A koncentrációs táborokban talált állapotok gyilkos dühöt ébresztettek a felszabadító katonákban

Az első nagyobb koncentrációs tábor, amelyet felszabadítottak, a lengyelországi Lublin közvetlen közelében található Majdanek volt. 1944 tavaszán az SS evakuálta a legtöbb majdaneki foglyot és tábori személyzetet is. A foglyokat nyugatabbra található koncentrációs táborokba küldték, így például Gross-Rosenbe, Auschwitzba és Mauthausenbe.

Amikor a szovjet csapatok július végén Majdanek felé közeledtek, a tábor megmaradt személyzete sietve elhagyta a helyszínt, anélkül, hogy teljesen megsemmisítette volna a bizonyítékokkal együtt. A szovjet csapatok végül július 22-én éjszaka érkeztek Majdanekbe, és a táborban számos olyan fogollyal találkoztak, akiket tavasszal nem evakuáltak, ezek többsége szovjet hadifogoly volt, emellett számtalan bizonyítékot is találtak az itt elkövetett tömeggyilkosságra. Újságírókat hívtak a táborba, hogy a saját szemükkel láthassák az ott történt borzalmak bizonyítékait.

Feltárul a halálgyár kapuja

Hat hónappal később, 1945. január 27-én a szovjet csapatok felszabadították a legnagyobb halálgyárat, Auschwitzot. A szovjet egységek megérkezését megelőző hetekben az auschwitzi tábor vezetése arra kényszerítette a foglyok többségét, hogy halálmenetekben nyugat felé vonuljon. Így rövid úton elpusztították azokat, akik képtelenek voltak az erőltetett menetre.

Amikor beléptek a tábor területére, a szovjet katonák összesen hatezer csontsovány foglyot találtak életben, akik megmentőként üdvözölték a katonákat. Ahogy Majdanekben, úgy Auschwitzban is rengeteg bizonyítékot találtak az elkövetett tömeggyilkosságokra. A visszavonuló németek ugyan elpusztították a tábor raktárainak nagy részét, de a megmaradt raktárakban a szovjet katonák megtalálták az áldozatok személyes holmiját. E személyes tárgyak között több százezer férfiöltöny, több mint 800 ezer női ruhadarab és rengeteg emberi haj volt, ezenkívül tízezerszámra bőröndök is. A következő hónapokban a szovjet egységek további táborokat szabadítottak fel a balti államokban és Lengyelországban. Nem sokkal Németország 1945 májusi kapitulációja előtt felszabadították a stutthofi, sachsenhauseni és ravensbrücki koncentrációs tábort is.

Röviddel Majdanek elfoglalása után Heinrich Himmler elrendelte, hogy minden, a németek által megszállt keleti területeken található koncentrációs táborban lévő foglyot evakuáljanak a birodalom belső területeire. Így amikor a szövetséges csapatok fokozatosan foglalták el a német területeket, sok tízezer, koncentrációs táborban fogvatartottal találkoztak, akik eredetileg más táborokban raboskodtak. E foglyok döntő többsége betegesen alultáplált volt és olyan betegségekben szenvedett, amelyekről a katonák azt hitték, hogy Európából jóval korábban eltűntek.

Buchenwaldi riadó

A weimari Buchenwald táborában kommunisták által irányított ellenállási mozgalom működött, amely többek között szabotálta a hadiipari termelést is. A mozgalomban részt vett minden, a táborban fogva tartott nemzet képviselője, így németek, oroszok, magyarok, lengyelek, osztrákok, csehek és szlovákok is. 1944 tavaszától a tábor lakóinak száma rohamosan emelkedett, végül mintegy 110 ezren voltak fogva tartva. A zsúfoltság miatt sokan kénytelenek voltak sátrakban tengetni napjaikat, és az amúgy is silány élelmezés tovább romlott.

1945 áprilisában az SS mintegy 30 ezer foglyot evakuált Buchenwaldból, de az ellenállás sikeresen megakadályozta további csoportok elszállítását, illetve a tábor teljes kiürítését. Április 11-én az SS összegyűjtött több mint 800 gyereket, hogy egy másik táborba szállítsák őket, azonban a foglyok úgy döntöttek, hogy nem adják ki őket, és lázadás tört ki. Mielőtt az események drámai fordulatot vehettek volna, kora délután megérkezett az amerikai 6. páncéloshadosztály, és a tábor felszabadult.

A felszabadulás után

A felszabadítók elmondhatatlan körülményekkel szembesültek a táborokban, ahol holttestek álltak halmokban temetetlenül. Bár az Auschwitz-jegyzőkönyvek óta a nyugati közvélemény nagyrészt tudott a táborokban történt rémtettekről, csak ezek felszabadítása után derült fény a nácik által elkövetett bűncselekmények mindegyikére. A táborokba bevonuló szövetségesek szembesültek azzal, hogy az ott talált foglyok nagy része mozgó csontvázakhoz hasonlít a súlyos alultápláltság miatt, de sokan már mozdulni sem tudtak. A betegségek széles tárháza ütötte fel a fejét, ezért sok táborban az épületeket felgyújtották a bevonulók, így próbálták megakadályozni a járványok elharapózását, amelyektől nagyon tartottak.  

Az, hogy a nácik próbáltak lehetőség szerint minden nyomot eltüntetni a táborokban történt embertelenségekkel kapcsolatban, azt mutatja, hogy tartottak attól, hogy ha a szövetségesek szembesülnek a cselekedeteikkel, súlyos retorzióban lesz részük. Ebben a félelmükben nem is csalatkozhattak, számtalan esetben előfordult, hogy a bevonuló szövetségesek spontán önbíráskodásba kezdtek a táborokban tapasztaltak miatti felháborodásukban. Ennek egyik példája a dachaui tábor felszabadítása után történt eseménysor:

A bevonuló amerikai 42., Szivárvány gyalogoshadosztály katonáinak szeme előtt a pokol elevenedett meg: „...a táboron kívül egy Buchenwaldból érkezett szerelvény, mintegy 50 vagon, mindegyiken legalább 30 holttest. Napok óta állhatott így anélkül, hogy a foglyok élelmet vagy vizet kaptak volna. A legtöbben szomjan vagy éhen haltak. Mielőtt megérkeztünk volna, az SS nehézgéppuskákkal lőtte végig a szerelvényt” – emlékezett vissza egy közlegény az ott tapasztaltakra.

A táborban további hullahegyeket találtak, és az amerikai katonák ezután mintegy eszüket vesztve módszeresen elkezdték kivégezni a tábort őrző, magukat megadó SS-katonákat. Fontos megemlíteni, hogy a tábor eredeti őrszemélyzete, parancsnokukkal, Martin Gottfrieddel együtt már korábban elmenekült, az amerikaiak által itt talált SS-ek néhány nappal korábban érkeztek a tábor külső őrzésére, és az ott elkövetett gyilkosságokhoz gyakorlatilag semmi közük nem volt.

A szövetséges katonákat meglátva a tábor foglyai különféle módon reagáltak: volt, aki az elektromos kerítésen átmászva próbált azonnal találkozni velük, ők a kerítésen akadva lelték halálukat. Voltak olyanok is, akik azonnal rávetették magukat az őrökre, és rövid idő alatt több mint 40 SS-katonát vertek agyon. Eközben az amerikai katonák tüzet nyitottak az őrökre, több mint 100-at megöltek, többek között a katonai kórházban talált sebesülteket is. A következő két-három óra történéseinek dokumentálása ma már lehetetlen – annyi biztos, hogy a mintegy 350 további SS-katona közül legtöbbet a tábor falánál szisztematikusan lőttek le kézifegyverrel és géppuskával. Az amerikai egészségügyi alakulat tagjai a meglőtt, de még életben lévő németeknek nem nyújtottak elsősegélyt.

Titkosított iratok

Ma már nehezen tudjuk beleképzelni magunkat azoknak a katonáknak a bőrébe, akik a normandiai partraszállás óta számtalan harccselekményben vettek részt, és rengeteg bajtársukat látták meghalni. Ugyanakkor az igazságszolgáltatás minden esetben a bíróság dolga, és a büntetés sem azokat sújtotta, akik a koncentrációs táborok rabjai ellen a bűnöket elkövették. Ugyanakkor a táborokban tapasztaltak olyan indulatokat generálhattak, amelyet fegyverrel a kezükben nem tudtak válasz nélkül hagyni.

A dachaui eset után hivatalos eljárás indult a történések tisztázására. Az amerikai illetékesek sürgősen lezárták a vizsgálatot, és a keletkezett iratok nagy részét titkosították, egy részük az elmúlt 25 évben vált kutathatóvá. 

Más táborok felszabadításakor is történtek hasonló kihágások. Visszaemlékezések tanúsága szerint Bergen-Belsen táboraiban a felszabadító angol csapatok vizsgálat után a foglyok kezére adták a kegyetlenkedő őröket és kápókat, akik rendszerint válogatott kínzások után ölték meg őket. Hasonló esetek történtek a jugoszláv partizánok által felszabadított Bor munkatáborában is, ahol magyar keretlegényeket öltek meg partizánok és néhai fogvatartottak vegyesen.

Egy Sachsenhausenben felszabadult volt tisztviselő később így emlékezett a felszabadulása utáni eseményekre: „Május 3-ra virradó hajnalon az őrségünk magunkra hagyott egy útmenti majorban, ekkor az oroszok cca 5-10 km-nyi távolságra voltak. Mikor szabadok lettünk, másodmagammal az erdőben bújkáló SS-ekre mentünk vadászni, talált géppisztolyokkal.” 

Poszttraumás állapotban

Visszaemlékezések szerint a felszabadított legnagyobb koncentrációs táborok egy részében történtek atrocitások az őrökkel, kápókkal szemben. Négy tábor esetében: Bergen-Belsenben, Dachauban, Mauthausenben és Buchenwaldban a felszabadító amerikai és angol alakulatok tagjai a felszabadított táborlakókkal torolták meg az őrökön a korábbi kegyetlenkedéseket, azonban fontos hangsúlyozni, hogy ezekben tevékenyen rendkívül kevés egykori fogvatartott vett részt. A megtorlások legtöbb esetben a táborokat felszabadító katonai alakulatok számlájára írhatók.

A felszabadított foglyok jelentős része nem is volt olyan fizikai és lelkiállapotban, hogy ilyen megtorlásokban részt vegyen, más esetekben azért nem volt erre lehetőségük, mert az őrök még a felszabadítás előtt elhagyták a tábort. A felszabadított foglyok joggal éreztek mérhetetlen dühöt. Sokan egész családjuk elvesztését gyászolták, mégsem vetemedtek volna hasonló cselekedetekre.

A felfoghatatlan méretű és mennyiségű szenvedés után sokan képtelenek voltak beszélni a velük történtekről. Számtalan esetet lehetne sorolni, amikor egykori foglyok életük végéig egy szót nem beszéltek a táborban történtekről. A ma már pszichiátriai alapvetésnek számító poszttraumásstressz-szindróma sokszor fel nem fogható cselekményekre sarkalt egykori győzteseket és legyőzötteket, fogvatartókat és fogvatartottakat. A szerencsésebb nemzedékek el sem tudják képzelni, min mentek keresztül a háború, a táborok túlélői, ezért ítélkezni sincs jogunk felettük – de emlékezhetünk a tragikus történésekre.