Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ebben azonban a férfiak hátrányban vannak, amiről sokban a szocializációnk tehet. Interjú dr. Csernus Imrével.
“A férfi – srácoknak”. Ezzel a címmel jelent meg nemrég dr. Csernus Imre új könyve, amely lelki útmutató kamaszoknak és fiatal férfiaknak érzelmekről, boldogságról és a felnőtt létről. A pszichiáterrel többek között ezekről a kérdésekről beszélgettem.
A bevezetőben azt írod, hogy a könyveid nem a nőkről vagy a férfiakról szólnak, hanem az emberekről, arról, hogy mit jelent az embernek kiállni önmagáért, hangosan beszélni a félelmeiről, problémáiról, és elkezdeni megoldani azokat. Miért tartod fontosnak ezeket a kérdéseket?
Azért, mert mi magyarok nagyon zárkózottak vagyunk, és nem jövünk rá arra, hogy a konfliktusok hangos kimondásával jelentős feszültségtől megszabadulunk. Ehelyett állandóan molyolunk önmagunkban, ezerrel dübörögnek a fejünkben a különböző nagyon fontos érzések, és agyból legtöbbször kinyírjuk ezeket. Rájöttem arra, hogy ha én egy laza, mosolygós életet szeretnék élni, azt csakis úgy lehet, hogy ha nincs bennem feszültség. A feszültség ugyanis görcsössé tesz, merevvé, miközben az élet elképesztő intenzitású megmérettetéseket tol rám, amikben elengedhetetlen a megfelelő reakció.
Ezzel abból is nagyon sok mindent megmagyaráztál, hogy miért olyan fontos az érzelmi intelligencia fejlesztése. Számomra ugyanis ez volt a könyved egyik fő üzenete. Meg az, hogy érzelmi intelligencia tekintetében a férfiak valahogy hátrányban vannak. Milyen következményei vannak annak, ha az ember nem foglalkozik az érzelmi intelligencia fejlesztésével?
Az, hogy racionálisan akar mindent megmagyarázni, többek között akár azt is, hogyan lehet boldognak lenni. Ha racionálisan nézem ezt a dolgot, akkor anyagi szempontból kezdem megközelíteni a világot: ha megszerzem ezt, meg ezt, akkor boldog leszek. Ez azonban csak anyagi biztonság, nem boldogság. A boldogság teljesen más, arról nem is beszélve, hogy racionális szempontból a félelmeket nem lehet megoldani. Hiába mondja azt valaki, hogy ne féljek, nem történik semmi, továbbra is félni fogok, és közben fogalmam sem lesz, hogy ez a félelem megfelelési kényszerből, szeretetéhségből származik, vagy egyszerűen abból, hogy gyáva vagyok nemet mondani.
Ez azt jelenti hogy a félelemnek, fájdalomnak és más negatív érzéseinknek a felismerése és elfogadása szerinted egy nagyon fontos dolog.
Meg a megélése. Mert addig nem fogom tudni megélni, amíg nem mondom ki, amíg visszatartom a könnyeimet, és azt mutatom a külvilágnak, hogy nem, ez nekem nem fáj. De miért ne fájna? Ha pedig fáj, akkor kimutatom, és persze sírok is, adott esetben. Ettől nem leszek férfiatlan, sőt, éppen ezzel váltom ki a tiszteletet. Pontosabban azzal, hogy hiteles vagyok a mindenkori, akár pozitív, akár negatív érzéseimet illetően.
Ahhoz, hogy erre képes legyen az ember azért kell egyfajta belső stabilitás.
A belső stabilitás ennek a hozadéka. Egy következmény. Az akkor alakul ki, amikor tudom magamról, hogy nemcsak az örömeimben tudok lubickolni, hanem a fájdalmaimat is emberként merem megélni.
Rendben, akkor bátorság, az kell ahhoz, hogy képes legyek felismerni és kimondani a negatív érzéseimet, fájdalmamat.
Mindannyiunkban ott van a bátorság, de nagyon sok ember arra van szocializálva, hogy csak a szép dolgok a jók, és negatív megmérettetéstől megijednek, bepánikolnak, így bele sem vágnak ezekbe a helyzetekbe. Pedig az ember stabilitását - legyen az illető akár fiatal, akár állítólag felnőtt - épp a negatív megmérettetések megoldása mutatja meg. A pozitív dolgokban mindenki tud lubickolni, de az, hogy krízishelyzetben mit csinálok, az az igazi megmérettetés.
Ebben azért nagy szerepük van a szüleinknek, annak a mintának, amit látunk, amit ők tanítanak. A könyvben elég sok kritikát fogalmazol meg azzal kapcsolatban, hogy sok szülő nem megfelelően, nem szülőként viselkedik a gyerekével, hogy túl sok a tabu - legyen az a szex, drog vagy az érzelmek kifejezése. Szerinted milyen egy jó, milyen egy hiteles szülő?
Számomra a hitelesség az, ha szülőként megtanítom a gyerekemet mind az öröm, mind a fájdalom megfelelő kezelésére, nemcsak szavakkal, hanem a saját, krízishelyzetben mutatott tetteimmel. Ha csak dumálok ezekről a dolgokról, még nem vagyok hiteles. Ha a gyerek látja az apjánál, hogy valami fáj neki, és ha azt az apa elfojtja, akkor az érzelmi konfliktusokban nem fog az apjához fordulni, mert nem érzi hitelesnek. Ez nem azt jelenti, hogy tudja is, hiszen még nem fogalmazta meg szavakkal. Egy szülő, aki valóban felnőtt ember, aki jól érzi magát a bőrében az tudja, hogy ha nehéz körülmények közé keveredik, akkor nem elfojtással és meneküléssel reagál, hanem beleáll a helyzetbe. Ezt mutatja meg a gyerekének.
Szerinted nehezebb felnőni ennek a generációnak, mint a korábbiaknak? A könyved alapján úgy tűnik, azt gondolod sok plusz teher van rajtuk.
A plusz teher a 21. század fogyasztói társadalmának terhe, ami olyan elképesztően színesnek látszik, hogy könnyű vele manipulálni a befolyásolható, szeretetéhes embert. Ezzel gyönyörűen operálnak a multik. A reklámok hatására a szeretetéhes ember meg fog vásárolni mindent, mindenre összekaparja a lóvét, mert úgy hiszi a termékek birtoklásával egyéniség lesz. Pedig nem. Ennek az ellenszere az önismeret, annak kimondása, belátása, hogy igen, én befolyásolható vagyok és tudom, hogy ez nem szégyen. Ha erre képes vagyok, akkor a következő lépés annak felismerése, hogy a távirányító a kezemben van. Eldönthetem, hogy fontos-e nekem az hogy trendi legyek, hogy hozzám hasonló - esetlegesen felületesen - gondolkozó emberek vegyenek körül, hogy ez jó-e nekem. És dönthetek úgy is, hogy nem azt fogom nézni, a másiknak mije van, milyen autója ruhája, mobilja, hanem, hogy milyen ember, mennyire mosolygós, mennyire vállalja az emberi létét, a hibáit, az erényeit, mennyire megértő, rugalmas. Idáig azonban csak akkor lehet eljutni, ha az érzelmi intelligencia fejlesztődik, egyébként csak külsőségek alapján, felületesen fogok értékelni mindent.
Visszatértünk az érzelmi intelligencia kérdéséhez. Ennek fejlesztésében nagy a szülők szerepe, erről beszéltél, de hogyan lehet az érzelmi intelligenciánkat magunknak fejleszteni? Hogyan érjem el, ha szeretném jobban megélni magamat, az érzelmeimet?
Egy nagyon egyszerű módszert szoktam erre javasolni. Mondjuk, ha kimondom, hogy hiszek magamban pasiként, akkor belenézek a tükörbe, és azt nézem hogy ennek a pozitív mondatnak a hozadékaként megjelenik-e az arcomon a szívből jövő mosoly. Ha nincs mosoly, az azt jelenti, hogy hazudok magamnak.
És mi történik akkor, amikor rájövök arra, hogy hazudok magamnak?
Ez azt jelenti, hogy álszent vagyok, hogy az életem egy vagy több területén többet mutatok, mint ami vagyok. A kérdés az, hogy ezt miért csinálom, miért jó ez nekem? Rendelkezek így önbizalommal? Nem. Akkor hogy lehet önbizalmat szerezni? Úgy, hogy olyan új megmérettetésekbe ugrom bele, amiktől félek. Vagyis tudatosan olyan érzésekkel, mondatokkal nézek szembe, melyek ismeretlenek. Ez lépésről lépésre, fokozatosan elég fajsúlyos és komoly érzéseket kiváltó mondtok és helyzetek tömegét jelenti. Így lehet elkezdeni a fejlődést. Kiegészítve ezt azzal, hogy ha felismerem, hogy valamit nem tudok egyedül megoldani, akkor nem szégyellek segítséget kérni.
A negatív érzések megélése, az érzelmi intelligencia fejlesztése nyomán a könyvben eljutunk a boldogság kérdéséig is. Azt írod, hogy “a férfi akkor szerezheti meg a boldogságot, ha a személyisége kiegyensúlyozott, vagyis ha belső nyugalom és béke uralkodik benne, az arcán pedig spontán mosoly.” Mi jellemzi ezt a férfit?
Ha létrejön egy ilyen férfi, az már nem fog vadászni. Az felismeri, hogy akkor talál, amikor nem keres. A vonzás törvénye mindig működik: barátságban, párkapcsolatban, mindenben.
