A szégyent senki sem bírja hosszú távon elviselni

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

A szégyen elszigetel, befagyasztja érzelmi világunkat és gondolkodásunkat, gátolja a fejlődést, ezért jobb megszabadulni tőle. De hogyan? Pszichológus szakértőnk segít!

"Legszívesebben eltűnnék a föld színéről. Kimenekülnék a világból. Megszűnnék létezni". Ezek talán mind olyan gondolatok, amelyek sokunk fejében megfordultak már. A közös bennük az, hogy mindegyik mögött a szégyen érzése lakozik, amely az emberi lét legfájdalmasabb élményei közé tartozik. A szégyen pusztító hatást gyakorol lelkünkre, fenyegeti társas kapcsolatainkat és magunkról alkotott képünket is jelentős mértékben beárnyékolja. A szégyent képtelenség elviselni, ezért ösztönösen igyekszünk elkerülni élményét, de persze az a legjobb, ha képesek vagyunk megelőzni azt. A pszichológia segítségével jobban megérthetjük ezt a kínzó jelenségét és következményeit, ezáltal könnyebben megküzdhetünk vele.

A szégyen árt a kapcsolatainknak

A szégyenhelyzetek elviselhetetlenek, ezért azonnali cselekvésre késztetnek bennünket. Mivel kénytelenek vagyunk szabadulni béklyóiból, gyors megoldásra van szükségünk. Az ilyen állapotok vizsgálata során alapvetően kétféle reakciót figyeltek meg a kutatók. Az ember vagy menekülni próbál a helyzetből és megszünteti azt, vagy a felelősség elhárításával reagál. Utóbbit leginkább indulatos viselkedéssel, a szégyent mások iránt érzett haraggal leplezve lehet megvalósítani. Ez az a helyzet, amikor saját hibánkért, amellyel kapcsolatban valójában szégyenérzés alakult ki bennünk, tudattalanul másokat kezdünk hibáztatni és "rájuk kenjük" vagy pszichológiai nyelven fogalmazva, rájuk vetítjük azt. Függetlenül attól, hogy egyik sem túl konstruktív, valójában mindkét stratégia a túlélést, vagyis a szégyen érzésének megszüntetését szolgálja. Elvégre másokra haragudni vagy kilépni a helyzetből még mindig könnyebb, mint szégyenben elsüllyedni, nem?

A szégyen elszigetel és magányhoz vezet

Ha más oldalról közelítjük meg ezt a két válaszreakciót, akkor láthatjuk, hogy tulajdonképpen mindkét esetben olyan cselekvésre érzünk késztetést, ami előbb-utóbb a másikkal való kapcsolódás megszakadását vonja maga után. Ilyen értelemben a szégyen "magányos" érzés, amely elszigetel minket még azoktól is, akiket amúgy szeretünk és jó kapcsolatot ápolunk velük. Arról nem is beszélve, hogy amikor szégyelljük magunkat, általában hajlamosak vagyunk letagadni még a nyilvánvaló dolgokat is vagy akár füllentünk helyettük: "hagyj békén, nincs semmi bajom! Semmi gond, csak kicsit elkalandoztam."

Valójában azonban arról van szó, hogy a szégyen eredendően egy kapcsolati jelenség, magányos jellege pedig inkább már belső reakcióink eredménye. A szégyen élményét ugyanis mások ítéletei határozzák meg, és ezen keresztül a leértékelődöttség érzése, amely rendszerint a menekülés, a támadás, az elhárítás vagy a rejtőzködés vágyát vonja maga után. Ezek a vágyak mind olyanok, amelyek eltávolítanak másoktól és megszakítják a másokhoz való kapcsolódást.

Gondoljunk csak bele, hogy hányszor kaptuk meg gyermekkorunkban szüleinktől, rokonainktól, tanárainktól a következő mondatokat: "rossz vagy, szégyelld magad, nézd csak mit csináltál már megint!". A gyermekkor azért is fontos ebben a tekintetben, mert a gyerekek, szilárd identitásuk híján rendkívül befolyásolhatóak és énképük, értékrendjük, önszabályozásuk jellegét a külső visszajelzések mentén alakítják ki. Ha egy gyermek állandóan szégyent kell, hogy átéljen a korábban említett mondatok hatására, belső önszabályozó rendszerében is a szégyenre való hajlam válik dominánssá, amelynek következtében azonosul a ráhúzott negatív képpel, így végül akár saját maga előtt, egyedül is képes lesz elszégyellni magát, és viselkedését a szégyen elkerülésének motivációja fogja irányítani.

A szégyen befagyasztja érzelmi világunkat és gondolkodásunkat is

Ha már a nevelésnél tartunk, akkor érdemes megemlíteni azt a kutatási eredményt is, amely szerint a szégyen érzése negatív kapcsolatban áll az empátia gyakorlásával. Ez azt jelenti, hogy amikor az embert szégyenteli helyzetbe hozzák, akkor képtelen mások igényeire, érzéseire, gondolataira figyelni vagy azokról gondolkodni. Így az, amit például a szülők várnak egy-egy ilyen mondat után - például, hogy a gyermek vegye észre azt, hogy amit csinált, másoknak nem jó -, eleve lehetetlenné teszik, hiszen a szégyen állapota blokkolja gondolkodásunkat, nemhogy még az olyan komplex érzelmi és értelmi folyamatokat, mint az empátia vagy a beleérző képesség.

Amikor valaki azt mondja a másiknak, hogy "szégyelld magad", akkor nem viselkedését, hanem teljes személyét tagadja meg. Ennek következtében az, aki a szégyen érzését átéli, szintén egész énjével kerül szembe. Mivel ez olyan mélységű feszültséget okoz, amely nem tartható. Ezért a gyakori válaszként megjelenő indulatos, impulzív reakciók tulajdonképpen olyan védekezésnek tekinthetők, amelyek a helyzet megfordítására irányulnak, illetve a felelősség hárítását szolgálják. Ezt bizonyítják azok a kutatási eredmények is, amelyek szerint az ellenségesség, az ingerlékenység, sértődékenység és a gyanakvás összefügg a szégyen érzésével.

Ennek, illetve az empátiás készség gátolt mivolta miatt, a szégyent átélő ember gyakran féktelen viselkedéssel fordítja dühkitörésekbe frusztrációját, hiszen abban a pillanatban képtelen mások igényeire figyelni. Bárki megfigyelheti ezt a jelenséget, amikor legközelebb mondjuk toporzékoló, dühkitöréseket produkáló gyermekeket lát vagy kerül velük kapcsolatba.

A szégyen a múltba teleportál minket

A szégyen aktivizálja érzelmi memóriánkat és gyermekkorunk legrosszabb élményeit hívja elő. Emellett sajnos nem férhet meg a csak a jelenben megélhető öröm illetve a boldogság kialakulásához vezető flow élmények sem jöhetnek létre. Ilyenkor még a felnőttek is újra sarokba állított gyerekekké változnak. Mivel elködösíti gondolkodásunkat is, ezért képtelenség megakadályozni, hogy a szégyen átélése kapcsán ne csússzunk vissza már rég meghaladott magunkkal kapcsolatos érzéseinkhez, gondolatainkhoz és hiedelmeinkhez. A szégyen érzelme a kétpólusú "rossz vagyok - jó vagyok" dimenziójában értelmezhető, amely csak a kisgyerekekre jellemző, hiszen felnőtt korára a legtöbb ember már árnyaltabban gondolkodik saját magáról és viselkedéséről.

A szégyen gátolja a fejlődést

Egyértelmű, hogy a gyerekek lelkileg nem tudnak fejlődni, ha állandóan szégyennel szembesülnek. A gyermeknevelés során a szégyenhelyzetek hozzájárulnak egyfajta sérült önértékelés kialakulásához, amely a szégyenre való hajlamhoz vezet. Ha ez a hajlam erős bennünk, akkor képtelenek vagyunk boldogulni kapcsolatainkban, hiszen minél többször éljük át a gyermekkorban belénk plántált érzést, annál többször kerülünk konfliktusba a számunkra fontos másokkal. Az, aki azzal a tapasztalattal élte végig gyermekkorát, hogy a hozzá legközelebb állók folyamatosan szégyenérzést keltettek benne, érthető, hogy nehezen bízik meg felnőttkorában a hozzá közel kerülőkben, holott ugyanolyan igénye van a közelségre és az intimitásra, mint bárki másnak, ám mégis kerüli azt vagy csak időszakosan tudja megélni annak biztonságát.

Előzzük meg!

Persze nem arról van szó, hogy jobb, ha mostantól mindenki bezárkózik a négy fal közé, hogy véletlenül se kerüljön kínos szituációkba. Az viszont biztosan minden embernek hasznára válik, ha jobban odafigyel a saját magával ápolt kapcsolatára, és jobban monitorozza belső érzelmi reakcióit, valamint fejleszti önismeretét. Ha át tudunk váltani a "rossz vagyok" üzemmódból a "jó vagyok, de most valami rosszat tettem" dimenzióra, akkor máris előrébb vagyunk. Ilyenkor ugyanis a pusztító szégyent egy sokkal szelídebb, elviselhetőbb és kezelhetőbb érzésre tudjuk cserélni: a bűntudatra, amely egy sokkal fejlettebb és konstruktívabb szociális érzelem. Ez segít ugyanis abban, hogy megértsük azt, hogy mit hibáztunk, és arra sarkall, hogy változtassunk azon vagy jóvá tegyük azt.

A szégyen tehát megbénít, az egészséges mértékű bűntudat pedig motivál, megoldásra késztet és annak megvalósulása után örömöt és megkönnyebbülést okoz, valamint pozitív irányba befolyásolja énképünket. Már csak azért is, mert a bűntudat az általunk elkövetett cselekvésre vonatkozik és nem egész személyünkre. Ha pedig jóvá tudunk tenni valamit, akkor hatékonynak érezhetjük magunkat és mások elismerését is kiváltjuk vele, ezáltal közelebb kerülhetünk másokhoz is.