A kényszerbeteg tudja, hogy az agya becsapja, de semmit sem tud tenni ellene. Összeszedtük, amit a betegségről tudni érdemes.
A kényszerbetegség az, amikor valaki folyton kezet most, pedáns rendben tartja a cuccait és háromszor visszamegy bezárni az ajtót. Igaz? Nem igaz. A kényszerbetegségnek becézett obszesszív-kompulzív zavar (OCD) egy súlyos és kínzó pszichiátriai betegség, ami jóval bonyolultabb, mint azt sejtenénk. Összeszedtük hát a betegséggel kapcsolatos leggyakoribb tévhiteket.
Ha valaki a rítusok és szokások rabja, akkor kényszerbeteg
Sokunknak vannak berögzült szokásai, dolgok, amiket szeretünk egy adott módon, meghatározott sorrendben végezni. Ezek a viselkedések általában kellemesek, azért csináljuk őket így, mert így szeretjük, így szoktuk meg, mert konfortérzetet okoznak. A kényszerbetegsében azonban nincs semmi kellemes. Az OCD rémisztő kényszergondolatok és időrabló kényszercselekvések halmaza, amiket folyamatos szorongás kísér.
A kényszergondolatok ismétlődő, rendszeresen felbukkanó elképzelések, impulzusok, képek, amik számos különböző formában bukkanhatnak fel. A beteg félhet a bacilusoktól, attól, hogy valami rossz fog történni, attól, hogy rosszul viselkedik, bűnt követ el, de megjelenhetnek nem kívánt szexuális vagy agresszív gondolatok, képek is. Bármi is a konkrét kényszergondolat, az OCD-től szenvedő nem tudja kontroll alatt tartani, nem tudja kiűzni a fejéből, nem tudja legyűrni az aggodalmát, szorongását, undorát. És itt jön képbe a kényszercselekvés.
A kényszercselekvés a kényszergondolatok elűzését szolgálja, van, hogy össze is függ vele (mondjuk a fertőzéstől való félelem és a kézmosás), de megesik, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz. Az agresszív fantáziák csökkentésére például simán válasz lehet az imádkozás vagy a pedáns rendszerezés. Az ismétlődő rítusok enyhe megkönnyebbülést jelentenek, ha azonban az ember akadályozva van azok elvégzésében, az mérhetetlen szorongást, teljes pánikot okoz.
A kényszerbetegek nem tudják, hogy betegek
De, nagyon is tisztában vannak vele. Tudják, hogy a gondolataik, a kényszercselekvéseik irracionálisak, tudják, hogy az agyuk becsapja őket, de nem tudnak tenni ellene. Elveszítik a kontrollt a működésük felett. Ez a tudat pedig még erősíti is az amúgy is meglévő szorongásukat, gyakran szégyennel tölti el őket. Éppen ezért az OCD-ben szenvedők gyakran maguk kérik szakember segítségét, amit jól is tesznek, hiszen megfelelő kezelés nélkül az OCD idővel rosszabbodik, depresszióhoz és szociális elszigetelődéshez vezethet.
A kényszerbetegség az élet során bármikor kialakulhat
Az OCD első tünetei már gyerekkorban megjelenhetnek, de általában a pubertás és a késői kamaszkor idején erősödnek be. Legalábbis az esetek 80 százalékában így van, és az OCD-t tipikusan 19 éves kor környékén diagnosztizálják. Nem véletlen, hogy ilyen korán. Az OCD ugyanis a normál életet, a munka, az iskola teljesítését gátolja, a kényszercselekvések rengeteg időt emésztenek fel, elvonják az embert a feladatitól, képtelenné teszik arra, hogy megfelelően alkalmazkodjon az aktuális körülményekhez.
A kényszerbetegség a gyengeség jele
Ahogy minden más mentális zavarnál, itt is igaz: az OCD nem hiszti, gyengeség, nem lehet izomból legyűrni. A kényszerbetegség nemtől, rassztól függetlenül jelenik meg, viszont örökölhető: ha volt kényszerbeteg a családban, kétszer olyan valószínű, hogy a betegség később más családtagnál is felbukkan. Igaz, van, ahol csak részelemek jelennek meg, gyengébb formába vagy más szorongásos betegségben (például hajtépkedésben, evészavarban) mutatkozik a kényszerbetegség.
Az OCD kialakulásának okát még nem látják tisztán a szakemberek, de az biztos, hogy neurobiológiai változásokkal jár együtt, számos agyterületnél mutatható ki elváltozás, és szervezetben a szerotonin szintje is alacsonyabb az átlagnál. A szerotonin az agysejtek közötti kommunikációban részt vevő neurotranszmitter, aminek számos dologban szerepe van, így a hangulat, az agresszió, az impulzuskontroll, az alvás, az evés, a testhőmérséklet, és a fájdalom szabályozásában is.
A kényszerbetegség nem kezelhető
De, kezelhető. Méghozzá elég jól. A szerotoninszint helyreállítására szolgáló gyógyszerek és a kognitív viselkedésterápia, ahol az ember megtanulja, hogyan szakíthatja meg a kényszergondolatok és kényszercselekvések ördögi körét egyaránt hasznos segítséget jelenthet az OCD-ben. Bizonyos súlyos esetekben rövid epilepsziás rohamokat kiváltó elektrokonvulzív terápiát is alkalmazhatnak az orvosok, vagy próbálkozhatnak műtéti beavatkozással is.
Tudjuk tehát, hogy a kényszerbetegség súlyos zavar, ami rengeteg szenvedést képes okozni. De vajon milyen lehet ezzel a betegséggel élni? Torre Catalono amerikai producer, rendező, író szerint ilyen:
Van, amikor a személyiség rögeszmés
Az OCD mellett létezik egy ún. rögeszmés-kényszeres személyiségzavar (OCPD) is, és habár a két jelenség hasonló névvel bír, más-más tünetek vannak mögöttük. A rögeszmés-kényszeres személyiségzavar az emberiség egy százalékát érinti, leginkább férfiakat, és esetében nincs szó a kényszerbetegségben felbukkanó valódi rögeszmékről vagy kényszerekről. Van viszont tökéletességre törekvés, teljes kontroll gyakorlása a környezet felett, rendezettséget, szervezettséget központba állító gondolkodás és az értékek merev tisztelete. A rögeszmés-kényszeres személyiségzavarral jellemezhető emberek rendezettség iránti megszállottsága ugyan hasonlít a kényszerbetegséghez, de míg az utóbbinál ez a szorongáscsökkentést szolgálja, az OCPD esetében az ember így tartja jónak, megfelelőnek a dolgok menetét. Ezek az emberek általában úgy vélik, hogy ahogy élnek, az a jó, a megfelelő, a követendő: az a dolgok rendes menete. Az OCPD-s emberek egyébként jól funkcionálnak az életben, legalábbis, ami a munkájukat illeti. A magánéletükben, az emberi kapcsolataikban viszont adódnak gondok, és gyakran ezért is keresik fel a szakembereket.
