Ha nem koncentrál eléggé vagy nem ért a témához, könnyebben elhiszi azt is, ami nem igaz. Pedig a kritikus szemlélet könnyen elsajátítható.
Sikeres volt a génterápia Alzheimer ellen. Ha hobbija van, a munkában is jobban teljesít. Az anyatejtől kevesebb lesz a gyulladás. A férfiak arcán látszik az IQ, a nőkén nem – csak néhány cím az elmúlt havi tudományos-hírtermésből, és mind egy-egy friss kutatás eredményeire hivatkozik. De vajon honnan tudjuk, hogy igazak-e ezek az eredmények? Hisz ön ezeknek egyáltalán?
Készséggel elhisszük, ami le van írva
Nem vagyunk racionális lények. A döntéseinkben legalábbis semmiképp. Számos olyan stratégiát alkalmazunk ugyanis, ami megkönnyíti a világból áradó töméntelen mennyiségű információ feldolgozását, és ezek az egyszerűsítések sajnos a racionalitás ellen hatnak. Így vagyunk azokkal a dolgokkal is, amiket hallunk és olvasunk. Szeretjük azt hinni, hogy az emberek igazat mondanak, ahogy nehezen változtatjuk meg a hiedelmeinket is (még akkor is, ha ezek ellen számos bizonyíték áll rendelkezésre). Ráadásul igyekszünk úgy szűrni az információkat, hogy az előzetes elvárásainknak, elképzeléseinknek megfeleljenek.
Az tehát biztos, hogy a könnyebb élet (pontosabban az egyáltalán élhető élet) érdekében torzítjuk az olvasott információkat, de vajon képesek vagyunk-e egyáltalán anélkül megérteni állításokat, hogy hinnénk bennük? Igen, bár csak a megfelelő feltételek között. Úgy tűnik, hogyha az emberek csak az olvasottakra koncentrálnak, ha van idejük végiggondolni azt, akkor alaposabban feldolgozzák, és képesek figyelmen kívül hagyni az irreleváns, hazug információkat. Ha azonban meg kell osztani a figyelmüket vagy nyomás alatt állnak, akkor mindegy, mit olvasnak, elhiszik. Ön például mennyire koncentráltan szokott híreket olvasni? Na, ugye.
Azért kritikusnak lenni ér
Alapból tehát szeretjük elhinni a leírtakat, különösen, ha igazából nem értünk a témához és a forrást (akár az oldalt, újságot, az újságírót, a szakértőt) hitelesnek tartjuk. (Nem véletlenül reklámozzák a forradalmi fogyasztótablettákat orvosnak tűnő arcok.) Minél jobban értünk azonban egy-egy területhez (vagy minél inkább hisszük, hogy értünk hozzá), annál inkább hajlunk arra, hogy megkérdőjelezzük a szakértők véleményét is. Ezért van az, hogy a gasztro- és gyerekügyi cikkek általában a legártatlanabb helyzetben is képesek kihozni az állatot a kommentelőkből.
A tőlünk távol eső tudományterületekről szóló hírek esetén tehát nem vagyunk különösebben kritikusak, amivel nincs is gond, mindenhez nem érthetünk. Van viszont néhány kutatásmódszertani alapvetés, amit jó ismerni, függetlenül attól, hogy épp a rák ellenszeréről vagy a nők orgazmuskészségéről olvasunk. Arra például érdemes figyelni, hogy a cikkben idézett vizsgálatot állatokon vagy embereken végezték-e. Az előbbi esetben ugyanis a saját életünkre nézve túl sok következtetést nem vonhatunk le. Különösen úgy nem, hogy nemrég kiderült: az elmúlt száz év kísérleti egereken végzett vizsgálatai erősen torzítottak lehetnek, az egerek ugyanis megzavarodnak a férfiak szagától. Persze az sem mindegy, hogy egy vizsgálatban hányan vettek részt vagy milyen módszert alkalmaztak az adatgyűjtésre.
Az egészségügyben például létezik egy Jadad skálának nevezett rendszer, ami a tudományos bizonyítékok erejét pontozza. A skála szerint a leghitelesebb eredmények a magas minőségű metaanalízisekből (számos, ugyanazon a területen végzett vizsgálat eredményeinek áttekintése), szisztematikus irodalmi áttekintésből vagy több randomizált kontrollált klinikai vizsgálatból származnak. Legutóbbi esetében a körülményeket a kísérletvezetők tartják kontroll alatt, az embereket véletlenszerűen osztják csoportokba, még a kísérletvezető sem tudja, hogy ki melyik csoportban van. Egy vizsgálati eredmény tehát annál inkább hihető, minél alaposabban megtervezett és végrehajtott a kísérlet maga, minél többen vettek benne részt, és minél biztosabb az, hogy a kapott összefüggéseket nem lehet kísérleten kívüli tényezővel magyarázni, és az eredményei általánosíthatóak a valós világra.
Sokszor azonban hiába lenne klassz, nem lehetséges ilyen kontrollált vizsgálatokat végezni. Ott van például a dohányzás és a tüdőrák kapcsolata. Egyetlen orvos sem állt neki, hogy a véletlenszerűen két csoportra osztott emberek egyik felének 30 éven át napi egy doboz cigit tömjön a szájába, miközben minden más olyan dolgot kizár az életükből, ami a tüdőrák kialakulásáért felelős lehet. Ez nyilván nem megvalósítható. Viszont statisztikák tucatjai mutatták ki, hogy a tüdőrákban szenvedők milyen arányban dohányoznak az átlag népességhez képest. Kiderült, hogy magasabban. Az ok-okozati összefüggést tehát konkrétan senki sem bizonyította, de annyi vizsgálat mutatott ki együttjárást a két jelenség között, hogy ma már tényként kezeljük: a cigi hajlamosít a tüdőrákra. Amikor azonban nincs ennyi adat a háttérben, a korrelációs vizsgálatok eredményeiből elég fura hírek keletkeznek. Például olyanok, hogy a depressziósokba harapnak a macskák.
Persze ahhoz, hogy tájékozódjunk egy tudományos hír mögötti módszerről, ki kell túrnunk az eredeti vizsgálatot. Erre pedig nyilván ritkán van idő. Már az is csoda, ha egyáltalán arra időt szánt, hogy egészen eddig elolvassa ezt a cikket. Mindenesetre ha biztosra akar menni egy tudományos cikknél, keressen egy hitelesnek tűnő forrást, olvassa koncentráltan, hogy kibukjanak az ellentmondások, és ha ez megtörténik, és van rá ideje, nézze meg, mennyire megbízható az eredeti vizsgálat. Ha meg nincs, egyszerűen higgyen abban, ami le van írva.
