Derű, Bánat, Undor, Majré és Harag. Öt alapérzelem, öt fura manó, akik a 11 éves Riley fejéből irányítják a lány döntéseit, viselkedését, formálják emlékeit, személyiségét – mindezt a Pixar új animációs filmjében, az Agymanókban. Valahogy így, nézze csak:
Az egész film kicsit olyan, mintha az emberi test működését bemutató Egyszer volt… az élet című francia rajzfilmsorozat pszichológiai megfelelőjét néznénk, persze a Pixar elsődleges célja nyilván nem a lélektani ismereteink elmélyítése, inkább a szórakoztatás volt. Ez utóbbi remekül sikerült, de közben a tudományos háttér is alapos, nem véletlenül vett részt a munkában tanácsadóként Paul Ekman érzelemkutató és Dacher Keltner, a Berkeley egyetem pszichológia professzora. De mit is tudhatunk meg pontosan az Agymanókból az elme működéséről? Összeszedtük a legfontosabbakat.
Vigyázat, szpojlercunami következik!
Az alapérzelmeknek a főhadiszálláson van a helyük
Bárhova, bármilyen kultúrába is csöppenünk a világban, léteznek érzelmek, amiket mindenki képes pontosan azonosítani a pápuáktól kezdve a magyar paplankészítőkig. Ezeket Paul Ekman alapérzelmeknek nevezte el, és összesen hatot azonosított belőlük: az örömöt, a bánatot, a félelmet, a haragot, a meglepődést és az undort. A későbbi vizsgálatokból azonban kiderült, hogy ha az érzelmek biológiai hátterét nézzük, akkor inkább négy alapérzelemről beszélhetünk, mert a harag és az undor, valamint a meglepődés és a félelem valójában ugyanannak az érzelemnek a különböző megnyilvánulásai. Ezek az alapérzelmek tehát velünk születettek, és minden más, komplexebb érzelmünk részben ezek kombinációjából, részben pedig a személyiségünk és a társas kapcsolataink, a tapasztalataink nyomán alakul, formálódik. Az Agymanókból a meglepődést kihagyták az alkotók, de azt megmutatták, hogy milyen szerepe van az érzelmeinknek az életünkben.
Bármi is történik velünk a mindennapokban, bármilyen hatás, inger ér bennünket, érzelmek kapcsolódnak hozzá, ahogy az érzelmek állnak amögött is, ahogyan a dolgokat látjuk, értékeljük, ahogy a döntéseinket meghozzuk. Viselkedésünk irányításában az érzelmek éppen úgy szerepet játszanak, mint ahogyan az emlékeink értelmezésében. Nem csoda hát, hogy Riley agyában az érzelmek a főhadiszálláson tanyáznak, és egymást váltogatva veszik kézbe a viselkedés irányítópultját. Ahogy azonban a fenti filmbemutatóból is kiderül, korral változik a képességünk az érzelmeink összehangolására, ahogy változik azok komplexitása is (Riley szüleinek irányítópultja például sokkal nagyobb, mint a kislányé, agymanóik pedig feltűnően hasonlítanak egymáshoz, összehangoltan, együttes erővel befolyásolják a szülők viselkedését).
A trauma mindent felborít, de a bánat megment
Az Agymanók alapsztorija, hogy Riley és szülei a boldog kisvárosi létből a nagy és ismeretlen városba költöznek, ahol a lány sorban egymás után veszíti el a számára fontos dolgokat, míg végül egy véletlen baleset folytán Derű, Bánat és Riley legfontosabb emlékei, személyiségének alapkövei is elkerülnek a főhadiszállásról és eltűnnek a lány elméjében. Vagyis előáll egy traumatikus élethelyzet, amiben a korábban kialakított életrend felborul, a lány elveszíti a kontrollt élete felett, apátiába süllyed. Nincs a lelkében se öröm, se bánat, maradnak az ideális esetben rövid ideig tartó intenzív érzések: a düh, az undor és a félelem. Amikor pedig ezek az érzések irányítanak minket, hajlamosak vagyunk hirtelen, irracionális döntéseket hozni, impulzívan viselkedni. Éppen ezt teszi a filmben Riley is: veszekszik szüleivel, otthagyja a hokiválogatót, végül megszökik. Az egyensúly akkor kezd visszaállni a lelkében, amikor újra képes az indulatokon túl a történések alapszínezetét megélni: amikor tudatosul benne, hogy szomorú. A bánat tehát nem rossz, nem kerülendő érzés: szükség van rá, hogy tudatában legyünk, hogy megéljük a negatív érzelmeinket, ez hordozza ugyanis magában a felszabadulás, a megkönnyebbülés lehetőségét, azt, hogy egységesnek, egésznek éljük meg önmagunkat. Dacher Keltner szerint egyébként éppen ez a film egyik legfontosabb üzenete.
A memória egy végtelen labirintus
Amíg Derű és Bánat a főhadiszállástól és Riley mindennapjaitól távol az elmében bolyonganak, egyszer csak eljutnak a hosszú távú memóriába, ahol egy hatalmas könyvtárlabirintus polcain sorakoznak az üveggolyóba zárt emléknyomok. Itt az agymunkások – szintén manók – megszürkült emlékeket tüntetnek el a süllyesztőben, zenés fogkrémreklámot küldenek fel poénól a tudatba (helló, dallamtapadás!), és úgy általában: karban tartják az emlékeket. A memória pedig – a manókon kívül – alapvetően így működik, vagyis tényleg rendelkezünk egy emlékek hosszú távú tárolására alkalmas rendszerrel, amelyben az emlékek az érzelmekkel összetapadva gubbasztanak – bár ezek a valóságban nem különálló emlékbuborékok, de még csak nem is szilárdak, állandóak.
Az emlékeink valójában számos ponton kapcsolódnak egymáshoz, az egyik előbukkanása magával rántja a másikat, rendszerbe tagozódva tárolódnak az agyunkban, és idővel, az előhívásokkal, az aktuális hangulatunkkal együtt változnak. Ahogy a filmben Riley régi szép emlékei a veszteségtől szomorúvá alakulnak, úgy értékelődnek át bennünk is az emléknyomok tapasztalataink, aktuális helyzetünk függvényében. Viszont bármi is történik az emlékeinkkel, bárhogy is csavarodnak bennünk, el nem tűnnek. Riley megfakult emlékei az enyészeté lesznek, szétporladnak, a mi fejünkben viszont szinte minden megvan, csak éppen nem feltétlenül jut el a tudatunkig. Ahogy Rileynak, úgy nekünk is vannak emlékeink, melyeknek kifejezetten igyekszünk megakadályozni a tudatba kerülését, amiket elfojtunk, elzárunk: tipikusan ilyenek a félelmetes, traumatikus emlékek. Persze, ezek elnyomása sem mindig jön össze. Különösen akkor nem, ha álmodunk.
A pszichológusok úgy vélik, hogy az álomnak szerepe van a mindennapi történések feldolgozásában, abban a konszolidációnak nevezett folyamatban, amikor az emlékeink a rövid távú memóriából átjutnak a hosszú távú tárba. Az Agymanókban is éppen ezt látjuk: az álomgyárban tucatnyi agymunkás rekonstruálja a kislány életének napi történéseit, visszajátszva a nap legkeményebb eseményeit annak összes nyomasztó érzelmi elemével.
A kamaszodás átformálja a lényünket
Riley személyiségének alapját a főemlékek és az azokból emelkedő személyiségszigetek adják, helye van ott többek között a családnak, a hokinak, a barátoknak. A megfelelő pillanatban ezek aktiválódnak a lány agyában. Ez az elképzelés azért inkább az alkotók fantáziáját és nem az elménk működését mutatja, de az biztos, hogy az élményeink, a tapasztalataink alapján mindannyiunkban léteznek az életnek számunkra fontos, kiemelt területei, amelyekben a személyiségünk egy-egy oldala domborodik ki, amelyekben sajátos kialakult szerepben vagyunk, amelyek egyedi működésmódot kívánnak meg tőlünk. Ezek a kiemelt területek pedig változnak a korral. Ahogy a főhősünk túljut a költözés okozta krízisen, és elindul a kamaszodás útján, a számára fontos dolgok is megváltoznak (például a dilibogyó sziget helyét átveszik a fiúzenekarok). A filmben látottal szemben azonban a korábban fontos életterületek nem omlanak össze teljesen – ahogy a kamaszkor nem rombolja le a fantáziavilágunkat sem, csak éppen átalakítja –, hatásuk, ahogy az emlékeink hatása is, ha nem is tudatosan, de mindig része lesz a személyiségünknek, mindig befolyásolni fogja viselkedésünket, érzéseinket, a módot, ahogy a világhoz állunk.
Az Agymanók tehát – amellett, hogy végtelenül bájos – tele van tudománnyal és persze nagy adag fantáziával, és ha a szórakozás és a pattogatottkukoricázás mellett van kedve figyelni a részletekre, számos dolgot tanulhat belőle önmagáról és társairól is. Azt meg mindig érdemes.
