Az hitte, minél idősebb, annál szilárdabb a gondolkodása, a személyisége? Kutatók most bebizonyították, hogy ez tévhit.
A felnőtté válás során gyakran érezzük azt, hogy a lényünk egyre stabilabb. Az értékek bebetonozódnak, egyre jobban megismerjük önmagunkat: a korral egyszerűen szilárdabbá válik a személyiségünk, na. Legalábbis szeretnénk ezt hinni magunkról. Ez azonban messze nincs így.
Írtunk arról korábban is, hogy a változás, a fejlődés folyamata valójában sohasem áll meg, hiába hisszük azt az életünk bármelyik random pillanatában, hogy épp most váltunk azzá az emberré, akivé válunk kellett. Nem véletlen, hogy olyan átkozottul nehezen hozunk meg a jövőnket alapjaiban befolyásoló döntéseket. Tudtuk azt is, hogy a változás folyamata fiatalon gyorsabb, idősebb korban pedig lelassul, de egy friss új-zélandi kutatás most ennél is tovább árnyalta a képet azzal, hogy kiderítette, mikor és hogyan alakul a személyiségünk változásának üteme.
A kutatók 4000, 20 és 80 év közötti emberrel töltették ki (évek alatt többször) ugyanazt a személyiségmérő kérdőívet, amikből kiderült, hogy az embereket általánosan jellemző öt szupervonás (neuroticizmus, extraverzió, nyitottság, barátságosság, lelkiismeretesség) általában a húszas éveinktől a 40-50 éves korig egyre stabilabbá válik, majd idősebb korban ez a folyamat nemcsak lelassul, de lassan meg is fordul. Azaz, a személyiségünk életünk közepén a legstabilabb, előtte és utána azonban jóval változékonyabb.
Az öt szupervonás
A pszichológusok régóta kutatták, hogy milyen módszerrel lehet az emberek személyiségét összehasonlíthatóvá, egymáshoz képest is mérhetővé tenni. Az egyik legelterjedtebb elmélet szerint az emberek személyisége öt szupervonás mentén remekül leírható. Ezek a szupervonások a személyiségünk egy-egy dimenzióját jelölik, és számos tulajdonság sorolható alájuk. Az öt szupervonás a neuroticizmus (pl.: szorongás, ellenségesség, depresszió, impulzivitás), az extraverzió (pl.: melegség, társaságkedvelés, izgalomkeresés, optimizmus), a nyitottság (pl.: fantázia, esztétikai érzék, jóindulat), a barátságosság (pl.: őszinteség, altruizmus, szerénység), a lelkiismeretesség (pl.: komepetencia, önfegyelem, megfontoltság, kötelességtudat).
A legstabilabb személyiségdimenzió az extraverzió volt, míg a legkevésbé stabil a barátságosság, ami az évek során egyre instabilabb vonássá vált. Az tehát, hogy mennyire szeretjük az izgalmakat, az életünk során viszonylag stabil dolog, az azonban sokkal kiszámíthatatlanabb, hogy mikor, mennyire vagyunk hajlamosak az önfeláldozásra mások jólléte érdekében. A lelkiismeretesség és a nyitottság fiatal és idősebb korban szintén simán változhat, bár az életünk közepén aránylag állandó. Az extraverzió és a neuroticizmus stabilitása egyébként korábban, a harmincas éveinkben, míg a lelkiismeretesség és a nyitottság stabilitása később tetőzik.
A jelenség magyarázata valószínűleg az, hogy a személyiségünk a környezetünk és a tapasztalataink hatására formálódik, és minden életszakasznak megvannak a maga sajátos jellemzői, kihívásai, tipikus életfeladatai, így mindegyik a személyiségünk más és más területére hat. Az, hogy pontosan melyek ezek a mindenki életében szokásosan felbukkanó életesemények, és melyik hogyan hat a személyiség alakulására, még további kutatásokat igényel.
Hogy mit jelent ez az egész vizsgálati eredmény a gyakorlatban? Azt, hogy tényleg rengeteget változunk az élet során, mindig, minden életkorban. És ha alapból is megtesszük, akkor tudatosan is képesek vagyunk rá.
