Dicsőséget hoztak a magyar könyvnyomtatásnak, később kiirtották az egész családot

„Sohase jusson eszedbe azonban azokat, akik a piacon ágálnak és jelszavakkal dobálóznak, a magyarsággal azonosítani” – ezeket az intő sorokat Magyarország egyik legtehetségesebb tipográfusa, Kner Imre írta barátjának, Móricz Miklósnak, az író Móricz Zsigmond öccsének 1939-ben.

Manapság, amikor a könyvdiszkontokban szinte fillérekért tudunk könyveket vásárolni, sok kiadványnál szembesülünk azzal, hogy a könyv, amelyet kezünkben tartunk, a tartalmán kívül nem sok értéket hordoz. Természetesen vannak kivételek, és a kivételes értékteremtő tevékenységre a korábbi évtizedekben is voltak példák: ilyen volt a gyomai Kner Izidor és fia, Imre.

Vándorárusoktól a nyomdagépekig

Történetünk főhőse, Kner Imre 1890-ben született a Békés vármegyei Gyomán, szabad szellemű, asszimilálódott zsidó családban. A nyomda alapítójának, Kner Izidornak számos elődje magyar nyelvű könyvek utazó könyvárusaként kereste kenyerét, a Kner név is valószínűleg a szlovák könyvkötő (knihár) szóból eredeztethető. A család több tagja az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban is részt vett, és magyar hazafiként harcolt.

A nyomdaalapító Izidor fiatal korától kezdve sok éven át Magyarország számos nyomdájában dolgozott, és szorgalmasan, önképzéssel bővítette szakmai ismereteit. Végül 1882-ben alapította meg Gyomán kis nyomdáját, melyhez hitelt a helyi takarékszövetkezet biztosított. A kölcsönből használt nyomdagépet, papírt és kisebb betűkészletet vásárolt. A szorgalmas munka meghozta gyümölcsét, 1890-ben megvásárolta első nagy teljesítményű nyomdagépét.

14 évesen a mély vízbe

A Kner házaspárnak 6 gyermeke született, a legidősebb Imre volt, aki 12 éves korától már tanoncként dolgozott apja nyomdájában, mert édesapjánál olyan szembetegséget diagnosztizáltak, amely teljes megvakulással fenyegetett. Izidor ezért úgy döntött, hogy összegyűjtött szakmai tudását mihamarabb átadja legidősebb fiának. Imre 14 éves korától Lipcsében tanult nyomdászatot, majd végzés után hazatért, és a családi nyomda műszaki és művészeti vezetőjeként kezdett dolgozni. Ekkor új épületet emeltetett, és modern gépekkel szerelte fel a nyomdát. A könyveket az új helyen már az üzemi előállítás körülményei szerint tervezte.

Imre apjától idejekorán megtanulta, hogy ha önállóan akarnak könyveket kiadni, azt akkor tudják megtenni, ha folyamatosan, nagy példányszámban előállított termékeket tudnak nyomtatni. Ilyenek voltak az ünnepi és hivatalos nyomtatványok, különböző báli meghívók vagy propaganda-, reklámnyomtatványok. Magas minőségű, rendszeresen megjelenő termékbemutató katalógusaikkal állandó kapcsolatot tartottak megrendelőikkel. A tipográfia iránt különös tehetséget mutató Imre apja kérésére már 16 évesen átvette a cég Röpke Lapok című meghívómintakönyvének szerkesztését.

Ars poeticájában azt vallotta, hogy az igazán jó tipográfus kizárólag betűkészlet felhasználásával is tud jó könyvet létrehozni. Ezt szem előtt tartotta egész életében, ezért munkáira nem jellemző a túlzott díszítettség. Hogy szakmai látószögét szélesítse, 1914-ben nyugat-európai körutazásra indult, de miután megtudta, hogy Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét Szarajevóban meggyilkolták, hazatért. Miután kitört a háború, bevonult katonának, és egy évig Békéscsabán szolgált, majd, még a háború alatt, átvette a gyomai könyvkiadó vállalat irányítását. Már cégvezetőként bekapcsolódott a Vasárnapi Körbe, ahol fiatal magyar írókkal kötött ismeretséget, többek között Mannheim Károllyal és Balázs Bélával. Önzetlensége már korán megnyilvánult, számtalan ismeretlen fiatal szerző pályakezdését segítette.

1918-ban, az őszirózsás forradalom idején a Nemzeti Tanács gyomai jegyzőjévé választották. A zűrzavaros időszak után elhatározta, hogy többé nem foglalkozik politikával, és csak a szakmájának él. Hazai szakmai elismertségét mutatja, hogy 30 évesen a Magyar Könyv- és Reklámművészek Egyesületének alelnökévé választották. Egyszerűségében is nagyszerű tipográfiai műveinek köszönhetően felfigyeltek munkásságára, és mindössze 33 éves korában a göteborgi Nemzetközi Nyomdászkongresszuson már a világ egyik legjobb tipográfusaként említették.

„Én csak nyomdász vagyok és ember”

Kner a magyar könyvkiadás és a nyomdászat kimagaslóan művelt és széles látókörű egyénisége volt, aki rendkívül pontosan fogalmazta meg, mi is az elképzelése a könyvnyomtatás míves megújításáról. Kortársai jelentős részétől eltérően egyesíteni tudta a szinte akadémikus tudást a professzionális szakmabeli hozzáértéssel. Gyakran hangoztatta, hogy nem a könyvgyűjtők kis körét kell kiszolgálni, hanem elsősorban az olvasók széles rétegeit. Amellett, hogy tudományos, a nyomdászat gyökereit kutató tevékenysége magasan kiemelte kortársai közül, mindig megmaradt szerény, hivatása iránt alázatos embernek: „Dehogyis vagyok én tudós, nem is ambicionálom ezt. Én csak nyomdász vagyok és: ember. Olyan ember, aki igyekszik lelkiismeretes lenni, és igyekszik az élete során elébe kerülő problémáknak mélyére jutni, és megoldásukat megtalálni” – írta egy levelében.

Zuhanás a pokol tornácára

Kortársai közül kiemelkedő tudását, tevékenységét nemzetközileg is elismerték, az 1937-es párizsi világkiállításon nagydíjat kapott. A következő évben azonban minden megváltozott: a XV. törvénycikk megszületése után, amely előírta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók, minden, a nyomdájában viselt tisztségéről lemondott. A nyomda ettől függetlenül, az egyre erősödő antiszemita nyomás ellenére is tartotta magát még egy ideig. Kner Imre öccsének és cégtulajdonostársának megvolt a törvény alóli kivételezettséget biztosító két frontharcos kitüntetése, ez lehetővé tette még egy ideig a működést.

Egy tisztességtelen ajánlat

Az ország német megszállása után azonban szinte rögtön internálták, ebben valószínűleg szerepet játszott az őszirózsás forradalom idején vállalt egykori tisztsége. Az internáló fogházban felkereste a helyi nyilas vezető és nyomdatulajdonos Nádudvary Mihály azzal az ajánlattal, hogy amennyiben a nyomdát egy nyilatkozattal átadja neki, akkor kiszabadítja a fogságból, és családját is megmenti az elhurcolástól. Kner természetesen visszautasította a helyi nyilas kiskirályt: „Ha az én munkám és életművem csak ennyit ér a nemzet számára, hogy én és a családom csak az ön ocsmány ajánlata alapján menthető meg, akkor haljunk meg mindannyian.”

Senki nem maradt

Kner Imre ezek után a budapesti Gyűjtőfogházba került, ahonnan nemsokára Sárvárra szállították, és átadták a német hatóságoknak. Halálának pontos helye és időpontja ismeretlen, egyes vélemények szerint az auschwitzi táborkomplexumhoz tartozó Monowitzban, az I. G. Farben legújabb gyárában dolgozott, akaraterejével túlélte a fizikai munkát és az elégtelen élelmezést. Az utolsó hír az volt róla, hogy 1945 januárjában társaival elindították Németország felé. Egyes vélekedések szerint a gyalogmenetben nem bírta a tempót, és az őrök végeztek vele. Édesanyját, özv. Kner Izidornét és Imre feleségét szintén deportálták, ők az auschwitzi gázkamrákban haltak meg még 1944 nyarán. Mihály fia 1945-ben, nem tudván elviselni szülei és nagyanyja tragédiáját, mindössze 22 évesen öngyilkos lett.

Kner Imre kivételes tehetségét a holokauszt miatt nem tudta kibontakoztatni, azonban munkájának számos gyümölcse ma is kézbe vehető – leginkább árveréseken, ahol külön gyűjtőköre van a legendás Kner-nyomda kiadványainak.