Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lehet, hogy segíteni akar, de a "miért nem eszel rendszeresen kisebb adagokat?" jellegű kérdésekkel csak olajat önt a tűzre. És nem, vacsorázni se hívja meg azt, akinek evészavarai vannak.
Magyarországon ma körülbelül 30-50 ezer ember küzd valamilyen evészavarral és a legtöbben még a közeli hozzátartozók előtt is éveken keresztül titokban tudják tartani problémájukat, így sokszor odáig sem jutnak el, hogy szakemberhez forduljanak segítségért (éppen ezért nincsenek még pontos adatok). Ha azonban egy barátja, családtagja vagy kollégája elég nyitott és bátor ahhoz, hogy beszéljen önnek kóros evési szokásairól, mert megbízik önben, akkor nem árt, ha képes megőrizni ezt a bizalmat azzal, hogy tudja, mit kell neki mondani.
Mivel egy evészavarral küzdő embernél még az egészséges fizikai megjelenés és látszólagos jókedv mögött is állandó lelki harcok zajlanak, ezért – ha ön soha nem tapasztalt hasonló gondokat – érdemes kétszer is meggondolnia, mikor hogyan nyilvánul meg a társaságában. Összeszedtük, mi az a hat dolog, amit jobb, ha soha nem mond evészavarral küzdőknek.
„Miért nem sportolsz és eszel rendszeresen kisebb adagokat? Semmi bajod nem lenne."
Ez az ártatlannak tűnő kérdés körülbelül olyan, mintha egy depresszióban szenvedőnek mondanánk, hogy kék az ég és a madarak csiripelnek, ugyan, szedd már össze magad!
Az evészavarok hátterében gyakran erős szorongás, stresszkezelési nehézségek és kórosan alacsony önértékelés, azaz mentális problémák húzódnak meg, ezért az érintettek számára nem olyan egyszerű elkezdeni normálisan táplálkozni. A miért nem csinálod ezt vagy azt típusú megjegyzések számonkérő jellegűek és sokszor csak agresszivitást váltanak ki, mivel úgy kezelik az anorexiás vagy bulimiás betegeket, mintha pusztán a fogyókúra kedvéért kínoznák magukat, holott a problémájuk ennél sokkal mélyebben gyökerezik – magyarázta a Díványnak Thiery Henriette klinikai szakpszichológus. Mivel az anorexiás és bulimiás betegek számára nagy kihívást jelent feltárni evészavaruk apró részleteit, környezetük sokszor sajnos nem tudja felmérni a probléma súlyosságát. Egy biztos: az evészavarral küzdőkben bizonyos élelmiszerek elfogyasztása vagy egyáltalán az evés gondolata félelmet és szorongást kelt és a kezelés célja ezeknek az érzéseknek a leküzdése, ami igen lassú folyamat, nem fog megtörténni egyik napról a másikra, mint a dohányzásról való leszokás.
„Bárcsak nekem is olyan akaraterőm lenne, mint neked!"
A kívülállók joggal hiszik azt, hogy mennyire fegyelmezett és szigorú magával szemben a beteg, amiért folyton ellenáll a kísértésnek, de ez nem ilyen egyszerű. Az anorexiásokat valóban ez az attitűd jellemzi, többnyire igen erős bennük a perfekcionizmus, a bulimiások is igyekeznek megvonni maguktól az ételt, ám képtelenek ellenállni a kísértésnek, ezért egy ponton bekövetkezik a kontrollvesztés, amikor extrém mennyiségű étellel jutalmazzák magukat és a falásroham után igyekeznek azonnal megszabadulni a bevitt kalóriáktól, hiszen ez a viselkedés egyfajta válaszreakció bizonyos érzelmeikre. Ha az akaraterő kérdését firtatjuk, azzal csak megerősítjük az étkezéssel kapcsolatos inadekvát viselkedésüket, mintha csak a vállukat veregetnénk meg, hogy mennyire jól van ez így. Számukra viszont pont az jelentené a fegyelmezettséget, ha be tudnák tartani a „többször eleget" szabályt, ami másoknak normális, nekik viszont szinte lehetetlennek tűnik.
A falásrohamok egyrészt a túlzott stressz következtében lépnek fel, másrészt gyakori, hogy valaki huzamosabb ideig megvonja magától azokat a finomságokat, akár magasabb kalóriatartalmú ételeket, amelyek simán beleférnének a mindennapi egészséges (átlagos kalóriatartalmú) étkezésbe. Emiatt kialakul egyfajta kiéhezettség érzés ezekre az ételekre, ami hozzájárul a kontrollvesztéshez. A „rendszeresen kevesebbet étkezni" valóban jó stratégia, ha ezek a kisebb adagok nem kifejezetten spártaiak, és tartalmaznak néhány „jutalomfalatot" is. Betartása valóban önfegyelmet igényel, mértéke egyénenként változó, egyébként fejleszthető képesség, de komoly egyéni motiváció kell hozzá, és a küzdelem, az erőfeszítés nem spórolható meg – mondja a szakértő.
Anorexia
Testképzavarral, pszichés és hangulati problémákkal járó életmódszerű koplalás. A betegek karcsúságra törekszenek, és legyenek bármilyen vékonyak, sohasem elégedettek a külsejükkel. A folyamatos éhségérzet ellenére is minimális kalóriabevitellel élnek, a legsúlyosabb esetekben konkrétan halálra éheztetik magukat. Nőknél gyakoribb, leginkább kamasz és fiatal felnőttkorban.
„Nem gondolod, hogy veszélyes, amit csinálsz? Az egészségeddel játszol."
Az evészavarral küzdők sokszor nagyon is tisztában vannak vele, mennyire káros a szenvedélyük, viszont minél tovább tart a kezeletlen állapot, annál inkább rabjává válnak a szokásnak, viselkedésük és érzelmeik egyre jobban felülírják racionális gondolkodásukat és nem ismerik be, hogy a lehetséges kockázatok miatt fel kellene vagy fel tudnának hagyni azzal.
Az ilyen megjegyzések legalább elgondolkodtatják a beteget, bár érdemes hozzátenni, hogy lehet és fontos is segítséget kérni, viszont ehhez be kell látnia: egymaga nem boldogul a problémájával. Ez nem jelent gyengeséget, csupán a helyzet ésszerű értékelését. Vannak persze olyan súlyos állapotok, amelyek már az életet veszélyeztetik, ilyenkor elkerülhetetlen és szükséges a kórházi kezelés. Az evészavarosok gyakran maguk is felismerik, hogy a helyzet tarthatatlan, mindennapi életvitelük ellehetetlenült. Amikor eljutnak erre a pontra, akkor általában megszületik bennük a motiváció (vagy annak legalább a csírája), hogy helyzetükön változtassanak. Enélkül a pszichológiai intervenció hatástalan szokott lenni – tudtuk meg Thiery Henriette-től.
„Pedig egészségesen nézel ki."
Igen elavult és téves az az elképzelés, hogy kizárólag a csontsovány fiatal nők küzdenek evészavarral – csak azért, mert rajtuk meglátszik. (Egyes orvosok a mai napig a BMI értéket használják például a kóros soványság megállapítására, figyelmen kívül hagyva a testalkatot és egyes viselkedési mintákat. Ha ez a szám 17 alatt van, az valóban extrém soványságnak számít, de az anorexiának ezen felül más kritériumai is vannak). Valójában azonban nem a kilók, az alkat vagy a kinézet alapján lehet megítélni egy-egy komoly étkezési rendellenességet, ezért jobb, ha kerüli az ilyen bókokat.
Az ehhez hasonló megjegyzések bagatellizálják a problémát és az evészavarosban azt az érzést kelthetik, hogy őt és a problémáját (amit igen nehezen, talán csak hosszas belső vívódás után osztott meg) nem veszik komolyan. Úgy érezheti, nem értik meg és hiába fordul bárkihez – figyelmeztet a szakértő. Egy átlagos testalkatú személyben ráadásul még azt az érzést is kelthetjük, hogy nem veszített elég súlyt, ami még inkább alááshatja az önbizalmát.
Bulimia
Kontrollálatlan falási rohamokkal járó evési zavar. A magányos, titkos falási rohamok során a betegek habzsolnak, nem bírják abbahagyni az evést, majd hányással, hashajtókkal vízhajtókkal, beöntéssel, koplalással vagy edzéssel igyekeznek kompenzálni az elfogyasztott tetemes kalóriamennyiséget. A bulimia alattomos betegség, észrevenni nehéz, hiszen a betegek gyakran normál testalkatúnak tűnnek, viszont a kompenzációs törekvések hosszú távon súlyosan károsítják az egészséget.
„Gyerünk a mekibe, meghívlak egy sajtburgerre!"
A társaságban evés az egyik legkínosabb és legnehezebb része az evészavarral küzdők életének, ezért ne csodálkozzon, ha visszautasítják a vacsorameghívást. Mivel egyébként is kellemetlen számukra, hogy ki kell maradniuk az olyan közös programokból, amik az étkezésről szólnak, ne erőltesse azokat. Menjenek inkább sétálni, múzeumba vagy sportolni, a mozgalmas tevékenységek idejére legalább teljesen kikapcsolódhat és megfeledkezhet a beteg a problémájáról.
Ha az illető úgy dönt, hogy a társasággal tart, de nem szeretne fogyasztani semmit, nem szabad erőltetni. Inkább éreztessük vele, hogy a személye a fontos, ő mint ember hiányozna a csapatból, és tiszteletben kell tartani, hogy gondjai vannak az étkezéssel. Egyébként az, hogy valaki társaságban nem tud enni, a szociális fóbia (szociális szorongás) egyik tünete is lehet, amin szintén lehet segíteni. Az ilyen ember úgy érezheti, hogy őt közösségben elutasítják, ezért is fontos, hogy tudja, a problémáival együtt szeretik és elfogadják – magyarázza Thiery Henriette.
Ha mégis közös ebédre kerül a sor, ahol a beteg is jóízűen falatozik, lehetőleg ne hozza szóba az étkezési szokásokat, messziről kerülje a témát és beszélgessenek bármi másról, ami mindkettejüket érdekli.
Ha mások előtt nyíltan kell beszélnie arról, ami számára nagy nyomást jelent, azt az érintett egyfajta pellengérre állításként élheti meg, ami intenzív szégyenérzést okozhat. Négyszemközt sokkal kényelmesebb kitárulkoznia, de akkor is megfelelő tapintattal kell a beszélgetést kezdeményezni –fűzi hozzá a szakértő.
„Tegnap este úgy bekajáltam, hogy ma én sem bírtam még egy falatot sem enni!"
Ne akarjon versenyezni és felvágni azzal, hogy kibírta az evést olyanok előtt, akikről jól tudja, hogy az ételmegvonás náluk nem egyszeri alkalom, hanem állandó kihívás.
Az evészavarral küzdők valószínűleg hozzászoktak az ilyen megnyilvánulásokhoz, de reagálni nem igazán tudnak rájuk, mert tudják, hogy a két dolognak nem sok köze van egymáshoz. Természetesen az sem egészséges, ha valaki egy-egy jeles alkalomkor vagy ünnepekkor jól belakmározik, mert nem tud ellenállni a finomabbnál finomabb falatoknak, ami miatt felborulhat a másnapi étrendje, de ennek oka valószínűleg az önkontroll pillanatnyi hiánya, mintsem az állandó szorongás.
Amit szabad
Nem árt tudni, hogy az evési zavarokban szenvedők szinte minden gondolatát a kalóriaszámolgatás, a megszállott testmozgás és az ételhez fűződő viszonyuk tölti ki. A legfontosabb, hogy erősítsük bennük az érzést, hogy ez egy gyógyítható betegség, még ha ennek folyamata hosszú és küzdelmes is. Bátorítsuk őket, hogy a saját érdekükben ne szégyelljék szakértő segítségét kérni, próbáljuk erősíteni az önértékelésüket és tudatosítsuk bennük azt, hogy mindig számíthatnak ránk – javasolja Thiery Henriette.
