Ezzel együtt lehet boldog, sőt akár kiemelkedően emberséges vagy sikeres az, akinek nehéz volt a tanulópálya. Akkor, ha a szerzett sebeket támogatók (barátok, rokonok és szakemberek) segítségével feldolgozza, kényszerítő erejüket megszelídíti, önismeretét elmélyíti. A poszttraumás növekedés fogalma arra a jelenségre utal, amikor az addigi életet kerékbe törő esemény után az ember úgy képes felállni és folytatni, hogy valami mélyebb megértést szerzett a lényegről, és magasabb szintre lép az életben. Nehéz gyerekkor után is elérhető ez az állapot, ha összeszeded minden bátorságodat, és belevágsz önmagad megismerésébe, sebeid begyógyításába.
Milanovich Domi: Már felnőtt vagy, aki képes megadni magának azt, amire szüksége van
A boldogságot nehezen definiálható, átmeneti, soktényezős dolognak tartom, amelyet napjainkban meglehetősen túlmisztifikál a társadalom. Ennél reálisabb célkitűzés szerintem, hogy a boldogtalanságunkat tanuljuk meg felismerni, kezelni, időről időre megszüntetni. Hogyan lehet ezt megvalósítani? Instant megoldások helyett kitartó önismereti munkával. Ha belegondolsz, igazából mindannyiunknak vannak sérülései. Persze van, akinek kevesebb, van, akinek lényegesen több. Ennek megfelelően az is természetes, hogy a gyerekkori nehéz élmények feldolgozása eltérő hosszúságú időt vehet igénybe, viszont senkinél sem volna megspórolható folyamat. Csak úgy tudod ugyanis a kezedbe venni a sorsodat, ha előbb tudatosan szétszálazod az eddigi gubancos részeket, és a helyükre teszed őket, hogy ne zavarjanak a jelenben. Máskülönben továbbra is az ismétlés vagy a menekülés köreit fogod taposni, hiába döntötted el ezerszer, hogy te aztán tutira mindent máshogy fogsz csinálni, mint a szüleid.
A segítő szakemberrel történő közös munkának többek között 3 fő hozadéka van. Hiszem azt, hogy ezekben bárki elérhet pozitív változást. Az egyik az érzelemszabályozás képessége: hogy úgy tudd megélni a dühödet, a fájdalmadat, a benned levő hiányokat, hogy azok ne lelki tünetekben, testi betegségekben, függőségekben vagy bántalmazásban találjanak utat maguknak. Azt is elsajátíthatod, hogy miként tudod fokozni a pozitív érzéseidet, mi mindent tudsz megtenni azért, hogy jobban érezd magad, és másoknak se árts vele. Már nem kiszolgáltatott kisgyerek vagy, hanem felnőtt, aki át tudja ölelni saját magát, és képes megadni magának azt, amire szüksége van.
A másik nyereség az önreflexió képessége, amelynek segítségével mindenféle helyzetben tudsz tenni pár lépést hátra, és egy másik perspektívából tudsz rátekinteni a történésekre. Miért úgy viselkedsz, ahogyan viselkedsz? Milyen tudattalan feszültségek buknak a felszínre? Mi a másik sztorija, és mi az, amit te látsz bele a szituációba?
A harmadik jutalom pedig az, hogy jártasságot szerzel az őszinte, átlátható kommunikációban. Mivel ismered a saját határaidat, könnyebben ki tudod fejezni az igényeidet. Már nem veszel részt játszmákban, hanem a másik segítségét kéred olyan helyzetekben, amelyek várhatóan rezonálni fognak a nehéz gyermekkori élményeidre. Ha pedig valaki nem partnerként kezel, akkor az egyedüllétet is méltósággal mered vállalni, mert nem az ürességbe érkezel általa, hanem önmagadhoz, akivel megtanultál megbékélni.
Sákovics Diana: A negatív érzéseink elnyomása helyett azok elfogadása hozza el a boldogságot
Az első és legfontosabb kérdés itt az, hogy mit értesz boldogság alatt. Ha a boldogság számodra a teljes gondtalanság és a pozitív érzések kizárólagossága hosszú távon, akkor nem, nem lehetsz boldog. De ez nem a kemény gyerekkorod hibája, az ilyen típusú boldogság elérése illúzió, nem elérhető. Ráadásul a fejlődésünk szempontjából még jobban is járunk így, hiszen sokszor a negatív érzéseink segítenek, motiválnak bennünket arra, hogy változtassunk, tegyünk azért, hogy jobb, teljesebb életet élhessünk, amelyben lehetnek olyan pillanatok, amikor igazán boldognak érezzük magunkat.
Ha nehéz gyermekkor áll mögöttünk, akkor erre úgy van a legtöbb esélyünk, ha képesek vagyunk szembenézni a múltunkkal, feltárni, hogy mi történt velünk, hogyan, milyen irányba formált ez bennünket, milyen hatása van a múltunknak a jelenkori érzéseinkre, viselkedésünkre, működésünkre. Ez a folyamat nehéz és gyakran fájdalmas, keserűséggel, dühvel teli, és előfordulhat az is, hogy annyira nehéznek, fárasztónak érezzük, hogy egy ideig rosszabbul vagyunk, mint valaha. Ilyenkor nagyon fontos, hogy társas támogatást keressünk, hogy legyen olyan ember, akihez fordulhatunk, akinek elmondhatjuk, mit érzünk.
Sajnos a környezetünktől gyakran kapjuk azt a tanácsot, hogy ne foglalkozz a múlttal, rég volt, zárd le, lépj tovább, dolgozd fel. Ami velünk történt, nem tudjuk feldolgozni, maximum megdolgozni, nem tudjuk lezárni, dobozba tenni, bepakolni a pincébe. Az érzelmeinkkel nem tudunk következmények nélkül így bánni. Az érzelmeink ugyanis megtalálják az útjukat kifelé, és gyakran maszkolva, beazonosíthatatlanul, de hatással lesznek az életünkre. Éppen ezért a múltunk és az ahhoz tapadó fájdalmaink, negatív érzéseink elnyomása helyett azok elfogadása lesz az, ami a felszabadulás és a boldogság esélyét elhozza.
Csonka Balázs: Mindannyian olyanok vagyunk, mint egy matrjoska baba
Én úgy látom, hogy ebben mindannyian olyanok vagyunk, mint egy matrjoska baba, vagyis minden életszakaszunkban ott van bennünk minden addigi énünk a magzattól a csecsemőn, a kisgyereken és a kamaszon át egészen az előző pillanatig. Ami azért egy nagyon jó modell, mert megmutatja egyrészt, hogy mit is jelent valójában a kifelé és a befelé építkezés közötti különbség, és miért érdemesebb ez utóbbival foglalkozni. Ez első lépésben az önismeret, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy akarjuk, merjük és tudjuk meglátni a mindennapokban bennünk élő korábbi önmagunkat, értsük és elfogadjuk az érzéseit, és azokat a folyamatokat, amelyeken keresztül a jelenkori énünkhöz kapcsolódik. Nagyon jó példa erre minden olyan helyzet, amikor olyan érzésünk van, amiről úgy gondoljuk, hogy ezt nem kellene éreznünk. Mondjuk szorongunk, amikor pedig semmi okunk rá. Dühösek vagyunk valami látszólag jelentéktelen dolog miatt. Ezek az érzések általában a múltbéli élményeinkben gyökereznek, így érdemes utánajárni, ki az valójában, aki bennünk él és szorong. Vagy dühös. Az önismeret abban segít, hogy ezek a jelenben zajló érthetetlen események elvezessenek ahhoz a szorongó gyerekhez, aki bennünk él, akivel eddig nem voltunk kapcsolatban. A hatékonyan működő terápiás módszerek ezt a kapcsolatot teremtik meg.
Másrészt pedig ez a modell segít meglátni azt is, hogy a boldogság vagy szomorúság forrásai a külső események, a belső történések és ezek kölcsönhatásai egyaránt lehetnek, és ezek sokszor egymás ellen is hatnak. A bennünk élő sebzett, traumatizált, szorongó, dühös vagy éppen szomorú gyermek érzései így akkor is a mieink maradnak, ha kifelé szép burkot építünk köréjük, pozitív élményeink pedig nem tudnak igazán boldoggá tenni. Ilyenkor lehet azt mondani, hogy kemény gyerekkorom volt, ami az egyik oldalról igaz is: lehettem ott védtelenül, kiszolgáltatottan, bántalmazottként, élhettem át szörnyű és végzetes veszteségeket úgy, hogy semmit nem tudtam ellene tenni, ez pedig ott fog élni bennem, és örökre a részem marad.
A másik oldalról ugyanakkor felnőtt emberként a kiszolgáltatottság már nem igaz. Felnőtt emberként én vagyok a felelős azért, hogy mit kezdtek a múltammal, az én dolgom az, hogy megismerjem a bennem élő érzéseket, kapcsolódni tudjak a bennem élő gyerek érzéseihez, és végső soron azért is, hogy mindezeket az érzéseket a helyükre tegyem. Amíg pedig ez nem sikerül, addig ezek a részeim fognak helyettem élni és keresni az érzelmi feloldást arra, amit korábban átéltek. Minél közelebb jut azonban valaki ehhez, annál inkább egyben lesz – mint a matrjoska baba –, annál tisztábban tudja átélni az örömöt, az elégedettséget, a boldogság pillanatait.
