Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az orosz irodalmat lehet szeretni és nem szeretni – mindkettőre meg lehet az olvasónak a maga alapos oka. Akinek volt balszerencséje Katajevhez, Fagyejevhez, Gajdarhoz vagy a Jefremov testvérekhez, az nem csoda, ha az említett szerzők felbukkanásakor a tomahawkjához kap és rohan kifesteni magát harci színekre. Pedig nincs igaza: hiszen az orosz irodalomban olyan csodák is termettek, még az utolsó száz évben is, mint Bulgakov, Szolzsenyicin vagy a Sztrugackijok. (És még nem említettük a kiváló, kortárs Viktor Jerofejevet).
Akkor most szeretjük az orosz regényeket, vagy sem? Szomorú, de ki kell mondanunk: ez részint alkat kérdése, és mint ilyen, magánügy, részint pedig a mindenkori magyar kül- és belpolitika függvénye, aminek viszont a világon semmi köze nincs és nem is lehet az irodalmi ízléshez. Kár volt egy darabig a legtehetségtelenebb szerzőiket erőltetni: sajnos nem tehettek mást, a zsenik akkoriban otthon is be voltak tiltva, hát még nálunk. De abban még a legelszántabb sznobok és esztéták is megegyeznek, hogy az oroszok csak az elvont, pszichologizáló magasirodalomhoz értenek, krimit vagy lektűrt nem tudnak írni.
Hát dehogynem. A minap jelent meg napjaink legnépszerűbb orosz krimiszerzőjének, bizonyos Borisz Akunyin úrnak egy újabb bűnügyi-történelmi kötete – egész jó könyv, ne tessék kihagyni.
Szerzőnk, a múltnak mélységes kútjába vetette az egész szocialista realizmust, tokkal-vonóval, mindenestül, ehelyett elővette Sherlock Holmest, és sokat tanult tőle. Igen, Akunyin kifejezetten Conan Doyle követője, nem pedig Agatha Christie-jé – Fandorin törvényszéki ülnök leginkább a nyomolvasás és a vaslogika mestere, az érzelmi zűrzavart képtelen átlátni. Sőt, az ki is babrál vele – amint azt Sherlock Holmes és Irene Adler esetében is láthattuk.
Az Akhilleusz halála a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben játszódik, Moszkvában – figyelem, egyelőre még Szentpétervár a főváros -, annak is főleg legalsó és legfelső köreiben. Főhősünk, a fentemlített Fandorin, épp most tér haza a Japán Császárságban tett titkos küldetéséből. (Hiába, azért az oroszok nem tudják levetkőzni a KGB-romantikát, itt egy újabb Stirlitz kapitány). Bármi is lett légyen az a bizonyos szupertitkos ügye Szent Oroszhonnak a távoli szigeteken, nagyon nem köthette le Eraszt bátyánkat, mert jutott ideje kitanulni a ninjamesterség, vagyis a ninjutsu minden fogását. Érdekes, másoknak egy életen át sem sikerül, de ezt a Fandorint ugyanabból a fából faragták, mint Putyin miniszterelnököt – mindketten fenoménok kelet-ázsiai ügyekben. No, de arra az esetre, ha mégis összeakadna a shuriken a nunchakuval, magával hozott egy eredeti ninját is. Maszahiro Szibatára pedig szükség lesz, mert egyedül ő képes annyira láthatatlanná válni jártában-keltében, mint egy japán az oroszok között.
Van még a történetben egy szívrohamban elhunyt tábornok, aki egy kurtizán karjai között dobja fel a lovaglócsizmát, természetesen nem magától. Másoktól, akikről most még korai volna nyilatkozni, mert nem lőjük le a poént. Akunyin azonban egy remek eszközzel él: a kötet közepétől változik a felállás, és a gyilkos szempontjából láthatjuk a dolgokat. Egyedinek mondható az eszköz, eddig csak Agatha Christie alkalmazta – a Gyilkosság a könyvtárszobában narrátora végig az elkövető. Mégis, Akunyin más, őt nem érdeklik a lélek rezdülései – az ő szereplőit a tetteikkel mérik. És a kötet végére már tudjuk, hogy senki sem olyan nagyon jó vagy nagyon rossz. Ellenben mindenki nagyon hülye, és alig látja át, mit is csinál. Mint az életben. Tessék olvasni Akunyint, nem véletlenül kedvence Oroszhonban tízmillióknak, akinek tetszik, szerezze be a kötet előzményeit is, mert vannak, számosan. Reméljük, lesz folytatás is – mármint magyarul, oroszul természetesen régóta van. Csak azt a nyelvet mi nehezen tanuljuk.
Sajnos.
Vagy szerencsére.
Ezt már döntse el ki-ki magának.
Borisz Akunyin: Akhilleusz halála
• Európa Kiadó, 2007
• 384 oldal
• 2200 Ft
Millenium-trilógia – Csak hiszed, hogy vannak titkaid!
A lány rendkívül ügyes hacker, kicsit őrült, ellenben nagyon zárkózott és betegesen bizalmatlan – nyert ügye van, hogy a háromkötetes svéd bestseller krimi főszereplője legyen. A trilógiát pedig olyan férfi írta aki nemcsak szerette, de jól is ismerte a nőket.
