Egy nemzetet vágott át a szovjetek Amerikába küldött ajándéka

W. Averell Harrimant a második világháború közepén, 1943-ban nevezték ki nagykövetnek a Szovjetunió fővárosába, amikor a szovjetek és az amerikaiak együtt harcoltak a náci Németország ellen. A két ország azonban már ekkor távolságtartással és kölcsönös gyanakvással tekintett egymásra, és ezek az érzések a háború végéhez közeledve egyre jobban felerősödtek. Az 1945. július végén, augusztus elején rendezett potsdami konferencián körvonalazódott Európa sorsa, és elindult a hidegháborúhoz vezető folyamat.

A „népek barátsága” jegyében kapta az úttörőktől

Augusztus 4-én, két nappal a konferencia vége után és két nappal a Hirosima elleni atomtámadás előtt helyi úttörő gyerekek keresték fel Harriman moszkvai rezidenciáját, és egy különleges ajándékot nyújtottak át neki a két ország szövetsége iránti hálából és a közösen megvívott győztes háború emlékére. A fából kézzel kifaragott nagy méretű, kör alakú plakett az Egyesült Államok nagypecsétjének másolata volt, rajta az ország jelképének számító fehérfejű rétisassal. A nagykövetet annyira meghatotta a kedves ajándék, hogy úgy döntött, kifüggeszti az irodájába.

Mindenki jól tudta, hogy a Szovjetunióban a falnak is füle van, a követség dolgozói mégsem gyanították, hogy bármi gond lehet az ajándékkal, sőt amikor a helyiséget átrendezték, renoválták, többször közelről megszemlélték a plakettet, de egyszer sem bukkantak semmilyen inkrimináló jelre. Pedig az ártatlannak tűnő ajándék egy különleges poloskát rejtett, amelynek segítségével a kíváncsi szovjet titkosszolgálat a nagykövet és utódja minden beszélgetését lehallgatta egészen 1952-ig.

A Gulagon üzemelő titkos laborban készült a különleges eszköz

Hogyan működhetett hét évig folyamatosan a lehallgatószerkezet (nem merült le az elem?), és miért nem vették észre soha? A plakettbe beépített különleges eszközt a briliáns orosz fizikus, Lev Tyermen (angolosított nevén Léon Theremin) készítette, akinek a nevét elsősorban az egyik első elektronikus hangszer, a rádióhullámok interferenciája által megszólaltatott teremin szülőatyjaként ismeri a világ (a magyar Illényi Katica például nemzetközi szinten elismert tereminművésznek számít). Tyermen az 1920-as években az Egyesült Államokba disszidált és New Yorkban telepedett le, 1938-ban azonban máig tisztázatlan körülmények között visszatért szülőhazájába – sokak szerint a szovjet titkosszolgálat rabolta el.

A nyugati elhajlással vádolt feltaláló hamar büntetőtáborban találta magát, rövid ideig tartó kényszerű aranyásás után azonban a kémelhárítás tehetségéhez méltó munkát talált számára: a Gulagon raboskodó tudósokat foglalkoztató titkos laboratóriumban kellett új típusú lehallgatóberendezéseket alkotnia és összeszerelnie. Sorsa később jobbra fordult, Sztálin halála után rehabilitálták, a moszkvai zenei konzervatóriumban, később az állami egyetem fizika tanszékén taníthatott, és végül 1993-ban, 97 éves korában hunyt el.

A Theremin által feltalált – és az amerikaiak által később „A Dolog” („The Thing”) névre keresztelt – kicsiny eszközt, amelyhez sem elem, sem vezetékek nem tartoztak, nem rendelkezett aktív elektronikus komponenssel és áramforrás sem kellett a működéséhez, éppen egyszerűsége miatt volt olyan nehéz kiszúrni. A készülék lelke egy apró, ún. kapacitív membrán és egy ceruza nagyságú monopólus antenna volt: amikor a szobában valaki megszólalt, a hanghullámok áthatoltak a plakett vékony faburkolatán és megrezegtették a membránt, az antenna pedig sugározni kezdte a hanghullámokat, de csak abban az esetben, ha a szovjetek 330 MHz-es hullámhosszon érkező rádiójelekkel bombázták az épületet.

A megfelelő időpontban a belügyesek lehallgatókocsija leparkolt a nagykövetség közelében, a benne ülő munkatársak beindították a rádiójeleket, és hallgatták az épületben elhangzó beszélgetést. Mivel a plakettben lévő eszköz csak ilyenkor lépett működésbe, élettartama szinte korlátlan volt, adásszünet idején pedig tökéletesen felfedezhetetlen volt. A sors fintora, hogy „A Dologban” használt, mikrofonként működő rezonátort eredetileg az amerikai RCA (Radio Corporation of America) vállalat egyik mérnöke, Winfield R. Koch találta fel 1941-ben.

A szovjet „dologból” lett a brit „szatír”

A készülékből érkező rádiójeleket végül csak hat évvel a beüzemelés után, 1951-ben fedezte fel a közelben lévő brit nagykövetség egyik munkatársa, akinek feladata a szovjet légierő rádiós kommunikációjának megfigyelése volt: egyik este – amikor az amerikai követségnél hallgatózó elvtársak véletlenül éppen vele egy időben „rádióztak” – a fiatalember egy általa jól ismert orgánumot, az egyik brit diplomata hangját vélte kiszűrődni a befogott adásban. A sikeres vételt később az amerikai követség egyik munkatársa is képes volt megismételni.

Az amerikaiak régóta gyanították, hogy nagykövetük – a posztot ekkor már nem Harriman, hanem utódja, George F. Kennan töltötte be – minden beszélgetéséről tudnak a szovjetek, az elfogott rádiójel pedig bizonyította feltevésüket. Washington két szövetségi alkalmazottat küldött Moszkvába azzal a feladattal, hogy találják meg a lehallgatás forrását: a szakemberek az amerikai, a brit és a kanadai követséget is alaposan átfésülték, végül egy különleges detektor segítségével sikerült rábukkanniuk a titokzatos rádiójelek forrására.

A plakettet és a benne rejlő poloskát a megbízottak magukkal vitték az Államokba, ahol az FBI a brit titkosszolgálat embereinek segítségével alapos vizsgálatnak vetette alá Theremin találmányát. A brit kémelhárítás ennek nyomán alkotta meg saját, SATYR névre keresztelt lehallgatási rendszerét, amelyet rajtuk kívül az amerikaiak, a kanadaiak és az ausztrálok is előszeretettel használtak az ’50-es években.

A követségi lehallgatási ügyet az amerikaiak titokban tartották, csak nyolc évvel később, egy másik hírhedt hidegháborús botrány kapcsán jutott a közvélemény tudtára. 1960 májusában a szovjet légierő lelőtt egy mélyen az ország területe felett áthaladó Lockheed U-2 amerikai felderítő repülőgépet, amely diplomáciai incidenst robbantott ki: Nyikita Hruscsov pártfőtitkár bejelentette, hogy kémrepülőt lőttek le, Dwight Eisenhower elnök azonban azt állította, egy „légkörkutató repülőgép” tévedt a szovjet légtérbe. Hamarosan kiderült, a szovjet vezetőnek volt igaza, az amerikai kormány pedig megpróbálta eltussolni az ügyet: az ENSZ közgyűlésén Hruscsov szokásos dühös, nagyhangú stílusában ekézte a suttyomban kémkedő amerikaiakat, mire válaszként az amerikai küldöttség ország-világ nyilvánossága előtt prezentálta a bizottságnak az egykori lehallgatóplakettet, bizonyítva, hogy a két nemzet hosszú évek óta párhuzamosan kémkedik egymás után.