Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Megvolt a lánykérés, a pár izgatottan tervezgeti az esküvőt. A helyszín, ruha, meghívandók listája és bevonulási zeneszám megválasztása mellett még egy elég fontos döntés áll a leendő feleség előtt: megváltoztassa-e nevét a férje nevére.
Az előző mondatokban több olyan fordulat is van, ami a patriarchális társadalom ezeréves beidegződéseit tükrözi. A középkorban a nők gyakorlatilag a férfiak tulajdonát képezték, az esküvőjükig az apjuk rendelkezett felettük. Majd a férj-aspiráns „elkérte” a lányt, aki a házassággal az ő fennhatósága alá került. Ezt mutatta, hogy megváltozott a neve, vagyis az identitása kifejezésének legelemibb formája. Később, de már jóval később (eltelt közben majd ezer év), a nők még választójoghoz is jutottak, lehetett akár tulajdonuk is. Viszont az elvárás megmaradt: a feleség a nevéről való lemondással kifejezi azt, hogy saját önző érdekeit háttérbe szorítja, és férje és gyermekei boldogságának szenteli életét.
Ma már a törvények semmilyen módon nem határozzák meg, hogy hogyan kell, kell-e egy házassággal a névnek is megváltoznia. Vagyis szinte bármilyen változtatás lehetősége megvan. Az a verzió mégis gyakorlatilag észrevétlen, hogy a férj vegye fel a felesége nevét. Statisztikailag kimutathatatlan számú párban merül fel ez a lehetőség. Abban viszont már van változás, hogy a nők milyen nevet választanak.
A két első ismert feleség: Marcelné és Pap Jakabné
Először nézzük meg, hogyan alakult ki a klasszikus Kovács Jánosné formula, amitől szép lassan el fogunk búcsúzni. A -né és a nő is a finnugor *neγü szóalak továbbfejlődése. Az első két asszony, akiknek a klasszikus formájú neve ránk maradt a 13–14. századból Marcelné (Marcelney gyaya) és Pap Jakabné (paphwyiacabne). Sokáig úgy tűnt, hogy ez a -né formula marad meg közneveknél is, például szakácsné, pékné. A nyelvújítók dolgoztak azon, hogy különböztessük már meg a dolgokat: ha valaki szakácsné, akkor ő a szakács felesége, míg ha szakácsnő, akkor ő maga az, aki főz.
1952-ben rendelkezett először magyar törvény arról, hogy hogyan viselheti egy asszony a nevét a házasság után. (Előtte erre nem tért ki modern kori törvény.) Ebben már megengedték, hogy a feleség megtartsa saját születési nevét, azonban erről külön nyilatkoznia kellett az anyakönyvvezetőnek az esküvő előtt. A hetvenes években nagy indulatokat keltett a szakemberek körében, amikor szerették volna azt is beletenni a törvénybe, hogy a nő a férje vezetéknevét csak úgy, a saját keresztnevével párosítsa, Nagy Zsuzsából Kovács Zsuzsává váljon. Tudós tanácsadók nyilatkozták, hogy ez teljesen értelmetlen faksznizás, hiszen a magyar kulturális hagyománytól (ellentétben az angolszásszal) idegen, és az sem derül ki belőle, hogy mi a nő családi állapota, úgyhogy felesleges. Más kollégájuk erre azt mondta, hogy tökmindegy: a nőnek saját neve úgyis csak a keresztneve, a vezetéknevét vagy az apjától, vagy a férjétől „kölcsönzi”, egy férfitól kapja használatra, szóval nem oszt nem szoroz, hogy a férje nevét, vagy az apjáét használja. Utóbbiak nyertek, úgyhogy 1974-től ez a változat is törvényes.
Az asszonynév használata megbélyegez minden nőt
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Ma már végtelen a lehetőség a házassági név megválasztására, 2002 óta a férfiak előtt is nyitva áll ez a lehetőség. Hexendorf Edit kiváló magyar nyelvész már a hatvanas években azt írta, hogy a házassági névváltoztatás teljes eltűnésére kellene törekedni. Ennek szerinte olyan társadalmi jelentősége lenne, mint a „törvénytelen gyerek” kategória felszámolásának. Hiszen a nőket megbélyegzi, tárgyiasítja a nevük, a nők „rangsorában” alacsonyabban áll, akinek nincs asszonyneve, mivel ez azt sugallja, hogy ő „nem kellett senkinek”, kevésbé értékes, mint az „elkelt áru”. Eltelt ötven év azóta, de a névváltoztatás iránti igény megmaradt. A párok 92 százaléka valamilyen módon nevet változtat a házasságnál.
Ugyanakkor másképp, mint akkoriban. Mára a klasszikus Kovács Jánosné típusú nevet 15-20 százalékban választják a menyasszonyok. Minél magasabb az iskolai végzettsége valakinek, illetve minél nagyobb városban él, annál vonzóbb, hogy a „-né” ne jelenjen meg a nevében semmilyen formában. A magasabb végzettségűek vagy megtartják eredeti nevüket, vagy új vezetéknévként felveszik a férjük vezetéknevét, vagy a két vezetéknév kötőjellel való összeragasztása mellett döntenek.
Mi lesz harminc év múlva?
Izgalmas kérdés, nincs egyértelmű trend. Egy kutatás szerint a kötőjellel összerakott két vezetéknév a legnépszerűbb. Ennek azonban van egy gátja. Most még, a szokás elején oké, de ha elképzeljük, hogy a neveket összeragasztók gyerekei, unokái és vinnék tovább a családi hagyományt, akkor két generáció múlva már nyolc nevet kellene egymáshoz biggyeszteni. Ez némileg megnehezítené az életet, elég csak az aláírásra gondolni. Ugyanakkor ez a verzió szépen kifejezi az összetartozást egy partneri kapcsolatban, főleg amikor a férj is a névváltoztatás mellett dönt.
Lehet, hogy igaza lesz Hexendorf Editnek, és idővel mindenki megtartja a saját nevét? Ez leginkább azokra a párokra jellemző, ahol igazán hisznek az egyenjogúságban. Azt tartják, hogy a nő ugyanolyan kompetens, döntésképes, ugyanolyan karrierre, fizetésre és névre jogosult, mint egy férfi. Régen ez a választás egyértelműen az értelmiségi nőkre volt igaz, de azért, ha lassan is, ebbe az irányba halad a világ, lehet, hogy idővel egyre többen döntenek így. Másrészt ezzel a nő, anya, a nevével kilóg a saját családjából. Egy sokgyerekes barátnőm tíz év után vette fel a férje nevét, mert rossz volt neki, hogy a családból öt embert ugyanúgy hívnak, őt, az anyát pedig másképp.
Bárhogy is döntötök, a házasságnál a névválasztás kifejez valamit: tradíciókhoz ragaszkodást, partnerséget, a család fontosságát, a hagyomány követését, az egyenrangúságot. És bármelyik választással valami más kifejezéséről lemondotok. Egy viszont biztos, akárhogy is dönt a pár, a szeretetük erőssége, a házasság sikere nem a nevükön múlik.
