Afganisztán 1979-es szovjet megszállását követően kiújult a feszültség a két szuperhatalom között, a következő év végén választást nyert Ronald Reagan amerikai elnök pedig elődei megbékélésre törekvő politikájával ellentétben nyíltan kommunista- és szovjetellenes nézeteket hangoztatott, amit a gyakorlatba is igyekezett átültetni. Reagan, aki szentül hitte, hogy a kommunizmus egy emberöltőn belül legyőzhető, a fegyverkezési verseny újraindításával igyekezett összeroppantani a szovjet gazdaságot, és folyamatos lélektani hadviseléssel, például a szovjet bázisok közelében tartott NATO-manőverekkel megtörni az ellenséget.
A Kremlt ekkoriban uraló idős – átlagosan 70 év körüli –, rendkívül paranoiás politikai garnitúra meg volt győződve róla, hogy Reagan képes atomháborút indítani, sőt, az USA megelőző nukleáris csapásra készül: 1981-ben Jurij Andropov, a KGB vezetője békeidőben sohasem látott nagyságú hírszerző akciót indított, melynek célja az amerikai atomcsapást előkészítő és abban részt vevő személyek és létesítmények felderítése volt.
Az év, amikor mindenki félt
A feszültség két évvel később hágott tetőfokára, amikor a NATO Perishing II ballisztikus rakétákat telepített az NSZK-ba, ellenlépésként a szovjetek három atomtöltetből álló RSZD–10 Pionyer rakétarendszerekkel erősítették meg az ország nyugati határait. Márciusban Reagan híressé vált beszédében a Gonosz Birodalmaként hivatkozott a Szovjetunióra, néhány héttel később pedig bejelentette a sajtó által „csillagháborús tervnek” gúnyolt stratégiai kezdeményezést, melynek lényege egy világűrbe telepített, atomtámadás elhárítására képes védelmi rendszer létrehozása volt. Az időközben pártfőtitkárrá előlépett Andropov és tanácsadói számára kétség sem férhetett hozzá, hogy az USA az erőviszonyok megbontásával egy megelőző támadásra készül.
A folyamatos hergelés és paranoia szeptember elején több mint 250 áldozatot követelt, amikor a dél-koreai légitársaság Alaszkából Szöulba tartó 007-es járata navigációs hiba miatt szovjet légtérbe, a katonai létesítményekkel teli Kamcsatka félsziget fölé tévedt. A szovjetek tévesen amerikai felderítőgépnek nézték a járművet, amit az elfogására indított vadászrepülők azonnal megsemmisítettek – Reagan mészárlásnak és az emberi jogokat sárba tipró, kizárólag a hódítással foglalkozó társadalom barbár tettének minősítette az esetet. Az incidens véglegesen aláásta a két ország viszonyát, az atomháború bármelyik percben kirobbanhatott.
Megrovást kapott a szovjet tiszt, aki megmentette a világot
Alig négy héttel a kínos incidenst követően, szeptember 26-án éjszaka a Kozmosz–1382-es megfigyelő műhold csakugyan azt jelentette, hogy az Egyesült Államok interkontinentális rakétát indított el a Szovjetunió felé: az információ egy Moszkvától délre található megfigyelőállomás számítógépébe futott be, ahol a szabályzat szerint az ügyeletes tiszt, Sztanyiszlav Petrov főhadnagy belátására volt bízva, értesíti-e feletteseit és a Kremlt a lehetséges támadásról. Petrov úgy vélte, a fenyegetés nem valódi, hiszen a földi radarok nem észleltek ellenséges objektumot, másrészt, ha az amerikaiak tényleg atomtámadást akarnának mérni a Szovjetunióra, nem egyetlen rakétával, hanem hatalmas nukleáris arzenál fellövésével tennék azt.
A 44 éves tiszt logikája azonban megtörni látszott, amikor a rendszer újabb négy atomfegyver közeledését jelezte, egyenként tíz robbanófejjel. Petrov és az irányítása alá tartozó negyvenfős személyzet legalább harminc tesztet elvégzett, az idő azonban szorított: a megfelelő válaszcsapás miatt mindössze 15 perc állt rendelkezésükre, hogy döntést hozzanak. Rövid mérlegelést követően a főhadnagy téves riasztásnak minősítette a szatellitjelzést, mint később kiderült, helyesen, a műhold ugyanis a felhőkről visszaverődő napsugarakat azonosította hibásan ellenséges atomrakétákként. Felettesei megdicsérték Petrovot hidegvéréért és józan gondolkodásáért, később mégis megrovást kapott azzal az ürüggyel, hogy elfelejtette megfelelően adminisztrálni az incidenst – ezzel természetesen csak a riasztórendszer kínos hibájáról próbálta elterelni a figyelmet a parancsnokság.
A nyilvánosság csak jóval később, az 1990-es években értesült az addigra már kényszernyugdíjazott és ideg-összeroppanáson átesett, szerény körülmények között élő Petrov hőstettéről, akit a nyugati sajtóban úgy emlegettek, mint „az embert, aki megmentette a világot az atomháborútól”. Az egykori tiszt több nemzetközi elismerésben részesült, ő maga azonban tagadta, hogy bármilyen hőstettet hajtott volna végre – az orosz vezetés szintén igyekezett rámutatni, hogy nem egyetlen emberen múlott a döntés, azonban, ismerve az Andropov vezette Kreml paranoiáját, vélhetően nem sok jó származott volna belőle, ha Petrov jelenti az észlelést. Sztanyiszlav Petrov végül 2017-ben, 77 éves korában hunyt el.
Hadgyakorlatot hittek atomcsapás előkészületének a szovjetek
Novemberben azonban teljes rettegés lett úrrá a szovjet vezérkaron, amikor a NATO Able Archer („Ügyes íjász”) néven nagyszabású hadgyakorlatot folytatott Nyugat-Európában, melynek célja egy nukleáris háború szimulálása volt. Az ötnapos hadműveletben (amely véletlenül pont a legnagyobb szovjet nemzeti ünnepen, november 7-én kezdődött) számos NATO-szövetséges, köztük Nagy-Britannia és az NSZK is részt vett, az egységek igyekeztek valósághűen eljátszani az amerikai haderő legsúlyosabb készültségi szintjének számító DEFCON-1 esetén szóba jöhető alternatívákat.
A szovjet hírszerzés figyelmét felkeltette a hadgyakorlatot megelőző hirtelen nagy mennyiségű titkos üzenetváltás Washington és London között – melyek valójában a brit fennhatóság alá tartozó Grenada amerikai inváziójával foglalkoztak – és a Nyugat-Európába érkező, korábban nem látott haditechnológia, ezek alapján azt gyanították, most már tényleg küszöbönáll a támadás. Ugyan a NATO-egységek a hadművelet során folyamatosan jelezték, hogy csupán szimulációról van szó, a rémeket látó KGB azt gondolta, az amerikai támaszpontok valóban készültségbe léptek, a Kreml pedig egy szükséges megelőző csapás érdekében mozgósította saját nukleáris arzenálját.
Az emberiség legnagyobb szerencséjére mégsem került sor a támadásra, és az Able Archer hadgyakorlat végeztével a Szovjetunió leállította az atomháborús készültséget – amikor Reagan elnök egy KGB-s disszidenstől értesült róla, hogy milyen riadalmat keltett a szovjetekben a háborús játék, megjegyezte: „nem értem, hogyan hihették valósnak, de azért érdemes elgondolkodni rajta”. Az elnököt egyes életrajzírók szerint az Able Archer miatt kirobbant feszültség ébresztette rá, hogy az agresszív szovjetellenes politika helyett a két szuperhatalom kölcsönös megbékélésén kezdjen munkálkodni, és tárgyalásokat kezdeményezzen az atomháború lehetőségének visszaszorításán.
A 15 hónapig regnáló, súlyos beteg Andropov és a főtitkári tisztséget mindössze 13 hónapig betöltő Konsztantyin Csernyenko után 1985 márciusában a jóval fiatalabb és sokkal racionálisabb, nyitottabb gondolkodású Mihail Gorbacsov vette át a Szovjetunió vezetését, aki hajlandónak mutatkozott a tárgyalásra, és Reagannel együtt új alapokra helyezte a Nyugat és a Kelet viszonyát, egy jó időre véget vetve a kölcsönös fenyegetettség légkörének.
Nosztalgikus érzelmek mentették meg Kiotót az atomtámadástól?Az amerikai hadügyminiszter megvétózta, hogy atombombát dobjanak Kiotóra – de vajon miért döntött így?
Tovább olvasom
