Sokat beszélünk arról, hogy a társadalomban kisebb a szava a nőknek, mint a férfiaknak. Otthon mintha ez fordítva lenne. Sok feleség negatívan, kritikusan beszél a férjéről, férjével. A férfiak meg erősnek tűnnek, mintha ez őket nem zavarná. Pedig ez zavaró, és nagyon rossz irányba viszi a kapcsolatot. Mit lehet tenni?
Kata amolyan mediterrán családból származik. Náluk otthon nem voltak ritkák a szóváltások, a hangos veszekedések, néha még egy tányér is csattant a földön – de afelől sosem volt kétség, hogy szeretik egymást, és törődnek egymással. Amennyit veszekedtek, ugyanannyit nevettek is együtt, rendszeresek voltak a nagycsaládi összejövetelek, ahol Kata két testvére mellett még hat-nyolc unokatestvérrel is együtt bandázott. Ebben a nagy és hangos csapatban Kata hamar megtanulta, hogy határozott legyen, ha azt szeretné, hogy bármi úgy történjen, ahogy ő akarja, akkor harcoljon érte. Egyébként is határozott, és mi tagadás, beszélni is szeret, éppúgy, mint a rokonai.
Egyetlen családtag, aki valamennyire kihúzta magát a nagy családi fecsegésekből, az Kata édesapja volt. Ő nyáron már kora reggel kiment a kertbe, hogy a szőlőivel bíbelődjön, és csak napnyugta után tűnt fel újra a vacsoraasztal mellett. Talán csendes édesapját látta Kata Zoliban, az egyke értelmiségi fiúban. Mindkettejüknek szerelem volt első látásra. Katának jólesett a nyugalom, és biztonság, amit a halk szavú és mindig udvarias Zoli mellett átélt, Zoli pedig imádta Kata tűzrőlpattantságát, vagányságát.
Már tíz éve házasok. A kezdeti harmónia mostanra kissé megfakult. Jött az építkezés, a gyerekek, a munkahelyi gondok – és a pár szép lassan azon veszi észre magát, hogy alig beszélgetnek. „Mindent nekem kell eldöntenem – panaszkodik Kata. – Nem mintha Zoli ne lenne együttműködő, megcsinálja, amire kérem, de semmiről nem dönt. Bármiről kérdezem a véleményét, azt mondja, hogy neki mindegy, neki jó lesz úgy, ahogy én szeretném. Néha úgy érzem, hogy teljesen agyonnyom a nagy felelősség, hogy a család minden dolgáról én döntök. Zoli olyan se hús, se hal. Szeretetre, szenvedélyre lenne szükségem. Még egy jót veszekedni sem lehet vele, mert ha elkezdek vitázni, akkor visszahúzódik, elvonul és legyen úgy, ahogy én akarom. Pedig nekem nem kell, hogy egyetértsen velem, azt várom, hogy mondja el a véleményét. De nincs véleménye. Nem tudom, meddig bírom ezt még, olyan magányos vagyok.
Zoli erről a következőképp vélekedik: utálom a veszekedést. Nálunk otthon mindig tiszteletben tartottuk a másik véleményét, meghallgattuk egymást, nem volt egy hangos szó. Kata sokkal határozottabb. Mindig tudja, mit szeretne, és jaj annak, aki ellentmond neki. Ne értsetek félre, nagyon szeretem és csodálom Katát, örülök, hogy ilyen határozott. Nem azért nem vitázom vele, mert nincs véleményem, hanem azért, mert nem éri meg. Otthon, este, a munkahelyi csesztetés után én nyugalmat szeretnék. Rosszul esik, amikor szid. Mostanában ez egyre gyakoribb. Keserűen beszél, és sértegetni is szokott. Szerintem, ha nem veszem fel a kesztyűt, nem válaszolok ezekre, látni fogja előbb-utóbb, hogy ennek nincs értelme, és abbahagyja. Hiszen szeretjük egymást.
Mi lesz ennek a vége?
Kérdés, hogy Zoli reménye valóra válik-e, vagy a házaspár elindult lefelé azon a lejtőn, aminek a vége a teljes elhidegülés vagy a válás. Korábban már írtam arról, hogy a nőket nagyon gyakran az vezeti el a válás gondolatához, hogy érzelmileg elhidegültnek, elérhetetlennek érzi a férjét, és a fenti történetben Kata nagyon úgy hangzik, mintha így érezne. Abból a cikkből kimaradt, hogy min mennek át eközben a férfiak.
Harriet Lerner a Psychology Today-en azonban éppen erről ír. Pontosabban arról, hogy milyen sokat foglalkozunk azzal, hogy a társadalomban, a munkahelyeken a nőknek mennyire nincs hangja. A férfiak mondják a tutit, sokkal többször szakítják félbe a nőket, mint ahogy ez fordítva történik, és ugyanazért a munkáért jóval többet is visznek haza. Eközben otthon mintha fordulna a kocka. A magánéletben rengeteg házasságban a nő viszi a prímet. Ő beszél többet, fontos döntéseket hoz meg, és gyakran elmennek egy olyan irányba, ahol a férfi már alig-alig tehet jót: bármit csinál, mindenért kritikát kap. Néha már észre sem veszik, mennyit bántja és kritizálja a nő a férjét, csak külső szemlélőnek tűnik fel, hogy ajaj, hogy beszél a férjével ez a nő.
Aki erős, azt is megbánthatják
Általában úgy jutnak el idáig, hogy a férfi úgy érzi, úgy tanulta, hogy erősnek és sebezhetetlennek kell lennie. Kősziklaként áll, és méltóságán aluli, gyengeségnek tűnő, ha kifejezi, hogy megbántotta a felesége. Ezért inkább maga előtt sem ismeri be, hogy őt bántják, sziklaként tűri a nehéz szavakat. Közben pedig érzelmileg is visszahúzódik a kapcsolatból, kényszeríti magát arra, hogy ne legyen fontos, bántó számára, amit a fejéhez kap.
Lerner terápiás tapasztalata az, hogy túl sok kritikát, túl sok negatívumot tűrnek el a férfiak. Pedig jobb lenne, ha szeretettel, de határozottan kiállnának magukért otthon is. Fontos lenne, hogy megtalálják a hangjukat, amivel el tudják mondani: itt vagyok, és beszélhetsz velem, amiről csak szeretnél. De tarts tiszteletben. Találjunk egy időpontot, amikor megbeszélhetjük egymással az aggodalmaidat, és mindent megteszek majd, hogy tényleg meghallgassalak.
Ehelyett a férfiak megfagynak az asszony kritikus szavaira, és azt mondják, hogy nem akarok erről beszélni. Ezzel azt érik el, hogy partnerük még erősebben, még bántóbban nyomja tovább a témát (ami törvényszerű), és ők meg még inkább elfordulnak tőle (ami szintén törvényszerű). És már ott is vagyunk a válás felé vezető úton.
Hallgasd meg, de húzd meg a határt
Sosem késő egy kapcsolatban kipróbálni új módszereket a kommunikációra. Egy jó házassághoz pedig nagyon fontos, hogy tiszta, őszinte és hiteles legyél abban, hogy elmondd, ami benned van, különösen akkor, ha baj van. Ha frusztrált, dühös, megrekedt vagy szomorú vagy. Ahhoz pedig, hogy ez megtörténhessen, meg kell adni a tiszteletet a másiknak. A követelőzőnek vagy kritikusnak tűnő feleségnek két dolog is segít a férj részéről, ami egyben mindkettejüknek segítség lehet. Egyrészt a valódi figyelem, a valódi meghallása, hogy mi a baja a feleségnek, másrészt pedig a határozottság abban, hogy milyen hangnemet, viselkedést várunk el a magunk irányába. Ez utóbbihoz nem kell agresszívnak vagy keménynek lenni, minden határkijelölés, minden elvárás elmondható kedvesen és szeretettel is. És úgy még meg is fogják hallani.
