A Mensa HungarIQa olyan klub, melynek tagjai a szervezet felügyelő pszichológusa által jóváhagyott, sztenderdizált (azaz nagyon nagyszámú tesztalanyon kipróbált, és a későbbi kitöltők eredményét hozzájuk hasonlító) intelligenciateszten magasabb eredményt ér el, mint az emberek 98 százaléka. Kíváncsiak voltunk, mivel töltik idejüket egy ilyen klub tagjai.
„A Mensa a legmagasabb intelligenciájú emberek klubja, közel százezer taggal szerte a világon, melyből nyolcszázan Magyarországon élnek. Célunk az intelligencia népszerűsítése, az intelligenciára vonatkozó kutatások támogatása, valamint ösztönző közeg biztosítása tagjaink számára” – hirdeti a Mensa Hungariqa honlapja.
A néhány héttel ezelőtti, IQ-tesztekről szóló, inkább tréfás, mint komoly hangvételű cikkem után ajánlotta fel a Mensa újonnan megválasztott elnöke, Nagy Lantos Balázs, hogy látogassak el év elején rendezett IQ-tesztírásukra és ismerjem meg, mivel foglalkozik a Mensa.
Vele és a Mensa felügyelő pszichológusával, dr. Kovács Kristóffal arról beszélgettem, hogy tulajdonképpen mi célja van egy ilyen szerveződésnek.
Dívány: Hogy értik, hogy feladatuknak tekintik az intelligencia népszerűsítését? Ha jól olvastam a honlapjukon, az egyik cikkben éppen azt írják, hogy az intelligencia nem igazán fejleszthető. Nem olyan ez, mintha a szőke hajat akarnánk népszerűsíteni?
Nagy Lantos Balázs: Való igaz, hogy a Mensa-tagok nem gyakoroltak napi három órát azért, hogy ilyen magas eredményt érjenek el a teszten. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy az intelligencia érték, különösen akkor, ha értékes célok elérésére használják. Többek közt ez motiválta az alapítókat, hogy így egy csoportba gyűjtsék a magas intelligenciájú embereket.
D.: A honlapon nem sok szó esik arról, hogy a klubdélutánok és céges intelligenciatesztek szervezésén kívül miből áll a Mensa tevékenysége. Valóban csak ennyi lenne?
N.L.B.: Nem, ennél sokkal szélesebb körű a tevékenységünk, de tény, hogy ezek hasznát egyelőre leginkább csak a tagjaink élvezhetik – a közhasznú céljaink többségének megvalósításához még idő kell. A Mensa egy nemzetközi szervezet, amely 75 országban működik. A magyarországi Mensa eddig elsősorban az építkezéssel foglalkozott, de mostanra elértük a 800 fős létszámot, így lassan elkezdhetünk komolyabban is foglalkozni az olyan programokkal, mint a tehetséggondozás vagy kutatások támogatása. A Mensa bevételének nagy részét ugyanis a tagdíjak adják, ami nem magas, évenként 8000 forint, és kedvezmények is vannak.
Dr. Kovács Kristóf: Én magam is sokat köszönhetek a Mensának, hiszen támogatja az intelligenciakutatást és az eredmények bemutatását is. Decemberben a Mensa támogatásával vettem részt egy nemzetközi intelligenciakutatási konferencián, amelyen egy ilyen vizsgálatról adtam elő. A Mensa-tagok pedig sokszor önkéntesen részt vesznek vizsgálatokban, ezzel is támogatva az intelligencia egyéni különbségeinek kutatását.
Van-e már valami elképzelés arról, hogyan nézne ki a tehetséggondozás, és milyen gyerekeket karolna fel a program?
N.L.B.: Egyelőre sok elképzelés van, remélem, az én most kezdődő, kétéves elnökségem alatt ezek közül valamelyik meg fog valósulni. A Mensa jellegéből adódóan a kiemelkedően intelligens gyerekekért képes a legtöbbet tenni. Nem véletlen, hogy már most is gyakran megkeresnek minket szülők, hogy hova küldjék a gyereket, hogyan kezeljék azt, hogy valamiben átlagon felül tehetséges.
Kristóf, a honlapon az ön cikkeit olvashatjuk az intelligenciáról. De mit csinál egy intelligenciakutató, azon kívül, hogy cikkeket ír? Mi volt az ön legutóbbi kutatási témája?
Dr. K.K.: Az utóbbi időben elsősorban a rövid távú memóriával és az úgynevezett munkamemóriával foglalkozom. Ez egy nagyon érdekes területe a pszichológiának, és szorosan összefügg az intelligenciával. Nagyon leegyszerűsítve: a rövid távú memória az, hogy mondok egy számsort, te pedig mondd vissza. A munkamemória pedig az, hogy mondok egy számsort, te pedig tartsd fejben, miközben valami mást csinálsz. Például bemutatás közben mindegyik számról eldöntöd, hogy páros-e, és a végén visszamondod az összeset. Ilyenkor egyszerre kell megjegyezni valamit és közben valami máson gondolkodni. Bonyolultabb szövegekben szereplő hosszú mondatok olvasásakor is pontosan ez történik. A kérdés, amivel legutóbb foglalkoztam, az, hogy ha számokat meg kell jegyezni, és fordított sorrendben visszamondani, az munkamemória-feladat-e, vagy csak rövid távú emlékezetet igényel. Ez a feladat sok egyéni felvételű intelligenciatesztben szerepel, és nem mindegy, hogy pontosan mit is mér.
D.: Pszichológusként nem látja úgy, hogy egyfajta belső bizonytalanság vagy bizonyítási kényszer hajtja ide az embereket, hogy megméressék magukat a Mensa tesztjén?
Dr. K.K.: Nem hiszem, hogy döntően ez állna a háttérben, én inkább az önismereti igényt emelném ki. Azzal, hogy a tesztírók megméretik magukat, objektív tesztnek vetik alá azt a meggyőződésüket, hogy ők intelligensebbek az átlagnál. Ez mindenképpen jobb annál, mint ha valaki kiemelkedően okosnak hiszi magát, ezt a hitét esetleg hangoztatja is, de azt már nem szeretné, hogy ezt valahogyan le is ellenőrizzék.
N.L.B.: Ráadásul, ha egyszer bekerülnek a klubba, ott már egyáltalán nem lesz különleges a magas intelligenciájuk. Jellemzően inkább olyanok jelentkeznek, akik az interneten megcsinálták a próbatesztet és szeretnék kipróbálni, hogy az igazi is hasonlóan jól sikerül-e. Ez annyira igaz, hogy legtöbbször a tesztírók fele eléri azt az eredményt, amivel aztán bekerülhet a klubba.
D.: Egyébként van olyan, hogy valaki kiesik a tagságból? Mondjuk megírja a tesztet még egyszer, de ezúttal nem sikerül elérnie a kellő pontszámot?
N.L.B.: Nem, aki egyszer már tag, az nem esik ki, a tesztírást nem kell évente megismételni.
D.: Az IQ-teszteket nagyon sok területen alkalmazzák, a büntetőjogtól kezdve a HR-ig. Meg tudna nevezni egy olyan területet, ahol nem alkalmazzák, pedig nagy szükség volna rá?
Dr. K.K.: Például az angolszász típusú bíróságokon, az esküdtek kiválasztásakor, akiknek döntő szerepük van az ítélet meghozatalában, a döntéseiken sokszor emberéletek múlnak. A vád és a védelem ezért elsősorban őket próbálja meggyőzni. Szerintem az ő esetükben nagyon hasznos lenne, ha elvégeznének egy IQ-tesztet.
Időközben eljön a 4 óra, mi pedig átsétálunk a terembe, ahol hamarosan elkezdődik a Mensa felvételi IQ-teszt írása. Sokan, körülbelül negyvenen vannak, ami azért is szép szám, mert a tesztet – melynek díja 2000 forint – gyakran, minden hónap első szombatján meg lehet írni.
A résztvevők korban és megjelenésben is vegyes társaság, nagyobbrészt fiatalok, de van köztük néhány idősebb, jócskán deresedő halántékú úriember is. Fiatalok azok a Mensa-tagok is, akik a tesztírás előtt az előadásokat tartják. Kicsit talán túlzott is a lelkesedésük, nemcsak engem lepett meg, hogy maga a tesztírás csak másfél órával a meghirdetett időpont után kezdődött el.
Először az intelligenciáról hallunk egy előadást, majd pedig a Mensa életéről. Kiderül, hogy elvben semmi közös nincs ugyan a tagokban, de az mégis, hogy – saját bevallásuk szerint – jó a humoruk és hogy mindannyian szeretnek társasjátékozni, ebből áll a klubdélutánok egy része. Más alkalmakkor előadással egybekötött vacsorát tartanak.
„Ez egy olyan klub, ami azért van, hogy legyen” – mondja a fiatal lány, aki a Mensa társasági életéről beszél. Nagyon szeretünk együtt lenni, sokat nevetünk, sokat játszunk, és ráadásul a Mensa egy szuper társkeresési fórum is, jó néhány olyan pár akad a tagságban, akik itt jöttek össze.
Ahogy az elnöktől megtudtam, a tagság körülbelül egyharmada nő, korcsoport szerint viszont nagyon vegyes az összetétel. A felvétel alsó korhatára 17 év, a magyarországi társaság legidősebb tagja pedig 92 éves.
Végül eljön a várva várt pillanat, kiosztják a tesztfüzeteket és a reménybeli tagok elkezdhetik a tesztírást. Padszomszédjaim némelyike úgy izgul, mintha az élete múlna rajta, hogy sikerül-e bejutnia. Mindenki kap egy csokis kekszet, hogy jobban fogjon az agya, aztán rajta. Az eredményre maximum egy hónapot kell várni, de általában annál hamarabb meg szokták kapni a résztvevők.
