A “ráérünk arra még” szindróma

A spiritualitás és a pszichológia egyetért: aki kényelmet keres, sosem találja, viszont aki keresi a kihívást, az megtapasztalhatja a kiteljesedést.

A napokban miközben a könyvespolcom előtt álldogállva azon merengtem: “elég mára a feladatokból, inkább lazítok egy kicsit a függőágyban”, a kezembe akadt Yehuda Berg Valódi gazdagság című könyve. Hátradőltem, kényelembe helyeztem magam, ám a semmit tevés csakhamar átcsapott komoly leckébe: “Ha azokra az emberekre gondolsz, akikre leginkább felnézel, vagy akik jobbá tették a világot a ‘már eleget tettem' kifejezés nem is szerepelt a szótárukban.” – állt a könyvben. És bár nyilván nem arról van szó, hogy ne lenne szabad időt áldoznunk a feltöltődésre – hiszen a pihenésre mindenkinek szüksége van, ugyanakkor tény - a komfort érzés pillanatnyilag elégedetté tesz bennünket, ám senkit sem emelt még következő szintre – sem materiális, sem spiritálus értelemben. Mi több, azt is észrevettem, hogy az életem azon időszakait, amelyekben a “ráérünk arra még” afféle mottómmá válik, a túl hosszúra nyúlt lazítást gyakran teljes összeomlás követi, és kezdhetek mindent előröl.

Emlékszem, szilveszterkor rengeteg embertől hallottam: “azért nem teszek újévi fogadalmakat, mert ha valamit eltervezek, azt úgy is akkor teszem meg, amikor akarom – ehhez nem kell január elesjének lennie.” Kétség kívül igaz, ám ha valaki nem csak az újév első napján, hanem gyakorlatilag soha nem képes betartani az önmagának tett ígéreteket, az már problémás. Holnaptól diétázom. Hétfőtől nem iszom minden nap. Május elsejétől rendszeresen járok majd jógázni. Majd-majd-majd. És elvi síkon mindannyian bármire képesek vagyunk, amikor a tettek mezejére kellene lépni, valahogy minden olyan feleslegesnek tűnik. Miért kellene pont most kísérletezni a konyhában, mikor lehet kaját rendelni, mit számít az az egy plusz év az egyetemen, esetleg egy olyan munkahelyen, amelyet már egy évvel ezelőtt is ott akartunk hagyni, és edzeni pedig ráérünk negyvenvesen is, most „élni kell”, mert „olyan rövid az élet”. De vajon megtörténnek valaha azok az elhalasztott kötelességek, amelyek felett szemet huny az ember? És egyébként is – miért van az, hogy ha „élni akarunk”, akkor a semmittevésben kell dagonyáznunk? Az élet nem arról kellene, hogy szóljon, hogy folyamatosan azon dolgozunk, hogy egy következő szintre lépjünk – legyen szó karrierről, emberi kapcsolatokról, vagy az önmagunkba vetett hitünkről?

A halogatás diszkrét bája

Bevallom, én világ életemben nagy félbehagyós voltam: kiskoromban rávettem a szüleimet, hogy vigyenek el kajakozni, karatézni, jégtáncolni, de amikor komolyan kellett volna venni a gyakorlást, mindig meghátráltam. Négy évvel ezelőtt, a huszonkilencedik születésnapomon tettem egy fogadalmat: mielőtt harminc leszek, kockás less a hasam, megtanulok egy új nyelvet, és végre teljesítem a nagy vágyam: elutazom New Yorkba. Tavaly, harminckét évesen se new yorki repjegyem, se kockáim nem voltak – héberül ugyan megtanultam “konyhanyelven”, és azt sem tanultam, inkább csak “rám ragadt” de azért be kell vallanom, Izraelben továbbra is főként angolul kommunikálok. Szerencsére abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy körül vagyok véve nálam okosabb emberekkel, akiktől tanulhatok – Dr. Kádár Annamária, a Mesepszichológia könyvek szerzője évek óta jó barátom, és miután évről évre együtt töltünk néhány napot egy nagy és szeretetteljes baráti társasággal egy balatonparti házikóban, ilyenkor mindig kapva kapok az alkalmon, hogy segítséget kérjek tőle.

Ha nem jön össze, lúzer leszek?

Anna szerint egy cél kitűzése esetén mindig két ellentétes motívum aktiválódik bennünk: a siker elérése és a kudarc elkerülése egyszerre van jelen egy feladat végrehajtásakor. “A sikertelenségtől, kudarctól való félelem megakadályozhatja azt, hogy a terveid elérése érdekében erőfeszítéseket tegyél. Ilyenkor aktiválódik a gyerekkori, mágikus gondolkodásod: majd megoldódik, majd történik valami és sikerülni fog. Ezek a gondolatok csak pillanatnyi feszültségeid csökkentik, nem segítenek abban, hogy nekiláss feladataidnak, a célok így az újévi fogadalmak szintjén maradnak.” Anna szavait hallva alaposan átgondoltam, mi a szorongásom, a félelmem oka, mi az, ami meggátolja, hogy nekiálljak a feladatom elvégzésének. Egyrészt az, hogy ha verbalizálom a vágyaimat, és nem sikerül megvalósítani őket, nem csak én, de a környezetem is lúzernek tart majd. Másrészt pedig az, hogy ahhelyett, hogy a saját utamon, a nekem való módszerekkel próbáltam volna megvalósítani a célokat, folyamatosan másokhoz hasonlítottam magam, és nem értettem: ha olyan sok embernek bejön az edzőterem, nekem miért áll fel a szőr a hátamon csak a gondolatától is. Így praktikus szinten heti, havi “ütemtervet” készítettem, amelyben lebontottam a célt részfeladatokra, és nekikezdtem ezek megvalósításának: rájöttem, hogy tíz másik emberrel edzeni nem az én műfajom, kerestem egy megfiizethető személyi edzőt, aki jóga tanár is, és extrém helyzeteket kivéve (mint betegség, vagy utazás) hétről hétre kitartottam mellette. Ma, egy évvel később büszkén állíthatom: megjelentek az első “kockáim”... de New Yorkba továbbra sem jutottam el.

A "méz-mocsár" édes, de veszélyes

Amikor arról kérdeztem Kádár Annát, mi lehet az oka annak, hogy a megvalósítandó céljaim közül épp a legkevesebb kitartást igénylő álom az, amit a legtövább halogatok, ő visszakérdezett: praktikus szinten miért nem utaztam még el, ha lehetőségem volt rá. Azonnal rávágtam: “Mert egy ilyen utazást jó előre be kell tervezni, előre meg kell írnom a cikkeimet, ki kell találni, ki vigyáz a kutyákra, és így tovább.” Anna így felelt: “Ha a kilátásba helyezett célt, azaz ‘jutalmat' csak később kaphatod meg, a hosszú hónapok feladatai során nehezebben megy az önkontroll, és ahogy nehezedik a cél elérése, elkezdődik a halogatás: idén nyáron nem jön össze, talán majd karácsonyra. Végül akkor sem, inkább majd jövő nyáron, és így tovább.” Anna tanácsára felidéztem azokat a megerősítő mondatokat, amelyeket a számodra fontos személyek mondtak arról, miért is olyan fontos, érdekes, és izgalmas egy – főként az én szakmámban, a populáris kultúrában és szórakoztatóiparban dolgozó – embernek belekóstolni a Nagy Almába. Mentorok szavai, a kevenc new yorki művészeim képei, versei, írásai mind ilyen motivációt jelentettek. Persze azt is tudom, hogy a célok megvalósításának legfőbb akadálya, hogy minden új dolog – legyen szó szokások elhagyásáról, költözésről, vagy egy nagy beszélgetésről egy baráttal, akivel valahogy már nem a régi a kapcsolat - a komfortzónánkól való kimozdulással jár. Mindig kényelmesebb a megszokott helyen, megszokott emberekkel megszokott feladatokat végezni, így viszont lehetetlen a fejlődés. Kádár Anna ezt nevezi “mézmocsárnak”: nagyon kellemes, finom... csak éppenséggel lefele húz.

A kiteljesedést nem adják ingyen

A Kabbala Központban – ahol hat éve tanulom a júdaizmus spirituális alapjait – szintén azt tanuljuk: „A komfort ölni tud!” El kell gondolkodnunk azon, hogy miért akarunk mindig akomfortzónánkon belüli biztonságban mozogni; és miért hagyjuk, hogy a kényelmesség az életünk szinte minden területén eluralkodjon: ha egy barátunk segíteni próbál nem is akarunk hallani a dolgokról, amiken változtatnunk kéne, be sem akarjuk ismerni (gyakran még magunknak sem) hogy azok igazak. A spiritualitás és a pszichológia egyetért abban, hogy aki csupán egy kényelmes életet keres, sosem fogja megtalálni azt, viszont aki folyamatosan keresi a kihívásokat, az megtapasztalhatja az igazi örömöt és kiteljesedést. A komfort minduntalan hajszolása az, ami elválaszt minket a hőn áhított céljainktól.