Alig eszem, mert rettegek, hogy hányni fogok

Az emeto-, azaz hányásfóbiások annyira utálnak hányni, hogy inkább nem, vagy csak alig esznek. És többen vannak, mint hinné.

Bár még mindig akadnak olyanok, akik az étkezési zavarokra hollywoodi sztárbetegségként tekintenek, a valóságban az egész társadalmunkat, sőt egy kicsit talán mindannyiunkat érintő problémáról van szó. A Dívány Life coach rovatába érkezett levél szerzője egy viszonylag kevéssé ismert étkezési zavarról, az emeto-, azaz hányásfóbiáról mesél, ám még mielőtt rátérnék a mailre, el kell mondanom: a társadalmunk egy rendkívül prózai szinten is felelős a hasonló problémákért. Nevezetesen: nem hagyjuk egymást élni. Szülők traktálják a gyerekeiket, hogy egyenek, akkor is, ha nem éhesek, az egészség égisze alatt zsíros húsokkal és fehér kenyérrel, cukorral és vajjal megpakolt süteményekkel rakják tele az asztalt, és ha valakin nincs egy réteg extra zsír, azt sokan azonnal anorexiásnak könyvelik el.

Ráadásul az evés és az emésztés – ahogy az életben minden – a befogadásról, és az adásról, elengedésről szól, és ahogy a kapcsolataink során gyakran azon kapjuk magunkat, folyton csak adunk, és nem kapunk cserébe semmit, úgy az étkezés kapcsán is eltolódhat az egyensúly. Van, aki szeretetre vágyik, de fánkkal tömi magát, mások elismerésre áhitoznak, erre pedig önmaguk éheztetésében látják a megoldást. Megint mások az élet különféle területein jelenlévő fegyelmezett önmegtartóztatást vezetik le nagy zabálásokban, és olyan is akad, aki elképesztő mennyiségű ételt fogyaszt el, majd hányja ki azt – mintha büntetné magát a túlkapásért.

Inkább nem eszem, hogy ne hányjak

„Az én fóbiám étkezési zavarokkal kapcsolatos. Már nagyon hosszú évek óta szenvedek tőle sajnos. Tudom, hogy csúnyán hangzik, de sajnos más szóval nem tudom kifejezni a problémát...évek óta hányásfóbiám van! Mint mindenkinek, természetesen nekem is van ezzel a témával kapcsolatban rossz élményem, nálam valami miatt tovább fejlődött. Hosszú évek óta nem eszem, hogy ne hányjak, így az elmúlt két évben tíz kilót fogytam, az általam elfogyasztott ételek fajtáját két kézen meg tudom számolni, sőt, lehet, hogy egy is elég lenne. Ami egyszer is rossz érzést okoz a fogyasztáskor, az azonnal megy a 'fekete listára', és soha többé nem vagyok hajlandó megenni. Ha csak egy pillanatig is diszkomfort érzésem van a gyomromban, hasamban hisztériáig megyek, izzad a kezem, remegek egész testemben a félelemtől!

Külföldön élek, ráadásul még egy kis szigeten is, így nehéz olyan segítséget találni, ami szakirányú lenne, vagy legalább valakit, akinek van tapasztalata ilyesmiben. A rossz táplálkozás természetesen meghozta az eredményét, mindenki azt hiszi, hogy anorexiás vagyok. Pedig nem. Csak félek, hogy hányni fogok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem tetszik, hogy lefogytam 10 kilót, 55-ről 45-re – egyébként 163 cm magas vagyok -, és nem is szeretnék egy grammot sem visszahízni belőle. A férjem már elvitt gasztroenterológushoz, pszichológushoz, dietetikushoz, neurológushoz... eredmény nélkül. Minden orvos felállította a szakmájához kötődő tünetet (refluxos vagyok, büntetem magam, kritikusan alacsony a BMI-m, erős nyugtatót kaptam), de én még mindig utálok enni, és az első dolog a hányás, ami eszembe jut az ételről!"

A bulimia fonákja

Egy régi, Dr. Csernus-féle pszichoműsorban találkoztam először a saját betegségem ellentétével, vagyis a hányástól való rettegéssel. Korábban is volt olyan lány az ismeretségi körömben, aki vallotta, hogyha hányigere van, azonnal sírva fakad, annyira fél, hogy még rosszabbul lesz, de bevallom, akkoriban ezt afféle hisztinek tartottam, és el sem tudtam képzelni, hogy világszerte több millióan szenvednek az emetofóbiától. Csernus története is egy lányról szólt, aki nemcsak kórosan félt a hányás lehetőségétől, de problémája olyan régóta tartott, hogy már minden lehetséges megoldást kipróbált. Igyekezett tárgyilagosítani a hányás folyamatát, megérteni biológiailag, és arról is olvasott, hogy a hányás (ha nem erőltetett) alkalmanként kimondottan jót tesz a szervezetnek – hiszen a testünk általában tudja, ha meg kell szabadulnia valamiről. A fóbia azonban nem csökkent. A hölgy abban látott megoldást, hogy egy pszichológussal közreműködve legyűri a félelmét, és képeket, videókat néz az interneten hányó emberekről.

Miből fakadhat, mitől múlhat?

Csernus szerint viszont az ehhez hasonló tüneti kezelések nem jelenthetnek megoldást a problémára –hiszen azzal, hogy az alany elkerül minden olyan reakciót, ahol a hányás felmerülhet, valójában eltolni igyekszik a problémát, nem pedig megoldani. Egykori bulimiásként egyértelműen hiszek benne, hogy a hányás során az ember valamitől görcsösen igyekszik megszabadulni – időnként csak ételtől, máskor rossz emlékektől, öngyűlölettől, bűntudattól – és még egy millió más dologtól. Ennek persze nyilván nem ez a módja, hanem alapos önismereti tréning, akár szakemberrel, akár elkötelezett autodidakta módon: meditációval, inspiráló könyvek olvasásával, rendszeres mozgással, barátokkal. És ha a hányni akarás a görcsös megszabadulásról szól, akkor a hányástól való rettegésnek minden bizonnyal köze van ahhoz, hogy valaki fél a megszabadulástól. A kinyilatkoztatástól. Attól, hogy kiadja magából, ami bántja, amitől szenved, ami olyan mélyen és olyan régóta lappang benne, hogy felhozni is fájdalmas. Csernus a műsorban pszichodrámát, és a gyermekkori traumák kutatását javasolta valós megoldásként, és azt tanácsolta: az emetofóbiás gondolja át, nem adta-e fel az álmait idejekorán, majd nyelte el az ambícióit olyan mélyen, hogy mára az emlékük sem él – csak a fájdalom, hogy sosem valósulnak meg.

Talán sokaknak lila köd ez a gyermekkoritrauma-vadászat, de azért jó tudni, ezek nem minden esetben jelentenek egyet gigantikus és drámai tragédiákkal. Honnan tudhatjuk, hogy csecsemőkorunkban nem zsörtölődött-e az anyánk hangosan, ha napi háromszor a szőnyegre böffentettünk? Hogyan is köthetnénk össze egy felnőttkori betegséget a gyerekkori rossz élménnyel – mondjuk azzal, ha egy családtag részegen öklendezett az éjszaka közepén, vagy ha egy vonatutazás során valaki kidobta a taccsot, és órákon át hányás-szagban kellett utaznunk?

Ugyanakkor persze olyanok is akadnak, akik képtelenek elfelejteni bizonyos zavarbaejtő helyzeteket, például, amikor mások előtt jött rájuk a hányinger, a közönség pedig kinevette őket – mert bizony ilyen nemcsak az amerikai tinifilmekben van. Ám ragozhatjuk a végtelenségig a lehetséges okokat, ha valaki megoldást keres, a netet böngészve sokkal több egyéni történetbe, mint egyedi válaszba botlik majd: a pszichológusok nagyrésze stressz-tünetként könyveli el, terápiát javasol, és kész, passz – a többi zárt ajtók mögött történik. És bár abszolút hiszek a (jó) pszichológusban és terápiában, azt is tudom, hogy a gyógyulás melósabb részét egyetlen pszichológus sem tudja elvégezni senki helyett.

Nincs csodapirula, csak kőkemény munka

Más szóval: igen, léteznek gyógyszerek, amelyek esetenként – akár csak placebóként is – csökkentik a (gyakran beképzelt) hányingert, és léteznek szorongásoldók, antidepresszánsok, amik némileg tompítják az ember szellemi és lelki csapongásait, de a mérföldkövet nem is találni. Ahhoz akkor érkezik el az étkezési zavaros, amikor képes a saját akaraterejét használva új célokat kitűzni, régi viselkedésmintákra nemet mondani, és az (időnként törvényszerű) összeomlások ellenére is tartja magát az elhatározásához. Én, aki éveken át napi szinten képtelen voltam megálljt parancsolni a falási és hányási rohamaimnak, ma már azt mondom: nem értem pontosan, hogyan is várhattam, hogy egy külső körülmény, egy személy, egy pirula állítson meg, amikor úgy döntök, hogy kiadom magamból az ételt. Senki más nem léphette meg ezt, csakis én. És volt, amikor nem ment. Megbuktam. De egyre kevesebbszer. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy hónapok óta nem hánytam, és hetek óta eszembe sem jutott.

Hiszem, hogy az emetofóbiások számára is az lehet a megoldás, ha a „délután négyig nem eszem", „nem megyek társaságba", „nem engedem meg magamnak, hogy élvezzem az ételt” típusú berögzüléseket tudatosan új szedésmintákra cserélik. Ebben pedig elsőszámú partner, segítség lehet egy egészséges, tiszta, nem dogmákra és szabályokra, hanem a saját testünkkel való kommunikációra alapuló, állandósult diéta. Egy új étkezési kultúra, amelyben olyasmiket fogyasztunk, ami jó minőségű, természetes, a lehető legkevesebb felesleges adalékot tartalmazza. Ennek része lehet akár az is – hogy a dolgot egy kicsit spirituális szempontból, és társadalmi felelősségvállalás szempontjából is nézzük, mert nekem végsősoron ez adta meg a lökést az étkezési zavaraim legyőzésében –, hogy ne szenvedjen az ételünkért semmilyen élőlény.

A tünet múlik, az emlék megmarad

Zárásul pedig ismét elmondom, aminek már oly sokszor hangot adtam az evészavarokkal foglalkozó írásaimban: nincs teljes „gyógyulás”, mert a lelki betegségek nem „vannak” és „nincsenek”, hanem fokozataik vannak. Ha egyszer valaki megtapasztalja a depresszió, a bulimia, az emetofóbia, a paranoia, a halálfélelem bármely szintjét, az onnantól kezdve egy létező árnyalat az életében. Furcsa példával élve: kicsit olyan ez, mint ahogyan egy anya a gyermeke születésének pillanatától a halála napjáig érez egyfajta feszültséget, ami a gyerekvállalással jár. A feladatunk nem is az, hogy elfelejtsük a negatív lelki és pszichológiai tapasztalatainkat, hanem hogy megtanuljuk azokat nevükön nevezni, értelmezni, elengedni, és a létezésüket elismerve azt mondani: „Ezt a démont jól ismerem – olyannyira, hogy már nem is tud ártani nekem.”