És a könyveket, amiket olvastam? Miért van az, hogy leginkább csak a körülményekre emlékszem? Meg arra, hogy mennyire fogott meg a sztori, hogy mekkora élvezettel olvastam egy regényt, vagy néztem meg egy filmet/sorozatot? Magát a történetet miért nem vagyok képes rendesen felidézni?
Ha benned is felmerültek már ezek a kérdések, akkor sanszos, hogy többé-kevésbé zavar, hogy ennyire limitált a memóriád. Szeretnéd, tudni, hogy mások is hasonlóan működnek-e, vagy csak veled van a baj? Megnyugtatunk: nem vagy egyedül. A The Atlanticon bukkantunk rá arra a cikkre, amelyben pont ezt a jelenséget boncolgatják.
Tény, hogy vannak, akik tökéletesen emlékeznek az évekkel korábbi film- és olvasmányélményeikre, sokaknak viszont az is nehézséget okoz, hogy egy néhány hónapja látott film vagy sorozat, vagy egy végigolvasott könyv cselekményét felidézzék.
„Az emlékezőképességünk igen limitált, hiszen azután, hogy valami új dolgot tanultunk, hogy valamilyen új ismerethez jutottunk, az első 24 órában a legmeredekebb a felejtési görbe. Természetesen változó, hogy az információk hány százaléka veszik el, de addig, amíg nem olvassuk át vagy nézzük meg ismételten az anyagot, vagyis nem ültetjük az információkat a hosszú távú memóriánkba, azok nagy részének szinte mindjárt búcsút inthetünk. A további napokban pedig egyre több emlék halványul el, vagyis a nagy egésznek csak a töredéke marad meg a fejünkben” – magyarázza Faria Sana, a kanadai Athabasca Egyetem pszichológia professzora.
Feltételezhetően mindig is így működött a memóriánk, de Jared Horvath, a Melbourne-i Egyetem kutatója szerint a modern kori információ- és kultúrafogyasztás, a szórakozás mikéntje sokat változtatott azon, hogy melyik memóriánkra hagyatkozunk elsősorban; ez pedig nem az a fajta memória, ami elraktároz és sokáig megőriz egy-egy emléket.
Az internet korában ugyanis az információk és emlékek felelevenítésére egyre kevésbé van szükség, így nem is teszünk erőfeszítéseket. Egy kvízjáték során, vagy a napi teendők listájának felidézésénél persze nagy hasznát vesszük, de egyre inkább előtérbe kerül az, amit úgynevezett rekogníciós memóriának (a már ismert dolgok felismerésének képessége) nevezünk.
„Addig, amíg tudjuk, hogy hol lelhetünk rá a kérdéses információra, hogy hogyan érhetjük azt el, addig nem kell azon törnünk magunkat, hogy mi magunk hívjuk elő ez emlékeket” – mondja Horvath. A kutatások is bizonyítják, hogy az internet egyfajta külső memóriaként funkcionál. „Amikor az emberek számítanak arra, hogy a jövőben is egyszerűen és kényelmesen hozzájuthatnak szinte bármilyen információhoz, kevésbé erőltetik meg magukat és kevésbé bízzák a mindennapos dolgokat a saját emlékezőképességükre."
Ez a jelenség azonban már az internet megjelenése előtt is létezett, hiszen ott voltak a könyvek, a kamerák, a VHS- és magnókazetták meg a diktafonok, hogy kisegítsenek minket, ma már azonban sokkal egyszerűbb és rugalmasabb formában támaszkodhatunk a külső memóriaként szolgáló eszközökre. Mert minek megjegyezni és emlékezni egy idézetre, ha egy kattintással úgyis utána tudunk nézni? Az internet és a Wikipédia tehát jelentős mértékben lecsökkentette a memorizálás szükségét, de azért régen sem voltunk mi két lábon járó enciklopédiák.
Platón például kimondottan nehezményezte az írott szövegek létjogosultságát, úgy tartotta, hogy ha az írott karakterekre bízzuk a tudásunkat, akkor kevésbé fogjuk használni a fejünket. (Tökre értem és átérzem ezt.) Ugyanakkor, ha nem találták volna fel az írást, sem Platón, sem más nagy emberek tanairól nem tudnánk semmit. Horvath is egyetért azzal, hogy az írás részben kinyírta a kiváló emlékezőképességet, ám írás nélkül mennyivel szegényebbek lennénk?!
„Ilyesfajta kompromisszumot kínál az internet is: annyi információhoz, szórakoztató tartalomhoz és kulturális termékhez férhetünk hozzá, amennyihez csak akarunk, de ne várjuk el, hogy azokra mind emlékezni is fogunk” – mondja.
A professzor és munkatársai egy tavalyi kutatásukban be is bizonyították, hogy azok, akik mértéktelenül „habzsolják” a tévésorozatokat, sokkal hamarabb el is felejtik azok tartalmát – szemben azokkal, akik beérik heti egy epizóddal. Az évad befejezése után ugyan a “habzsolva nézők” érték el a legtöbb pontot az adott sorozatról szóló kvízjátékban, 140 nappal később azonban sokkal rosszabbul teljesítettek, mint azok, akik heti rendszerességgel nézték a sorozatot. Az alanyok beszámolóiból az is kiderül, hogy a “sorozatdarálók” kevésbé élvezték azt, mint azok, akik hetente néztek meg egy-egy epizódot.
De hasonló a helyzet a modernkori olvasással is. 2009-ben az átlag amerikai napi 100 ezer szót fogyasztott el, ez a mennyiség pedig azóta valószínűleg nem csökkent. „Az olvasás egy igen árnyalt kifejezés. Manapság a leggyakoribb formája a fogyasztói olvasás, amikor az interneten böngészve, információszerzés céljából olvasgatunk. Nem is feltétlenül tanulni akarunk ilyenkor, inkább csak pillanatnyi kíváncsiságról van szó, olyan élményekről, amikből azt gondoljuk, tanulunk is valami újat” - elemzi az olvasási szokásokat egy Binge-Reading Disorder (kb. olvasásroham-zavar) című cikk. Az információ azonban nem válik tudássá, amíg – ismétléssel és egyéb stratégiákkal – nem raktározzuk azt el a hosszú távú memóriánkban.
Nem meglepő módon a kultúrahabzsolásról szóló kutatások tanulsága is ez. Ha mondjuk utazás közben egy ültő helyedben elolvasol egy regényt, akkor egész idő alatt csak a rövid távú, úgynevezett munkamemóriádban tárolod annak tartalmát, és ha ezután többé nem foglalkozol a történettel, akkor az emlékek előbb-utóbb elhalványulnak.
Ez persze, nem azt jelenti, hogy jegyzeteket kellene készítenünk filmnézés vagy szórakoztató irodalom olvasása közben, hiszen az elsődleges cél ilyenkor az, hogy élvezzük az élményt, amit az adott mű nyújt. Fárasztó is lenne, ha a kikapcsolódás is kemény agymunkába csapna át. „Többnyire csak látjuk és halljuk ezeket a tartalmakat, de nem megfigyeljük, nem tanulmányozzuk azokat” – mondja Sana. Szóval ne lepődjünk meg, hogy a mai információáradatban – és a multitaskingnak köszönhetően – sok történetnek hamar nyoma veszik.
Egyébként számtalan olyan emléket tárol az agyunk, amely csak a megfelelő pillanatra vár, hogy újra a felszínre törjön. Így van ez akkor is, amikor nosztalgiázol a barátokkal és hirtelen olyan emlékképek is beugranak, amelyeket magadtól soha nem lettél volna képes előhívni. Ez egyszerűen azért van, mert a memóriánk tulajdonképpen asszociációk sorozatának a tárháza. Lehet, hogy néha cserbenhagy minket, de azért kellemes meglepetéseket is tud okozni.
