péter vad gyermek

Egy német erdőben találtak rá a vad gyerekre

A megtalálói által Péternek elkeresztelt fiú származásáról, családjáról és előéletéről semmilyen információ nem ismert, egyedül annyi bizonyos, hogy 1713 körül született a németországi Hannover környékén és – miután valószínűleg árvaságra jutott, vagy szülei kidobták otthonról – bizonytalan ideig a környékbeli erdőségekben élt, minden emberi kontaktus nélkül. A fiú teljesen meztelen volt, négykézláb járt és állatként viselkedett, beszélni sem tudott, táplálékaként pedig az erdőkben található növényeket fogyasztotta, így talált rá 11 éves kora körül néhány helyi vadász.

A furcsa fiú félelemmel vegyes ámulatba ejtette a környékbelieket, sorsa pedig kb. egy évvel később vett markáns fordulatot, amikor bemutatták őt a Hannoverben született és éppen németországi birtokaira hazalátogató I. György brit királynak. Az angol uralkodót másokhoz hasonlóan megdöbbentette és lenyűgözte a különös teremtés, akit a helyiek szerint farkasok és medvék nevelhettek fel a vadonban, és úgy döntött, magával viszi őt Londonba, és bemutatja a királyi udvarban.

A brit főváros és az elegáns Kensington-palota népe szintén rendkívüli érdeklődéssel fogadta a furcsa vendéget, akinek jelenléte akkora szenzációt keltett, hogy még Jonathan Swift, a Gulliver utazásai szerzője is kigúnyolta a kialakult Péter-mániát. A vad fiút a király menye, Karolina walesi hercegné (I. György 1727-ben bekövetkezett halála után brit királyné) vette gondozásába és hivatalosan is gyámsága alá, majd megbízta az elismert skót orvost, dr. John Arbuthnotot, hogy alaposan vizsgálja meg, és igyekezzen „civilizálni” őt.

A királyi udvar különlegessége lett

A neves szakember és több elismert kollégája hosszas vizsgálódásnak vetették alá Pétert, akit az akkoriban népszerű, kezdetleges evolúcióelméletek élő igazolásának tekintettek, egyfajta „modern kori ősembernek”, melynek bizonyítékát a fiú furcsa arcformájában, az átlagosnál jóval alacsonyabb termetében, vastag, göndör hajában és dús testszőrzetében, illetve természetesen a viselkedésében látták. A híres svéd természettudós, Carl von Linné még saját ősemberfajt is „feltalált” Péter nyomán, melyet Juvenis hanoveranusnak keresztelt el.

Hiába próbálta dr. Arbuthnot emberi viselkedésre tanítani Pétert, a fiú továbbra is kézzel-lábbal evett, hevesen tiltakozott, amikor ruhát próbáltak ráadni, és beszélni sem tanult meg, csupán néhány szót tudott kiejteni, ugyanakkor a zene láthatóan lenyűgözte, és gyakran dúdolgatott különféle dallamokat, melyeket fütyültek vagy eljátszottak neki. Érzelmeit a vad fiú képes volt átlagos embertársaihoz hasonlóan kifejezni, mindenki könnyen felismerte, mikor volt boldog, haragos, vagy éppen szomorú.

Miután kikerült dr. Arbuthnot gondoksága alól, Karolina királyné egyik cselédjét, Mrs. Titchbournt bízta meg Péter felügyeletével, nagy összegű fizetség ellenében. A fiút a Kensington-palota népe egyfajta „háziállatként” kezelte, aki viselkedésével egyszerre okozott megrökönyödést és vidámságot körükben; szokásai közé tartozott a gyakori kóborlás a palotában és környékén, illetve szívesen csent el különböző tárgyakat a kastély lakóitól. William Kent udvari festő elkészítette Péter portréját, melyen jól láthatóak a fiú különös arcvonásai, a mű ma is megtekinthető a Kensington-palotában.

Nyakörvet tettek rá, nehogy eltűnjön

A nyarakat Péter a hertfordshire-i Northchurch községben, farmon töltötte a tulajdonos, James Fenn felügyelete alatt, idővel pedig – miután a londoni udvari társaság körében megcsappant az érdeklődés a férfivá cseperedett „ősember” irányában – elköltöztették a fővárosból, és állandó jelleggel a gazdaságot jelölték ki lakhelyéül, cserébe Fenn évi 30 fontot kapott a királyi udvartól. A gazda halála után az öccse, Thomas Fenn vette át Péter gyámságát; az elbeszélések szerint a „vadember” sokkal jobban élvezte az életet a dús, zöld, erdős vidéken, mint a nagyváros és a királyi palota forgatagában.

1751 nyarán az akkor harmincas évei végén járó Péter rejtélyes módon eltűnt a farmról – gazdája újsághirdetésekben próbált a nyomára akadni, mindhiába, pár hónappal később azonban egy közeli tűzvész során néhány szemtanú arról számolt be, hogy egy orangutánt látott a környéken. A rejtélyes állatról hamar kiderült, hogy a „vademberről” van szó, akit hazavittek a farmra, Fenn pedig nyakörvet tetetett rá, melyen szerepelt a férfi és gazdája neve, illetve a cím, ahová visszavárják, ha netán ismét elkóborolna.

Élete vége felé, az 1780-as évek elején James Burnett skót jogász-filozófus meglátogatta Pétert a farmon, és beszámolt írásaiban a találkozóról: a tudós elbeszélése szerint az egykori vad gyermek hosszú fehér szakállt viselt, viselkedése nyugodt volt, és megértette, amit mondtak neki, ugyanakkor továbbra sem tudott néhány szón kívül többet beszélni. A kérdésre, hogy hívják, „Péter” választ adott, arra pedig, ki a gazdája, azt felelte „György király”.

Valójában ritka betegségtől szenvedett?

Péter 1785 februárjában, 72 éves kora körül hunyt el, földi maradványait a northchurchi Szent Mária-templom kertjében, nem messze a templom bejáratától helyezték örök nyugalomra; sírkövén mindössze a „Peter the Wild Boy” („Péter, a vad fiú”) felirat és halálának éve látható.

Ugyan a kortársak egyöntetűen megvoltak győződve róla, hogy Péter a vadonban nőtt fel és vadállatok között nevelkedett, ez okozta furcsa viselkedését, a modern történészek egészen más magyarázatot találtak a rejtélyes férfi esetére. Szerintük Péter egy nagyon ritka genetikai rendellenességben, Pitt–Hopkins-szindrómában szenvedett, melynek tünetei, mint a szellemi retardáció, a beszélt nyelv szinte teljes hiánya, autizmushoz hasonló viselkedés, illetve a torz arcvonások és testi rendellenességek egybevágnak a „vad fiúnál” leírtakkal.

Csupán találgathatunk, vajon szülei a fogyatékossága miatt tagadták ki a különös gyermeket, és ezért bolyongott a vadonban, vagy tényleg huzamosabb ideig élt állatok között – az igazság valószínűleg sohasem derül ki, Péter alakja azonban különös és egyedi színfoltja a brit történelemnek.