Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A magány sokszor rengeteg negatív érzéssel jár, és gyakran fájdalmas megélni. Túl lehet azonban élni, sőt, épülni is lehet belőle.
Társas lények vagyunk. Mióta ember él a Földön, mindig közösségeket alkot, családokat alapít, társas kapcsolatokat alakít ki. A közösségek pedig nem csupán a külső veszélyek ellen jelentenek védelmet, de a valahová tartozás belső biztonságát is jelentik számunkra. A kapcsolódás, különösen a bensőséges, intim viszonyok ellenállóbbá tesznek a stresszel, de még a kórokozókkal szemben is.
Együtt lenni tehát másokkal, kötődni valakihez testi és lelki egészségünk szempontjából is rendkívül fontos. A magány pedig - éppen ezért - az egyik legnehezebben elviselhető állapot, akár egy párkapcsolaton belül, akár tényleges egyedüllétben, társas elszigeteltségben éli meg valaki. Hogyan lehet mégis megküzdeni a magunkra hagyottság fájdalmával? Hogyan lehet még épülni is abból, ha úgy érezzük, sehová sem tartozunk igazán? Tara Well, amerikai pszichológus a Psychology Today hasábjain osztotta meg gondolatait a magányról. A szakirodalom és saját tapasztalatai alapján hat szempontot javasol arra, hogyan érdemes magunk lenni, ha jól akarunk kijönni a dologból.
#1 - Hideg és forró magány
Érdemi kapcsolatok nélkül az ember magára hagyottnak, védtelennek, kiszolgáltatottnak érezheti magát. Van, aki szomorúságot, van, aki dühöt él meg, mások szorongva tekintenek a jövőbe. A magányos ember szenved. Ebben az állapotban pedig szinte tálcán kínálják magukat a különféle pótcselekvések. Alkohol, vásárlás, evés, edzés, munka, szex. Bármi, ami ha csak pillanatokra is, de egy csepp boldogságot, egy kis sikerélményt, egy átmeneti enyhülést hoznak. Gondoljunk csak a szakítás után mattra részegedő férfiak, vagy a tévé előtt pizsamában fél kiló fagyival egy romantikus filmen hüppögő nő sztereotip képeire. Már csak azért is, mert tele vagyunk sztereotip képekkel arról, hogy mit kell egy ilyen helyzetben csinálni. Hogy ezek a képek mennyire nemhez kötöttek, az itt kevésbé lényeges, ami ténylegesen számít, az az, hogy mindahány módszer csak mélyebbre visz a lejtőn.
Másnaposság, súlyfelesleg, erőnkön felüli költekezés. Rosszabb esetben függőség. Ezeket az impulzív viselkedésformákat nevezi Well forró magánynak. A hidegen megélt magány ezzel szemben az aktuális állapot elfogadásával kezdődik. Nevezetesen, hogy nem próbálunk meg azonnal változtatni rajta, nem próbálunk meg két pillanat alatt visszateleportálni a komfortzónánkba. Kialakítunk ehelyett egyfajta érdeklődést belső folyamataink felé. Megfigyeljük például magunkat, hogyan éljük meg a magányt. Milyen érzelmeinket, emlékeinket hozza elő? Mire reagálunk most másként, és hogyan? Ez az út önmagunk megismerése és megértése felé vezet.
#2 - Tedd a helyére
Születésünk után a szó szoros értelmében ki vagyunk szolgáltatva kapcsolatainknak. Ha a babáról senki nem gondoskodik, ha elhanyagolják, meg is halhat. Ha nem kapja meg a megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot, ölelést, melegséget, a csecsemő sírni kezd, ha pedig nem reagál rá senki, egyre jobban kétségbeesik. Nem azért, mert megtanulta, hanem mert így születünk, belénk van ez kódolva. És felnőtt korra is megmarad. Az elhagyatás élménye ezért érzelmi szinten a haláltól való félelmet hordozza, még felnőtt korban is, amikor pedig már általában nem az életünk múlik rajta. Nem fogunk egy szakítástól éhen halni, a félelem azonban ott van, különösen azoknál, akiknek csecsemőként ténylegesen meg kellett élniük a teljes kiszolgáltatottságot, amikor hiába sírtak, nem reagált rá senki. Well azt tanácsolja, igyekezzünk ezeket a felnőttkori érzéseinket a helyükre tenni. Igyekezzünk tudatosítani azt, hogy ma már ennek a vészcsengőnek nincs gyakorlati jelentősége, hiszen életben maradásunk azóta saját kezünkben van.
#3 - Miért történik ez velem?
Viktor Frankl óta tudjuk, hogy az élet bármilyen megpróbáltatása elviselhetőbb, ha értelmet találunk benne. A múlton való rágódás azonban semmivel nem visz ehhez közelebb. Tudjuk ugyanis azt is, hogy az értelmet, a történtek személyes jelentését nekünk magunknak kell megadnunk. A sérelmeken és veszteségeken való rágódás ezzel szemben az önvád gyakorlásának, valamint az önbecsülés további nyírásának melegágya, de egyben a változás kerékkötője is. A körülmények áldozatának szerepéből sosem fogunk tudni szembenézni azzal, milyen folyamatok vezettek oda, ahol tartunk. Hogy mondjuk úgy élünk egy kapcsolatban, mint két idegen. Vagy szakítottunk. Sosem fogunk tudni felelősséget vállalni azért sem, hogy megértsük a saját magunk működését, amihez a múlt történései csak egy színteret, egy kontextust adtak.
#4 - Kihívás, lehetőség
Az igazán nagy változásokhoz gyakran az egyedülléten keresztül vezet az út. Alakulásunk, fejlődésünk ugyanis a velünk kapcsolatban lévő mások számára is kihívást jelent. Tudnak-e minket támogatni a változásban? Tudnak-e alkalmazkodni, kapcsolódni ahhoz, aki lettünk? Az egyedüllét nagy kihívás lehet érzelmileg, ugyanakkor nagy lehetőséget jelent a fejlődésre is. A magány átmeneti állapot csupán, ha azonban közelebb kerülünk önmagunkhoz, az egész későbbi életünkre kihat.
#5 - Ne félj tőle!
Ha furcsán is hangzik, a magány egy teljesen normális állapot, ami még a legjobb, a legkiegyensúlyozottabb párkapcsolatokban is előfordul. Senki nem képes rá, hogy non-stop teljes figyelmet és jelenlétet biztosítson társának, olykor tehát természetes, ha magányosnak érezzük magunkat. Szükség is van erre, hiszen minél inkább képesek vagyunk érzelmileg a saját lábunkra állni, annál kevésbé válunk kétségbeesetté, ha egy kicsit távolabb kerülünk egymástól egy kapcsolatban. És persze szingliként is annál kevésbé vagyunk kiszolgáltatottak, annál kevésbé választunk pániksebességgel egy társat, akivel utána nem biztos, hogy igazán harmonikus párkapcsolatunk lesz.
#6 - Mindenki magányos
Meglehetősen sovány vigasznak hangzik, de nem feltétlenül az, hogy hosszabb-rövidebb ideig minden ember megtapasztalja a magány fájdalmát. Sokat segíthet, ha át tudjuk érezni, hogy szenvedéseinkkel, félelmeinkkel nem vagyunk egyedül. Mások történeteit hallva vagy mások megértését érezve a sajátunk kapcsán még könnyebben emlékezhetünk rá, hogy a világon mindenki élte már át azt, amit mi most.
