Olyan sok negatív élmény érte az egyik vidéki kórházban olvasónkat, hogy mostanra a klinika számára a halál szimbóluma lett. „Amint egyik gyermekem beteg lesz, teljes mértékben bepánikolok, rettegek és zokogok, alig tudok józanul gondolkozni és tehetetlennek is érzem magam. Folyton attól félek, hogy vinnem kell őket a klinikára" – áll a Dívány Life coach szerzőinek küldött levelében, ahogy az is: életét a gyes-neurózis jelenség is megkeseríti. Jobb életre vágyik, szeretné, ha gyermekeinek kiegyensúlyozott anyja lehetne, ám nem tudja, mit tegyen. Aggályaira a sorozat pszichológus szerzője, Kuna Gábor válaszol.
Rettegek a kórháztól, félek, ha beteg a gyerek
„Azért is írok, mert a gyes-neurózis jelenségről megjelent cikk mintha rólam szólna. Viszont kiegészíteném néhány dologgal, amiben teljesen tehetetlen vagyok. Rettentően aggódós anyuka vagyok és ennek szerintem több oka van. Kiskoromban bekerültem a városi klinikára, és akkor még nem volt divat, hogy a szülök bent maradnak. Számomra egy katasztrófa volt a helyzet. Kb egy hetet töltöttem ott. Miután a kislányomat megszültem (ekkor voltam 22 éves), állandóan féltettem őt, és amint volt valami kis baja, már vittem a klinikára az ügyeletre, persze feleslegesen. A vesém miatt is sokat jártam oda, és hogy még tetézzem a dolgot, édesanyám petefészekrákban hunyt el, amit megelőzött az, hogy gyakran vittem a klinikára kezelésre, műtétre, sajnos, mindhiába.
Annyira irtózom a betegségektől, hogy kezdek hipochonder lenni és rávetítem a gyerekeimre. Rettegek a klinikától, mert nekem a halállal egyenlő. Amint egyik gyermekem beteg lesz, teljes mértékben bepánikolok, rettegek és zokogok, alig tudok józanul gondolkozni és tehetetlennek is érzem magam. Folyton attól félek, hogy vinnem kell őket a klinikára. Párom külföldön dolgozik, egyedül vagyok, anyósomra számíthatok, mert ő már nyugdíjas, de néha úgy érzem, már ő is kevés. Gyereknek érzem magam, aki nem tudja ellátni a teendőket, persze a végén csak meg tudok mindent csinálni, de rögös az út. Április végéig vagyok gyesen, találnom kell valami elfoglaltságot, mert megőrülök. Röviden ennyi, de amint a levelem elején írtam még, hozzájön az a cikk is. Régebben voltam pszihiáternél, de nem sokat segített, mert egy idő után abbamaradt, és csak egy egyszerű szorongásoldót szedtem. Nem tudom, mit csináljak, de jobb életet akarok, csak nem tudom, hogy hogyan. Nagyon nagy a felelősség, imádom a gyerekeimet és azt akarom, hogy boldog, kiegyensúlyozott anyukát lássanak.”
A felelősség felerősíti a félelmeket
A válaszomat azzal szeretném kezdeni, hogy kifejezzem a nagyrabecsülésemet és tiszteletemet ön iránt. Először is azt értettem meg a leveléből, hogy aggodalmai, szorongása ellenére milyen hősies küzdelmet folytat azért, hogy jó anya legyen, hogy mindent megadjon a gyerekeinek. Mindezt úgy, hogy közben a saját félelmeivel is meg kell küzdenie, és párja is távol van öntől.
Egyetértek önnel abban, hogy a betegségekhez, kórházhoz kapcsolódó félelmeit és aggodalmát az ön által leírt korábbi események okozhatják. A gyermekkori kórházi élmények, a fájdalmas kezelések, az ismeretlen környezet, és a szülőktől való elszakítottság érzése valóban vezethet szorongáshoz, és a betegségekkel való túlzott aggodalomhoz felnőttkorban. Gyermekkorunkban az átélt élmények hatása nemcsak a megtörtént eseményekhez kapcsolódik, hanem ezekből általános következtetéseket, tanulságokat vonunk le. A velünk történtekből értjük meg, milyen a világ, később mire számíthatunk. Egy korai, negatív kórházi élmény azzal a „tanulsággal” járhat, hogy az egészség törékeny dolog, a betegségek és a halál állandóan fenyegetnek engem és a hozzátartozóimat, és ez ellen tehetetlen vagyok.
Az édesanyja elvesztése tovább erősíthette önben ezt az érzést, hiszen megtett érte mindent, kezelésekre hordta, mégsem tudta megmenteni. Ez a felnőttkorban elszenvedett veszteség sajnálatos módon jól illik abba képbe, amely már a gyerekkorában kialakult önben. Újra meg kellett élnie a betegséggel, halállal szembeni tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát.
Az is sajnálatos, bár általános jelenség, hogy ugyan a negatív élményei és tapasztalatai egy konkrét területhez kötődnek (betegség, kórház, halál), az ezzel együttjáró szorongás az élete minden területét áthatja. Ugyanúgy akadályozza a szülői szerepének megélésében és a szülői feladatainak ellátásában, mint abban, hogy személyesen magabiztosnak, és teljes értékűnek érezze magát.
Sokan cipelünk negatív élményeket, veszteségeket, de ezekkel többé-kevésbé meg lehet tanulni együtt élni. Ha azonban valaki szülői szerepbe kerül, ha saját magán túl egy gyermek életéért is felelősséget vállal, ezek a szorongások, és a bizonytalanság törvényszerűen felerősödik. Ha félelmekkel, korábbi traumák élményével lépünk a szülővé válás útjára, ezek a felelősség súlya alatt újult erővel támadnak majd. És igen, legyünk őszinték, valóban fenyeget az a veszély, hogy a szorongásainkat, az élethez, halálhoz, betegséghez fűződő félelemmel teli viszonyunkat a legjobb szándék ellenére is továbbadjuk a gyermekeinknek.
Általános tanulság, hogy a halálhoz való viszonyunk észrevétlenül, de alapvetően határozza meg az élethez való viszonyunkat, és az életminőségünket. A halál tagadásával, vagy az elmúlástól való rettegéssel együtt élve nem érhető el a boldogság, a kiegyensúlyozottság, és a személyes fejlődés sem.
Mit tehet magáért és a gyerekeiért?
A leveléből úgy tűnik, mindezt, amit eddig leírtam, ön is nagyon jól látja. Érti a kapcsolatot a korábbi élményei és a jelenlegi félelmei, aggodalmai között. Ez a tudás azonban mégsem segít. Pszichológusként rengeteg emberrel találkozom, aki a saját maga megértésében eljut a tudatos feldolgozás szintjéig, és ott elakad. Tudjuk és értjük, mi történt velünk, de ettől még semmi sem lett jobb.
Ha a gyászra, egy szeretett személy elvesztésére gondolunk, ennek is csak az első lépése az, hogy az eszünkkel el tudjuk fogadni: a szerettünk soha nem lép már be az ajtón munka után, ahogy eddig tette, vagy soha nem ül már ott az ebédlőasztalnál vasárnap, ahogy eddig. Az elménk már érti ezt, a fájdalom, a veszteség, a lelkiismeret furdalás, a „valamit elmulasztottam” érzései mégis tovább kavarognak bennünk. A gyászban is az elengedés, a megbocsátás, tehát az érzelmek feldolgozása hozhatja a végső megnyugvást.
Hasonló a helyzet minden más veszteség, trauma és a jelenlegi életünket károsító korábbi élmények hatásával is. A tudatos megértés után az események által keltett félelmek, szorongás és a történtekhez való személyes viszonyunk átdolgozásának kell következnie. Ez sokszor a maga természetes útján, minden különösebb beavatkozás nélkül is zajlik, de ha ez a folyamat mégis elakad, akkor a pszichoterápia segít. Egy hozzáértő pszichológussal folytatott munkában pontosan ez feldolgozás következhetne. Természetesen nem változtathatunk a múlton, de sikerrel dolgozhatunk a jövőn. A veszteség, az élmény velünk marad, de változhat a hozzá fűződő viszonyunk, és ezzel összefüggésben változhat az is, milyen hatással van ránk a jelenben és a jövőben. Sok szempontból mi magunk döntjük el, hogy a világ, amiben élünk félelmetes, veszélyes vagy minden nehézség ellenére élhető, és a boldogság elérésére alkalmas hely. Ez a döntés rajtunk áll, és attól függ, milyen érzelmeket keltenek bennünk a korábbi tapasztalataink, milyen következtetéseket vonunk le magunkról és az életről az élményeinkből, és milyen életstratégiákat alakítunk ki ezek hatására. Mindezek – a múltunkkal ápolt viszonyunk, a világképünk, és az életstratégiáink – pozitív irányban megváltoztathatók.
Biztos vagyok abban, hogy ön egyedül is sokat tehet azért, hogy jobban érezze magát. Abban talán egyetértünk, hogy az egészségügyi helyzetekben, betegségekkel kapcsolatban érzett félelmei irracionális mértékűek. Ebből következően a jövőben első sorban nem is a helyzet megoldására, hanem a saját érzelmeinek lecsillapítására kell koncentrálnia. Tudatos figyelemmel néha egy-egy pillanatra meg tudjuk tenni, hogy gondolatban kicsit hátralépünk, külső szemlélőként tekintünk magunkra, és objektívebben meg tudjuk válaszolni a kérdést: „Jogosak, megalapozottak a félelmeim ebben a helyzetben, vagy netán eltúlzom őket?” Ez a figyelem gyakorolható, segítségével kicsit eltávolíthatjuk magunktól a saját érzelmeinket, közelebb kerülhetünk a működésük megértéséhez, és ezzel kivonhatjuk magunkat a hatásuk alól. Gyakran elkövetjük azt a hibát is, hogy a félelem, aggodalom hatására ösztönösen is valami cselekvésbe kezdünk, csak azért, hogy enyhítsük ezt az érzést. Utánaolvasunk a tüneteinknek a neten, gyógyszert veszünk be vagy rohanunk a klinikára a gyerekkel. Nagyon fontos, hogy néha az azonnali cselekvés helyett adjon magának időt, és lehetőséget a megnyugvásra, és a befelé figyelésre!
Sokat tehet tehát ön is azért, hogy sikeresebben megküzdjön az érzéseivel, de ha szükségét érzi, ne habozzon, hogy segítséget kérjen!
Írjon nekünk ön is!
Magára ismert a fenti cikkben? Hasonló gondokkal küzd? Írjon nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog Life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve.
Steiner Kristóf a fenti témán kívül örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire. A life coach csapat tagja továbbá Kuna Gábor pszichológus, tréner, család- és párterápiás tanácsadó, aki munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban szintén szívesen válaszol. Vagy Gyulai Bencének is írhatnak, ő jogi egyetemet végzett és ügyvédi szakvizsgával rendelkezik, de várja a kérdéseket a kivándorlással, párkapcsolatokkal, hittel, kereszténységgel kapcsolatban is.
