Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Olvasónk elmúlt ötven, és nagyon szeretne dolgozni, de már több mint egy éve nem talál munkát. Mi a megoldás?
„Lehet nem aggódni azon, ha az embernek nincs esélye egy normális állásra?” – tette fel a kérdést ötven év körüli olvasónk a Dívány Life coach e-mail címére küldött levelében, amiből kiderül az is, hogy hiába keres, már több mint egy éve nem talál munkát. Ugyanakkor kérdés, hogy mit jelent a „normális” szó (hiszen miért ne dolgozhatna valaki a korábbitól homlokegyenest eltérő pozícióban és közegben). És egyébként is. Miért hiszi el magáról bárki is, hogy van olyasmi, amire „semmi esélye”?
Írjon nekünk ön is!
Új sorozatunkban igyekszünk segíteni önnek, hogy kicsit rendbe rázza az életét. Legyen szó párkapcsolati gondokról, általános céltalanságról, karrier tanács(talanság)okról, írhat nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, sorozatunkban, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve.
Steiner Kristóf a fenti témákon kívül örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire. A life coach csapat tagja továbbá Kuna Gábor pszichológus, tréner, család- és párterápiás tanácsadó, aki munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban szintén szívesen válaszol. Vagy Gyulai Bencének is írhatnak, ő jogi egyetemet végzett és ügyvédi szakvizsgával rendelkezik, de várja a kérdéseket a kivándorlással, párkapcsolatokkal, hittel, kereszténységgel kapcsolatban is.
Mázli vagy meló?
Ahogy akadnak emberek, akik valahogy sosem kerestek kapcsolatot, mégis állandóan volt mellettük valaki, úgy bőven vannak olyanok is, akiknek valahogy sosem kellett munkát keresniük, mégis mindig adódott valami. És ahogy a párkapcsolatok esetében, itt is kétféleképpen közelíthetjük meg a dolgot: vagy valaki mázlista, vagy pedig felelőssége teljes tudatában építi az életét – legyen szó szerelemről vagy karrierről.
Általában véve azok, akiknek régóta nincs munkájuk (vagy társuk) szeretik a sorsra kenni a dolgot (hiszen a felelősségvállalás azt jelentené, hogy valamiben, esetleg egy csomó mindenben változniuk kell, az pedig nem kényelmes). Akiket viszont sosem hagytak el, sosem rúgtak ki, egyre nagyobb a családjuk, és egyre többet keresnek, általában nem a szerencsét, hanem a saját tehetségüket jelölik meg az anyagi javak forrásaként.
Az igazság viszont az, hogy a két gondolkodásmód egyáltalán nem áll távol egymástól. Miért ne volna lehetséges, hogy ha valaki időt és energiát áldoz arra, hogy felépítsen egy jövőképet, amely nem öncélú harácsoláson alapszik, azt a sors megjutalmazza azzal, hogy ettől fogva ő is a szerencsések közé tartozik majd. No persze nem egyik napról a másikra, hanem éveken át ívelő, kitartó, kemény munkával. És ha az nem megy, még mindig van millió másik szakma. Sőt, egy csomó olyan üzleti lehetőség is, amire korábban még soha senki sem gondolt.
Ha az élet összeomlik
„Ötvenes éveim elején járó budapesti nő vagyok, fiaim már diplomás emberek. Hol alkalmazottként, hol vállalkozóként dolgoztam – bár a szakmám könyvelő, mindig is a kereskedelem, és a vendéglátás területén” – kezdi levelét olvasónk. „Öt évvel ezelőtt elvesztettem a munkámat, és akármennyire igyekeztem, nem találtam másikat. Édesanyám meghalt, ért egy komoly baleset, lassan ment a felgyógyulás, és a szerelmi életem is a padlón volt. Ekkor úgy döntöttem, hogy elmegyek, amilyen messzire csak lehet.“
„Jószerencsével egy újságban találtam nevelőnő állást Las Vegasban. Egy magyar-amerikai családnál dolgoztam, két gyermeküket gondoztam, nevelgettem. Nem sokkal később megismerkedtem egy ecuadori férfival, akivel egymásba szerettünk. Csodálatos éveket töltöttünk együtt, terveztük a jövőnket, amikor is 2012 októberében gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. Akkor összetörten, a sokk hatására, hazajöttem – végleg. Már több, mint egy éve itthon, és ugyanaz a helyzet, mint 2008-ban. Egyszerűen, nem találok munkát. Koromhoz képest jól tartom magam, fiatalos gondolkodásom van, pozitív beállítottságú nő vagyok, csakhogy 53 éves... hogyan találjak, ha mindenhol azt hirdetik, hogy fiatal, csinos lányokat felveszünk, vagy fiatal, pályakezdőt keresnek még az eladó vagy pultosmunkákra is? Abszolút pozitív a hozzáállásom a dolgokhoz, de van egy pont, amikor igenis aggódni kezd az ember. Például, amikor az évek alatt összerakott kis pénze elfogy, akkor hogyan tovább.”
Tavaly angoltanár, idén kukta, jövőre kertész – na és?
Valahogy mifelénk dívik azt gondolni, hogy az embernek választania kell egy szakmát, és élete végéig azt kell űznie. Nyilván vannak szakmák – mint egy orvosé vagy egy ügyvédé – amit olyan hosszú évekig kell tanulni, hogy kár volna alapos megfontolás nélkül hátat fordítani neki. Ám még az ilyen munkakörök esetében is azt mondom: az embernek csak olyasmit szabad csinálnia, amit egyrészt szeret, másrészt értelme van (társadalmi és financiális szempontból is), ezen felül pedig nem veszít vele annyi energiát, hogy aztán ne legyen ereje az élete más, fontos területeire koncentrálni.
Csak azért mert valaki könyvelőnek, vagy marketingesnek, vagy autószerelőnek tanult X évvel ezelőtt, még nem kutya kötelessége megmaradni abban a szakmában. Munkahelyválasztáskor elsősorban azt a kérdést kell feltennünk magunknak: „Mit csinálnék, ha a világon bármilyen munkát végezhetnék?” Ha erre összeszedünk négy-öt válaszlehetőséget – az agyunkra és a szívünkre is hallgatva – kizárt dolog, hogy ezek között ne találnánk legalább egy megvalósíthatót.
Ezen a ponton érdemes azt is átgondolni, hogy beosztottként vagy egyéni vállalkozóként akar valaki érvényesülni – és most elsősorban nem adminisztrációról, meg adózási rendszerről beszélek, hanem embertípusról. Startup vállalkozást ugyanis bárki indíthat – akár különösebb anyagi befektetés nélkül is.
Ahány ember, annyi munkalehetőség
Mindenki jó valamiben: házi sütemények, lekvárok vagy zokninyulak készítésében, amit eladhat menő vásárokon, esetleg profi kertészkedésben, lakberendezésben vagy spíler valamilyen idegen nyelvben – ilyenkor arra az elfoglaltságra kell gondolni, amit a legszívesebben csinál az ember szabadidejében, és eköré építeni egy üzleti tervet. Mindehhez szükség van egy óriási adag szellemi frissességre és arra, hogy hajlandóak legyünk tanulni a társadalmi változásokból, a különféle generációktól – és persze az internetről.
Persze szabadúszóként felépíteni egy saját kis világot, ami jövedelmez is, nem mindenki számára leányálom. Van, aki szereti, ha van egy főnöke, és az megmondja neki, hogy kilenctől ötig mit csináljon, a többi meg az ő dolga. Ezeken a helyeken általában szükség van valamiféle papírra vagy gyakorlatra – ezekhez pedig vagy iskolán, vagy gyakornok- (értsd ingyen-) munkán keresztül vezet az út, és muszáj találni mellé valamiféle kis mellékes keresetet. Ilyenkor jöhetnek képbe a klasszikus ideiglenes melók, mint a bébiszitterkedés, a takarítás, a kutyasétáltatás. Nagyon fontos, hogy minden társadalmi bélyeg ellenére ezeket a munkákat végezni semmilyen életkorban sem szégyen!
Végezetül pedig mindig érdemes észben tartani, hogy a legjobb munkahellyel sem kötünk örökérvényű szerződést. Mindig felmerül az újabb kirúgás lehetősége, mindig van rá sansz, hogy összeomlik a saját biznisz – de ha sikerül arra az álláspontra helyezkedni, hogy „ez csak egy munka, és bizonyos vagyok benne, hogy az én értékeimmel hetvenévesen is képes leszek új irányt adni az életemnek”, akkor ebben a világon semmi tragikus nincsen.
