Senki sem normális. Akkor miért bélyegezzük meg azt, akinek mentális nehézsége van?

GettyImages-907578226

Teljesen természetes, hogy bizonyos emberektől félünk. Ám ezeknek az embereknek a köre társadalomról társadalomra változik. A világ nagy része a szenvedés miatt nem az egyént okolja, hanem a családot, az istent, az ártó szellemeket, a karmát, a háborút, a szegénységet vagy a bántalmazó kapcsolatokat. Az, hogy minden sikerért, kudarcért, nehézségért a személyt magát tesszük felelőssé, az emberek közti különbségek magyarázatának speciálisan nyugati módja. Így nem véletlen, hogy mindazok, akik mások támogatására szorulnak vagy kevésbé teljesítőképesek, szégyellik a problémáikat ahelyett, hogy bátran segítséget kérnének.

A normalitás és abnormalitás meghatározása a kezdetektől fogva döcög a pszichológiában. Egyesek szerint mindenki abnormális, aki eltér a statisztikai átlagtól. Igen ám, de mi van a különösen intelligens vagy rendkívül boldog emberekkel? Az abnormalitás definiálásának másik módja lehetne, ha a társadalmi szabályrendszereket vennénk alapul. Ezek viszont mind a történelem folyamán, mind a földrajzi szélesség mentén változnak. A századforduló környékén például még Bécsben is megdobáltak egy nőt, ha nadrágban kerékpározott. Mások a nem megfelelő alkalmazkodásból indulnak ki. Ugyanakkor mindannyian teszünk időnként az egészségünkre káros, maladaptív dolgokat, amelyek egyikében-másikában ráadásul óriási üzlet rejlik (például alkohol, dohány, gyorséttermek). Végül azt is mondhatnánk, hogy az abnormalitás legfőbb jele a rossz közérzet, a szenvedés. Ám számos esetben pont ezek elmaradása a problémás, mondjuk, ha nem vagyunk képesek gyászolni, vagy élvezettel nézzük, ahogy egy állatot megkínoznak.

Bármennyire is zavaros az abnormalitás fogalma, mégis rengeteg kárt okoz, ha valakire egyszer ráaggatják ezt a címkét. A mentális zavarokkal diagnosztizált embereket gyakran megszégyenítik, kirekesztik, diszkriminálják. Honnan erednek a társadalmi stigma gyökerei? Ezt az izgalmas kérdést vizsgálja új könyvében Roy Richard Ginker antropológus, a George Washington Egyetem kutatója. A Nobody's Normal: How Culture Created the Stigma of Mental Illness (Senki sem normális: Így hozta létre a kultúra a mentális betegség stigmáját) című munkájáról Abigail Fagan, a Psychology Today szerkesztője kérdezte. Összegyűjtöttük az interjúban olvasható legfontosabb gondolatokat. 

A kultúra hozza létre a megbélyegzést

Azt, hogy mi számít szokatlannak, hogyan értelmezünk egy jelenséget, kit vagy mit okolunk érte, mind a kultúra hatására sajátítjuk el. Megtanuljuk például, hogy olyan hangokat hallani, amelyeket senki más nem észlel rajtunk kívül, bajt jelez. Erről a jelenségről azonban máshogy vélekednek vallási körökben vagy egyes afrikai törzsekben. Vegyük például Tamzo esetét – mondja az antropológus. Tamzo Namíbia vidéki részén él. Az orvosok skizofréniát diagnosztizáltak nála, így havonta egyszer 20 kilométert gyalogol a falujából a városba, hogy megkapja a gyógyszereit. Ám ott, ahol lakik, senki sem gondolja úgy, hogy ő tehetne az állapotáról. Úgy vélik, a faluban átok kering, amely épp Tamzón telepedett meg. A családjában és a környezetében senki sem tekinti betegnek a tünetmentes időszakokban. Ugyanakkor ha a nyugati világban valakit egyszer skizofrénként kategorizálnak, az jó eséllyel örökre vele marad. Erről nem feltétlenül a pszichiáterek, pszichológusok tehetnek, ráadásul az sem mindegy, milyen érzések, vélemények társulnak ezekhez az állapotokhoz a közgondolkodásban. 

A diagnózisalkotás sok szempontból praktikus, ám jelentős hátránya, hogy beskatulyázhatja az embert
A diagnózisalkotás sok szempontból praktikus, ám jelentős hátránya, hogy beskatulyázhatja az embertbestdesigns / Getty Images Hungary

A kapitalizmus komoly szerepet játszik benne

A mentális zavarokkal kapcsolatos hiedelmeinkre erősen hat az a gazdasági környezet is, amelyben élünk. Elsősorban az ipari forradalom hatására kezdett el a nyugati világ minden ember számára elérendő értékként tekinteni az egyéni autonómiára, a függetlenségre, a produktivitásra. A 18. század francia és angol elmegyógyintézeteinek egyik fő jellemzője volt, hogy olyanok kerültek oda, akik a termelékenységet veszélyeztették. Tétlenek voltak, nem dolgoztak, kockázatot jelentettek mások tulajdonára. Az elzárás alapját egyfajta haszontalanság jelentette, a bűncselekmények elkövetőit nem kezelték külön az őrültnek tartott emberektől. Később, a 19. század közepén Alexis de Tocqueville francia politikai gondolkodó Az amerikai demokrácia című művében hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok hőse az egyén. A profit elérésére épülő kapitalizmusokban kudarcnak minősül mindenki, aki egyénként nem képes boldogulni: aki mások segítségére szorul, aki másokkal él, aki nem hatékony vagy nyereséges munkavállaló

Nem minden munka egyformán értékes, és ez baj

Ginker a kapitalizmus gyakorlati működését egy személyes életéből vett példán keresztül érzékelteti. A könyvben mesél a lányáról, Isabelről, aki autizmussal él. Isabel imád takarítani, és nagyon ügyes is benne. Amikor munkát kapott egy gyógyszertárban, a munkáltató, Ginker, a felesége és Isabel négyesben leültek sorra venni, mik lesznek a feladatai. Isabel úgy összegezte az elhangzottakat, hogy büszkén kijelentette: „Amikor reggel ideérek, onnantól fogva takarítónő vagyok.” Mire a főnöke rögtön kijavította: „Ön nem takarító, hanem kiskereskedelmi munkatárs!”. Ginker számára ez az epizód tökéletesen demonstrálta azt a folyamatot, ahogyan megtanuljuk, hogy a létezés egyes módjai kevésbé értékesek, mint mások. Eddig a pillanatig Isabelnek semmi negatív asszociációja nem volt azzal, hogy valaki takarítónő. És jó lenne, ha mind így lennénk vele.  

A hőskultuszt a háborúk is megrengették

A háborúk az élet minden területén hatalmas átalakulásokhoz vezettek, beleértve az emberi viselkedésről való gondolkodásunkat is. A pszichológiai tesztelés egész területe az első és a második világháborúból származik. Ebből az időszakból ered sok terápiás technika is, ráadásul az aktuálisan zajló, például a virtuális valósággal kapcsolatos kutatások jelentős részét napjainkban még mindig az amerikai hadsereg támogatja. A frontról visszatérő katonák láthatatlan sérülései korábban ismeretlen tünetekre hívták fel a figyelmet. A polgárháborúban még katonaszívnek vagy nosztalgiának, az első világháborúban gránátsokknak, a második világháborúban háborús neurózisnak, Vietnám után pedig PTSD-nek hívták a harctéri traumákhoz köthető tünetegyüttest. Ezek a fogalmak tehát mind háborúk idején alakultak ki, és csak aztán terjesztették ki őket a közösség egészére, más életeseményekre. A háborúk sokáig azt üzenték a lakosságnak, hogy az ideális hazafi erős harcos, ám kiderült, hogy a fanatizálás ellenére az emberek túlnyomó többségét minimum hosszú évekre megnyomorítja, ha csatákban kell részt venniük. 

Ma is szenved attól, hogy hősiességet vártak el tőle
Ma is szenved attól, hogy hősiességet vártak el tőleAndreyPopov / Getty Images Hungary

Fordulóponthoz érkeztünk 

Ginker az elmúlt években sok pozitív változást tapasztalt a mentális zavarok megítélése terén. A szakma iránti érdeklődés a továbbtanulók körében, a mentális egészséggel összefüggő témákról való egyre nyíltabb kommunikáció a közösségekben és a médiában, mind-mind optimizmusra adhat okot. Fontos, hogy egyre több híresség – köztük Lady Gaga, Bruce Springsteen vagy Jane Fonda – beszélt a nehézségeiről. Ma már az sem ritka, hogy diákok állnak ki a társaik elé, és elmondják például, hogy Tourette-szindrómájuk van, nem készakarva káromkodnak. Vagy azt, hogy ADHD-val diagnosztizálták őket, nem pedig fegyelmezetlenek, lusták vagy hülyék. Rengeteget változtak a nézeteink például az autizmusról is. Azok a számítógépes különcök, akiket egykor bogaras kockáknak tartottunk, ma már a legmenőbb tech cégekben ülve mindannyiunk életére hatással vannak. Átment a köztudatba az is, hogy az autizmus egy spektrum, amelynek különböző pontjain lehet elhelyezkedni, és hogy a megfelelő támogatás mellett sokat lehet fejlődni az önálló életvezetésben.   

Mit tehetünk a stigmák ellen? 

Mivel a megbélyegzést a kultúra hozza létre, mi vagyunk azok is, akik változtatni tudunk ezen. A változás elérésének leghatékonyabb módja pedig az, ha létre tudnak jönni találkozások a fogyatékossággal, pszichiátriai diagnózissal élő emberek és a többségi társadalom tagjai között. Ehhez persze két dolog szükségeltetik. Az egyik, hogy ezek az emberek ne legyenek kirekesztve, elszigetelve a családi otthon vagy az intézet falai között, hanem a közösség megbecsült tagjaiként élhessenek. A másik, hogy bátran beszélhessenek a tapasztalataikról, lehessen tudni róluk, hogy milyen nehézségeik, sajátosságaik vannak. Az őket érintő kérdések iránti társadalmi érzékenységet pedig az is fokozni tudja, ha rendszeresen megjelenhetnek filmekben, sorozatokban és a médiában.

Megjelent az új Dívány-könyv!

A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!

Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Mustra