Az egyik legősibb félelem a betolakodóktól való. Veszély esetén az élőlények ugyanúgy reagálnak, beindul a stresszreakció. De a stresszreakció nem csak támadást vagy menekülést jelenthet. Az élőlények jelentős hányadánál, konkrétan a nőneműeknél, a stresszhelyzet a "gondoskodj és támogass" választ váltja ki. Elképzelhető, hogy ezt nem kellene figyelmen kívül hagyni.
Talán mindenki tudja már, hogy mi történt Őcsényben az elmúlt napokban. A faluban egy magánember szeretett volna az állam által hivatalosan menekültként elismert gyerekeket üdültetni, de a falu fellázadt, a panzióst megfenyegették, a polgármester pedig a botrány miatt lemondott – foglalja össze az Index.
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!
Ha jól-létünket, életünket, épségünket fenyegető esemény történik, a alapvetően teljesen egyformán reagálunk. A veszély észlelésekor kiváltódik bennünk egy testi reakció, amit harcolj vagy menekülj válasznak nevezünk. Ez a stresszreakció. Biológiailag kódolt, éppúgy megfigyelhető egereknél, mint embereknél. A testünkben különféle változások zajlanak le közben, az emésztés és egyéb szabadidős tevékenységek leállnak, vérnyomásunk és pulzusunk emelkedik, az idegrendszer felkészíti a testet, hogy a lehető legnagyobb erőkifejtésre legyen képes. Ez az erőkifejtés pedig kétféle módon történik, vagy úgy, hogy az élőlény elkezd harcolni a fenyegető ellenséggel, vagy pedig elmenekül.
A betolakodóktól való félelem az egyik legerősebb kiváltója a stresszreakciónak. Az tehát, hogy veszély esetén támadó vagy menekülő viselkedés a reakció, nemhogy emberi, de annál is természetesebb, ősibb. Tiszta és összekeverhetetlen stresszreakciót lehetett látni a falu lakóin, a falugyűlésről készített felvételeken, és azon is, ahogy rátámadtak a veszélyért felelősnek tartott emberekre.
befonták életét vad kényszerképzetek.
A stresszreakció lefutása általános, ugyanakkor két döntési pont is van az események sorában. Az, hogy támadó vagy menekülő viselkedés kapcsolódik be függ attól, hogy az ember, vagy bármilyen más élőlény, hogyan ítéli meg a lehetőségeit. Ha lát esélyt rá, hogy legyőzze a veszélyt jelentő támadót, akkor agresszióval reagál. Ha a támadást túl kockázatosnak ítéli, vagyis a másik erősebb, akkor menekül. És van itt egy másik döntési pont is, mégpedig az, hogy mit tekintünk veszélynek. Úgy tűnik, hogy ma Magyarországon sokan vannak, akik erős fenyegetettséget élnek át attól, hogy számukra idegen, menekült családok, gyerekek a közelükben üdüljenek. Ha még a gyerekekkel nem is lenne baj, más, sokkal borzasztóbb emberek előfutárainak látják őket. Fontos itt a címkézés is, ha turista az idegen, akkor az nem aggasztó, ha menekültnek nevezzük, akkor igen. Mindenkinek meg lehet a véleménye arról, hogy ez a félelem jogos-e vagy sem, és arról is, hogy mi okozta.
Mostanra viszont adott a helyzet: a félelem és a magával hozott stressz itt van; ezzel kell kezdeni valamit. Azt talán beláthatjuk, hogy nem különösebben jó irányba vezet, ha egyet nem értések úgy dőlnek el, hogy kiszúrjuk a másik kocsijának kerekét. Ha addig békességben élő emberek annyira bestresszelnek, hogy képtelenné válnak egymás meghallgatására, vagy helyzetek végiggondolására, és szomszédjaik, barátaik ellen fordulnak. De mit lehet ezzel tenni? Lehetne azon a döntési ponton beavatkozni, hogy mit ítélnek az emberek veszélyesnek. El lehet magyarázni – szakszóval érzékenyíteni, – hogy a Magyarországon menedék státuszt kapott emberek tényleg szörnyű sorsok elől mentették az életüket, nem fenyegetést jelentenek, hanem segítségre van szükségük. Lehet beszélni a keresztény irgalomról. Többen próbálkoznak is vele, de elég szélmalomharc ez, azzal a kommunikációs úthengerrel szemben, ami a félelem felkeltését és ébrentartását sulykolja. Tartok tőle, hogy a közeljövőben nehéz lesz a menekültektől rettegő embereket meggyőzni arról, hogy nem egy szörnyű invázió beépített első emberei az üdülő családok.
Két karommal átölellek
s nem félek.
De ott van a másik döntési pont, amikor arról határoz valaki, hogy a stresszreakciónak melyik formáját választja – ha már arról van szó, hogy szubjektíven veszélyesnek ítélt helyzetben van. Az eddigiekből kiindulva ez sem túl bíztató, hiszen vagy harcolni fog, és akkor felkészülhetünk rá, hogy egyre több hasonló „határozott véleménynyilvánításról” értesülhetünk. Vagy pedig menekül. Nem igazán vonzó az otthonaikba behúzódó, rettegő emberek képe, senki sem kívánja ezt. Itt jönnek a képbe a nők. Ugyanis az utóbbi két évtized kutatásai azt mutatják, hogy a nők, a férfiaktól eltérően, nem csak a harcolj vagy menekülj választ adják stressz esetén, hanem valami mást is, amit gondoskodj és támogass (tend and befriend) válasznak neveznek.
A stresszel kapcsolatos kutatások hőskorában, ami kb. nyolcvan év, nem vették észre, hogy a kísérletek résztvevői főleg férfiak voltak. Mikor feltűnt a kutatóknak ez a kiegyensúlyozatlanság, akkor már külön figyelmet kezdtek fordítani a nők stressz-válaszaira. Azt találták, hogy a nők fenyegetettség esetén sem feltétlenül támadnak vagy elfutnak, hanem inkább keresni kezdik a kapcsolatot a társaikkal, és gondoskodni kezdenek a hozzájuk közel állókról, főképp a gyerekekről. Hormonális hatások is állnak a háttérben (kevesebb tesztoszteron, több oxitocin,) de talán jobban követhető az evolúciós magyarázat. A nők (nőstények) túlélését a harcolj vagy menekülj válasz nem szolgálja jól, hiszen terhesen, vagy kisbabákról, kölykökről gondoskodva nem lenne esélyük egyiket sem hatékonyan csinálni. Nem lennének elég gyorsak a meneküléshez, sem pedig elég erősek a támadó legyőzéséhez. Ezzel szemben csapatban nagyobb eséllyel élnek túl, és utódaikat is azzal védik meg a legjobban, ha oltalmazni próbálják őket.
Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a nők ne lennének képesek agresszióra. Csak annyit mondok: anyatigris. Ha már nagyon nincs más kiút, akkor a nők is harcolnak. A személyiségüktől is függ, hogy a harcot vagy a gondoskodást választják. De mégis, általánosan jellemző, hogy a nők hajlamosabbak arra, hogy másokhoz közeledjenek, másokkal kapcsolatot keressenek veszély esetén. Ha pedig olyan helyzetbe kényszerítik a nőket, hogy bántsanak másokat, pl. áramütést adjanak, akkor többet hezitálnak, kevésbé teszik meg. Zimbardo a híres börtönkísérletét is barátnője kérésére állította le, a lány nem bírta elviselni, hogy a résztvevők így kivetkőznek emberségükből.
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Az őcsényi történetet, és általában Magyarországon a politikát, közéletet hajlamosak vagyunk a férfiak játszóterének látni. Férfi a polgármester, a panziós, az ügyben nyilatkozó politikusok, a dühödt kommentelők, valószínűleg férfiak rongálták meg az autót, de még a menekülteket támogató szervezet képviselője, és a menekültek befogadását felajánló szombathelyi püspök is történetesen férfi. Pedig azért mégiscsak legalább ugyanannyi nő is él ebben az országban. Akik talán szintén félnek. De akik még a legkiélezettebb helyzetben is evolúciósan kódolva vannak arra, hogy megéljék az együttérzést, keressék a lehetőséget a másikhoz való kapcsolódásra. Lehet, hogy a nőknek komolyabb szerepet kellene vinni abban, hogy a támadás vagy félelem helyett nagyobb teret nyerjen a gondoskodás és támogatás a magyar gondolkodásban? Lehet, hogy ha mi nők, egymás közt beszélgetnénk a menekültkérdésről, akkor könnyebben észrevennénk az emberi sorsokat a migráns-címkék mögött?
Lehet, hogy mi nők (is) sokat tehetünk azért, hogy emberségesebb, összetettebb módon reagáljon az ország bármely lakója olyan helyzetekben, mint az őcsényi, és ne a harc és agresszió törjön utat magának.
Az alcímek Radnóti Miklós verseiből idézetek. Sorrendben: Őrizz és védj; Töredék; Két karodban; Nem tudhatom
