Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Néhány napja olvastam először a szekunder szégyen kifejezést a nagy viszálykodást indító Rapülők-kritikában. Ott elég érzékletesen le van írva a kínosságnak az az érzése, ahogy feláll az ember karján a szőr, végigfut a hideg a gerinc-tájon stb. Igen, ismerem ezt az érzést. És igen, azt is elég jól ismerem, amikor valaki más zavarbaejtő helyzete, vagy teljesítménye miatt érzem magam így.
Nem is akadtam fenn rajta nagyon, logikus az elnevezés: nem magam miatt, hanem valaki más miatt, tehát másodlagosan érzett szégyen. Aztán látom újra : A szekunder szégyentől feláll a szőr a karomon… - mintha ez egy annyira mindenki által ismert hétköznapi fogalom lenne, hogy már az óvodások is szekunder szégyenkeznének, amikor valaki nem tud megcsinálni valami bébikönnyűt.
De mi is az a szekunder szégyen?
Ezen a ponton már nem bírtam tovább a saját műveltségi lemaradásomat, hogy egy ilyen evidenciát újdonságként kezelek, és utánanéztem. Persze simán lehet, hogy az interneten fent nem lévő, vagy általam meg nem talált szakcikkek tele vannak a szekunder szégyen fogalmával, de ha csak szimplán rákeresünk, akkor rájövünk, hogy egy érdekes jelenségnek lehetünk tanúi. Úgy tűnik, a szekunder szégyen egy olyan „pszichológiai (vagy humán etológiai?) szakkifejezés”, ami éppen születőben van, a semmiből most válik köznyelvi fordulattá. És ami pszichológiai szakkifejezést magyarul csak és kizárólag tévé- és zenekritikusok használnak. Különös tekintettel SzabóZ-re, aki kitalálta, vagy talán műfordította inkább.
Félreértés ne essék, nem a jelenségről van szó, mert azt nem kellett kitalálni, elég sokan értjük, és ki ritkábban, ki sűrűbben át is éli, hanem magáról a kifejezésről. Angolul vicarious embarrassment- nek vagy second hand embarassment-nek (kb. más helyett érzett; vagy másodkézből való zavar) mondják, de angolul sem túl rég létezik a kifejezés, ezért gyakran németül is használják.
Először ugyanis német kutatók foglalkoztak vele, mindössze hat éve, ők a jól hangzó fremdscham szóval illetik, ami mondjuk „külső szégyen”. És mit lehet tudni a jelenségről? Sören Krach és munkatársai a következőket írták le :
- Akkor érzünk szekunder szégyent (maradjunk most már ennél a megfogalmazásnál), ha azt látjuk, hogy mások nyilvánosan hasra esnek, bénáznak, vagy eléggé ciki módon vétenek a társas illemszabályok ellen.
- Az, hogy mi érezzük ezt a szekunder szégyent, teljesen független attól, hogy a megfigyelt szereplő, azaz szégyenünk okozója maga zavarba jön-e. Vagyis tisztában van-e azzal, hogy valami nincs rendben, vagy sem. Ha fogalma sincs róla, hogy lóg a takony az orrából, és vidáman magyaráz, mi akkor is kínban vagyunk helyette.
- Általában ez a mások helyetti szégyenkezés erősebb, mint az főszereplő saját zavara. Ha tehát olyan szitu van, hogy a szereplő tudja, hogy kínos helyzetben van – akkor is, mi kívülről úgy érezzük, hogy a mi zavarunk, kínosság érzetünk még sokkal nagyobb, mint az övé. Rosszabb kívülről nézni, hogy valaki a színpadon belesül a szövegébe, mint valójában átélni a bakit. Legalábbis a külső szemlélők így gondolják.
- A fizikai fájdalomhoz kapcsolt agyterületek aktiválódnak, amikor ezt érezzük. Ha azt látjuk, hogy valaki megsérül, vagy valamilyen fizikai fájdalmat él át, akkor azt mi is átérezzük. Szoktunk elfordulni, nem odanézni – mert nem bírjuk látni. Ezt az érzést bizonyos agyterületek aktiválódása okozza. És ugyanezen területek (anterior cinguláris kéreg és bal anterior insula) aktiválódnak akkor is, ha nem fizikai fájdalmat vagy sérülést látunk, hanem kínos szituációt.
- Az empatikus készséggel erős kapcsolatot mutat, hogy valaki mennyire sűrűn és erősen érez más helyett szégyent. Minél empatikusabb valaki, annál inkább ki van téve annak, hogy mások helyett érezze kínosan magát, és annál levesebb bohócot, és ilyen jajdekínos típusú poénon alapuló műsort fog nézni.
- Merthogy a mások helyetti szégyenkezés közeli rokonságban áll mások kinevetésével, a mások hülyeségén vagy ügyetlenségén való röhögéssel. Csak éppen ez utóbbiból hiányzik az empátia, nem érezzük kínosan magunkat, hanem őszintén szórakozunk a másik balfácánságán.
Rengeteg film, sitcom, műsor szórakoztat azzal, hogy mások bénázását tálalja viccesként – és a nézők vevők is ezekre. De ez miért vicces? Ha nem érezzük kínosan magunkat tőle, akkor miért viccesnek találjuk, miért nem mondjuk semmilyennek, vagy unalmasnak? Miért és hogyan alakul ki a rosszul vagyok, de kínos vs. szétröhögöm magam tengely? Dr. Marco Iacoboni , a UCLA empátia kutatója azt mondja, hogy azért van ez így, mert a nevetés megküzdési stratégia. Beleérzünk abba, hogy milyen rossz érzés zavarbaejtő helyzetbe kerülni, és hogy csökkentsük az érzés kellemetlenségét, nevetéssel oldjuk a fájdalmunkat, neurális fájdalomcsillapítóként alkalmazva a röhögést.
Persze ízlések és pofonok. Meg kinek mi a szerethető, hú de béna, vérciki… De annyit azért már tudunk legalább, hogy honnan jön a szekunder szégyen kifejezés – és örülhetünk, hogy ilyen közelről követhetjük egy fogalom megszületését.
