Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy olasz pszichológus egyszerű módját fedezte fel annak, hogy módosult tudatállapotba kerülj, mintha füveznél. Arra kért meg kísérleti személyeket, hogy 10 percen keresztül mélyen nézzenek egymás szemébe egy félhomályos teremben. A másik arcvonásai rövid időn belül elmosódtak, majd pulzálni kezdtek, végül egészen bizarr élmények kerítették hatalmukba az embereket.
Giovanni Caputo híres kísérlete 2015-ben jelent meg a Psychiatry Research c. nemzetközi pszichiátriai szakmai folyóiratban, amelyről később a Research Digest is összefoglalót közölt. A vizsgálat megdöbbentő eredménnyel zárult: miközben teljesen elvesztek a velük szemben ülő ember tekintetében, a résztvevők a legképtelenebbnek tűnő, nem ritkán kísérteties tapasztalatokról számoltak be.
Mi az a módosult tudatállapot?
Sokféle élmény hatására létrejöhet, természetes úton éppúgy, mint droghatás eredményeként. Átélhetjük ezt az állapotot, amikor extatikusan táncolunk teljesen belefeledkezve a zenébe, szenvedélyesen szeretkezünk valakivel, hipnózisban veszünk részt, végtelen hosszú sztrádán haladunk a kocsinkkal (autópálya-hipnózis), vagy egyéb ingermegvonásos (szenzoros depriváció) helyzetekben vagyunk.
Ezekben az élményekben közös, hogy a személy mintegy elszakad a valóságtól: figyelmi működésében, emlékezetében rövidzárlatok keletkeznek, tudattalan tartalmai könnyebben találnak utat a felszínre. A tapasztalatot gyakran a megvilágosodás érzése kíséri, mivel szokatlan összefüggések válnak felismerhetővé az egyén számára. Gyakori továbbá a testhatárok módosulása, az időészlelés megváltozása, valamint az egyéb észlelési torzítások, hallucinációk megjelenése. A módosult tudatállapot legtöbbször intenzív érzésekkel jár együtt, az illető fogékonnyá válik a szuggesztiókra (sugalmazásokra) is.
Egymást nézni egy félhomályos szobában
Caputo 20 fiatal felnőttel (15 nő, 5 férfi) dolgozott együtt, akik párokat alkottak a vizsgálat idejére. A kísérlet során mindegyik pár egy méterre foglalt helyet egymással szemben, egy nagy, félhomályos teremben. A fényerősség szintje a kutató szerint úgy volt beállítva, hogy ki lehetett venni az arcvonásokat, de a színészlelés képessége lecsökkent. A résztvevők azt az instrukciót kapták, hogy 10 percig nézzenek egymás szemébe, miközben megőrzik semleges arckifejezésüket.
A vizsgálatot egy húszfős kontrollcsoporttal is elvégezték ugyanabban a helyiségben, ugyanolyan fényviszonyok között azzal a különbséggel, hogy ők a falat bámulták 10 percen keresztül (nem kellett egy pontra meredniük, járathatták a tekintetüket). Előzetesen mindenkit úgy tájékoztattak, hogy a tanulmány nyitott szemmel történő meditatív élmények átéléséről fog szólni.
Milyennek látták a másik arcát?
Miután letelt a 10 perc, a kísérletbe bevont személyek 3 kérdőívet töltöttek ki: a 18 tételből álló, disszociatív állapotokat felmérő teszt a valóságtól való elszakadás élményét járta körül, míg a másik két kérdéssor a velük szemben ülő arcával kapcsolatos tapasztalatok leírására irányult (a kontrollcsoport tagjait a saját arcukról kérdezték).
Hátborzongató élményben volt részük
Az egymást néző személyek mindhárom kérdőíven szignifikánsan (számottevően) magasabb pontszámokat értek el, mint a falra meredő emberek. A legtöbb pontot azokra az állításokra adták, amelyek a színintenzitás csökkent észleléséről, a hallási élményeik megváltozásáról (a megszokottnál halkabbnak vagy hangosabbnak tűntek számukra bizonyos hangok), a tudatuk elkalandozásáról (spaced out) szóltak. A legtöbben sokkal hosszabbnak érzékelték a tíz percet, mintha kitágult volna az idő.
Szinte mindenki beszámolt a másik arcával kapcsolatos hallucinációról.
90 százalék úgy nyilatkozott, hogy a szemben ülő arcán valamilyen különös deformitás jelent meg. 75 százalék azt mondta, hogy szörnyet látott, 50 százalék a saját, 15 százalék pedig kísérteties módon egy rokona arcvonásait vélte felfedezni az idegen személy arcán.
Ezek közül a rokonok közül sokan már nem éltek.
Ha hosszan nézünk a tükörbe, a tükör visszanéz belénk?
Caputo korábbi kísérletében 50 főt vizsgált, akik 10 percen keresztül a saját tükörképüket nézték. A tükörtől 40 cm-re helyezkedtek el, miközben a szobát csupán egy 25W-os égő világította be. Pár perc leforgása után a résztvevőknél bizarr érzetek ütötték fel a fejüket: 66 százalék tükörbeli arca pulzálni kezdett, méretei teljesen átalakultak. 10 százalék halott emberek arcvonásait vélte felfedezni, 28 százalék számára ismeretlen emberét. Ezek az arcok sokszor archetipikus arcok voltak, az emberiség tudattalanjának ősi kivetülései: idős nők, gyerekek, családi felmenők. 18 százalékra állatok pofája meredt vissza a tükörből,
míg az emberek közel fele egyéb csodálatos és szörnyűséges lényeket pillantott meg a saját arca helyén.
A kísérleti személyek mindezt nagyon rejtélyesnek találták, mintha az arcképük helyett más, mélyen bennük lévő dolgokkal kellett volna szembenézniük. Érzelmi reakcióik rendkívül széles skálán mozogtak, leginkább annak megfelelően, hogy békésnek, vidámnak vagy éppen gonosznak látták a rájuk visszatekintő alakot. Azt azonban szinte valamennyien megemlítették, hogy a látási élményük szokatlan, általuk nem irányítható változásai miatt kontrollvesztést éltek meg.
Mi lehet a lidérces jelenség oka?
Caputo szerint az egymás szemébe néző, 2015-ben végzett kísérletben még annál is erőteljesebb hatásokat mértek, mint a tükrös vizsgálat esetén, noha nem tudjuk, hogy a gyakorlat mely elemei vezettek pontosan a kapott eredményhez. Christian Jarrett, a Research Digest szerzője pedig arra figyelmeztet, hogy a disszociatív tüneteket mérő kérdőíven ugyan valóban magasabb pontokat jelöltek be az egymásra tekintő személyek, mint a falra meredő résztvevők, ugyanakkor az ötfokú skálán mozgó állítások átlagai itt sem haladták meg a 2,5-ös középértéket.
Az olasz pszichológus maga is előzetes kutatásként tekint a vizsgálatra, amelynek tapasztalataihoz a félhomályos terem ingerszegény monotonitása éppúgy hozzájárulhatott, mint a projekció mechanizmusai: az emberi tekintet számára elmosódó arcokra mindenki a saját belső tudattalan világából vetített ki valamit. Legmélyebb rétegeinkben pedig őseink képei, csodálatos lények, szörnyűséges fenevadak és egyéb szimbolikus szereplők lapulnak az örök időtlenségben.
