Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Féltékenység, irigység, empátiahiány és szorongás. És mi még?
Ha kicsit jobban igyekeznél, te is simán lehetnél osztályelső. Ha a Laci meg tudja csinálni, te miért nem? Ez a többi gyereknek már gond nélkül megy ebben a korban.
Vannak szülők, akik a kitűnő eredményeket felmutató kortársakkal példálózva igyekeznek jobb teljesítményre motiválni gyereküket és gyakran jutalmazással vagy büntetéssel reagálnak egy-egy osztályzatra. Márpedig a kortárs közösségekben jelen lévő versengés, valamint a szülők szeretetének a gyerek teljesítményéhez való kötése mérvadó lehet abban, hogy valaki később, felnőtt fejjel is folyton amiatt aggódik, hogy a barátokhoz vagy munkatársakhoz képest mennyire gyenge, buta vagy csúnya. A túlzásba vitt hasonlítgatásban persze nagy szerepe van a médiának is, hiszen nap mint nap az arcunkba tolja a különböző szépségideálokat és azt, hogy milyennek kellene lennünk, vagy hogy miről, hogyan vélekedjünk, ha szeretnénk valamire vinni az életben. Egy bizonyos fokig szükséges és természetes a versengés, vagyis az, hogy saját képességeinket másokéhoz mérjük, a torzított összehasonlítás azonban veszélyes, hiszen egy-kettőre lerombolja az önbecsülésünket. Éppen ezért nem árt tudni, hogy hol a határ.
Fel kell ismerni, ha már túl sok
Az összehasonlítás tárgya lehet szinte bármi - kinézet, egészségi állapot, intelligenciaszint, képességek, társadalmi státusz és anyagi helyzet – és a pszichológusok két fő típusát különböztetik meg. A lefelé irányuló összehasonlítás a másokat „lenéző” és magunkat túlértékelő attitűdöt (olyanokkal hasonlítjuk össze magunkat, akik valamiben nálunk kevésbé szerencsések vagy sikeresek), míg a felfelé hasonlítás saját magunk lebecsülését jelenti.
Fülöp Márta szociálpszichológus szerint az énkiemelés szükséglete akkor jelentkezik, amikor valaki úgy érzi, hogy önértékelését veszély fenyegeti, mert valamilyen negatív kritikát kap vagy mások nyilvánvalóan jobbak nála. „Ekkor az egyén olyan helyzeteket keres, amelyekben biztosan, gyorsan és látványosan tud győzni. Ezt a lefelé hasonlítás szolgálja a legjobban, vagyis ha olyan személyeket választ, akiknél önmagát a veszélyeztetett dimenzióban értékesebbnek ítélhet meg” – írja a szakértő A versengés szerepe című tanulmányában.
Ezek az összehasonlítások tehát azért fontosak, mert adnak egy kis önbizalomlöketet és elhitetik velünk, hogy a helyzet lehetne sokkal rosszabb is. A lefelé hasonlítás látszólag ártalmatlan – talán még egészségesnek is tűnik -, ám számos hátulütője van. Leginkább azáltal terheli meg kapcsolatainkat, hogy mások folyamatos szerencsétlenségén alapul; amikor ugyanis nagyon szűk látókörűen mások negatív tulajdonságaira összpontosítunk és figyelmen kívül hagyjuk erősségeiket vagy a sikereiket, empatikus képességünk korlátolt lesz.
A lefelé hasonlítással sokkal inkább az alacsony önértékelésű emberek élnek, míg a felfelé hasonlítással inkább a magas önértékelésűek, ám ez utóbbi is egy kétélű kard: egy bizonyos mértékben jót tehet az önbecsülésünknek, hiszen reményt ad és arra motivál, hogy tovább fejlesszük magunkat, ugyanakkor könnyen kárörömhöz vezethet. (Amikor olyan embereket látunk magunk körül, akikről azt gondoljuk, sokkal inkább szeretett, megbecsült és tisztelt személyek nálunk, megjelenik egy természetes reakció: azért szurkolunk, hogy rosszra forduljon a sorsuk. És ha egyszer hibáznak, annak nagyon tudunk örülni.)
A legtöbb esetben azonban azért irigykedünk mások eredményeire és sikereire, mert figyelmen kívül hagyjuk életük komplexitását és a látszat mögötti valóságos helyzetet. Ilyen kezdeti hozzáállás jellemző a Thinspiration (FogyIhlet) blogok követőire is, akik példaképnek tekintik a vékony és kitartóan koplaló (egyébként beteg, anorexiás vagy bulimiás) bloggereket, és akiket szép lassan beszippant egy olyan veszélyes közösség, amit az irreális, kevésbé fenntartható szépség- vagy teljesítményideálok teremtettek. Olyanok, amik túllépik az egészségesnek nevezhető motiváló módszerek határát:
„KÖVÉR leszel, ha ma eszel. Csak még egy napig bírd ki!” „Ha falásrohamod van, csak lágy ételeket egyél, azokat könnyebb kihányni.” „Mondd azt a szüleidnek, hogy a barátaiddal eszel, ha pedig a barátaiddal találkozol, kamuzd azt, hogy otthon már ettél. Így senki nem fog gyanakodni.” „Minden evés előtt csinálj 200 guggolást, vagy forogj körbe, hogy felforduljon a gyomrod, amikor éhes vagy.” „Ülj feszesen, egyenesen, így tíz kalóriával többet égetsz majd el.”
Az anorexiások és bulimiások saját fórumain, a különböző Pro Ana és Pro Mia blogokon olvashatók ezek a bölcsességek és tanácsok, ahova egyre több, magával elégedetlen és fogyni vágyó fiatal csatlakozik, hogy felnézhessen másokra és hogy legyenek, akik motiválják a versengésre.
Elidegenít minket egymástól
Sokan hajlamosak túlzásba vinni az összehasonlítgatást, ami hosszú távon a társas kapcsolatok rovására megy. „Amikor ugyanis azt a következtetést vonjuk le, hogy kevesebbek vagyunk valaki(k)nél, legszívesebben elbújnánk, hogy senki ne lássa, mennyire nem szerethetőek vagyunk. De hasonlóan társaságkerülőek lehetnek azok is, akik azt gondolják, hogy valamilyen szempontból sokkal jobbak másoknál és lenézik, „alsóbbrendűnek” tekintenek sok személyt a környezetükben - egyszerűen azért, mert unalmasnak vagy értelmetlennek tartják a velük való beszélgetéseket. Vagyis mindkét esetben sérülhetnek a szociális kapcsolatok és az érintettek egyedül maradhatnak” – nyilatkozta a Díványnak Bencsik Andrea pszichológus.
“Egy tökéletes világban őszintén örülnénk mások örömének és velük együtt ünnepelnénk a sikereiket. Amikor viszont másokra mérceként tekintünk, általában irigyek vagyunk rájuk és ez a féltékenység felülír minden pozitív érzelmet, amit az összehasonlítás kiválthat az emberből. Egy bizonyos mértékű rivalizálás ugyan motiváló lehet, de ha folyton azon kattogunk, hogy legyőzzük a másikat -, vagy hogy soha nem leszünk képesek erre -, attól nem lesz jobb a helyzetünk. Azoknak, akik gyakran kerülnek hasonló helyzetbe, érdemes emlékeztetni magukat arra, hogy a dolgok bármikor jobbra fordulhatnak, hiszen egy barát sikerei mások számára is teremthetnek nagyon jó lehetőségeket, így akár őket is segíthetik az előre jutásban” - fűzte hozzá a szakember.
Hogyan ne essünk ebbe a csapdába?
A társas összehasonlítások kapcsán azt a legfontosabb hangsúlyozni, hogy „az ember mindenféle dimenzióban összehasonlítható másokkal, de abban az egyediségben, abban a személyiség-képesség-életsors kombinációban, ami ő, természetesen nem. Ebből a szempontból mindenki önmagában vett egyedi jelenség, aki csak a saját élete perspektívájában ítélhető meg és értékelhető” – összegez Fülöp Márta.
A lényeg, hogy el lehet kerülni, hogy túlzásba vigyük az összehasonlítgatást, az egész csak nézőpont kérdése. „Amikor azonosulunk a kevésbé szerencsésekkel és felismerjük saját sebezhetőségünket, a lefelé irányuló összehasonlítás erősíti bennünk a másokkal való együttérzést és törődést. A felfelé irányuló összehasonlítás kisebb valószínűséggel vált ki romboló érzéseket, amikor emlékeztetjük magunkat arra, hogy a legsikeresebbeknek is vannak nehézségeik és mivel ők is emberek, ugyanolyan esendőek, mint mi vagyunk. Mindemellett azt is érdemes többször ismételgetnünk, hogy a félelmeink és hiányosságaink ellenére is képesek vagyunk kiváló teljesítményt nyújtani, ha az erősségeinkre támaszkodunk és hiszünk magunkban. Ha a rivalizálás helyett az önfejlesztésre fókuszálunk, akkor egy sokkal realisztikusabb stratégiát tudunk felállítani, hogy elérjük céljainkat, és ideális esetben a barátaink és a szeretteink is mellettünk állnak és támogatnak ebben – mondja Bencsik Andrea.
Csak illúzió, hogy mások tökéletesek
Mesébe illő tájakról és nyaralásokról, irigylésre méltó szakmai előléptetésekről, mindenben példamutató gyerekekről és házastársakról szóló posztok és fotók zúdulnak ránk a közösségi oldalakon, abba viszont nem gondolunk bele, hogy ezek a dicsőséges pillanatok a megosztók életének csak egy-egy szeletét ábrázolják. Arról, hogy a felszín alatt milyen nehézségekkel küzdenek, fogalmunk sincs. Lehet, hogy a férje sikereivel dicsekvő ismerős éppen válófélben van, amit viszont már nem szívesen kürtöl világgá. Ugyanígy elképzelhető, hogy egy elsőkönyves szerző a publikálás örömeiről áradozik, miközben mélyen hallgat arról, hogy a kiadó tizenötször visszadobta a kéziratot, mígnem megszületett a végleges változat. Ha tehát ismernénk mások teljes igazságát, talán nem éreznénk magunkat annyira ramatyul amiatt, hogy ezek a klassz dolgok miért nem velünk történnek meg.
“El kellene fogadnunk, hogy különbözőek vagyunk és egyesek bizonyos előnyökkel születnek, például bájos, szimmetrikus arccal, gyors anyagcserével, vagy épp anyagi szempontból vannak jobb helyzetben az átlagnál: tehetős családban nőnek fel és olyan szociális kapcsolatokkal rendelkeznek, amik segítségével könnyen megszerezhetik álmaik munkáját. Annak ellenére, hogy mindennek tudatában vagyunk, általában magunkat okoljuk és azt hajtogatjuk, hogy nem dolgoztunk elég keményen ahhoz, hogy hasonló státuszba kerüljünk. Holott sokkal valószínűbb, hogy a különbségek, amiket észlelünk, egy eleve egyenlőtlen helyzetből adódnak. Tény, hogy nem igazságos, de bele kellene törődnünk, hogy sokszor a kemény munka sem feltétlenül elég a boldoguláshoz és a biztos sikerhez. Ahhoz pedig, hogy realisztikusabban lássuk a társadalomban betöltött szerepünket és mások helyzetét, az önismeret gyakorlására van szükség” – írja Deborah Carr szociológus, az emberi kapcsolatok kutatója a Psychology Today oldalon.
Nagyon jót tenne tehát az önbecsülésünknek, ha belátnánk, hogy a kiemelkedő értékei és erényei mellett mindenkinek vannak hibái is, illetve ha a folyamatos ítélkezések helyett inkább azt tartanánk fejben, hogy mindannyian különlegesek vagyunk, csak más alapanyagokkal kell dolgoznunk. Mert nem ugyanonnan jöttünk; nem ugyanaz a múltunk; mások a körülményeink és a prioritásaink, különbözik a habitusunk; de mások az elveink és a céljaink is. Ezekre kellene összpontosítanunk ahhoz, hogy elégedettek legyünk magunkkal.
