A transznemű emberek nem feltűnni, hanem beilleszkedni akarnak

lábak

Nagyon keveset és nem is mindig megbízható forrásból tudunk a transzneműségről. Az információhiány félelemhez, téves elképzelések, előítéletek és ellenérzések kialakulásához vezet egy itthon is többezres lélekszámú csoporttal szemben, akik jelenleg csak óriási erőfeszítések árán juthatnak el a számunkra teljesen természetes, kiegyensúlyozott és önazonos élethez.

Március végén jelent meg kolléganőm interjúja, amit egy nemrég comingoutolt transznemű ismerősével, Gabival készített. Megrázott az az elszánt küzdelem, amivel Gabi évtizedekig próbált megfelelni a ránehezedő elvárásoknak: drog- és játékfüggőség és két öngyilkossági kísérlet után csaknem belehalt. De ugyanennyire felszabadító volt olvasni arról is, hogy ötvenegy évesen sem késő megtalálni az önazonosságot. Ebben a beszélgetésben olvastam dr. Bordás Noémi urológus szakorvosról is, aki az elmúlt években sok transznemű ember nemi megerősítési folyamatát kísérte szívvel-lélekkel, és aki interjúkérésemre rögtön igent is mondott. 

Noémi hihetetlenül elfoglalt: beszélgetésünket a betegcserék időpontjában tudtuk megejteni, de extrém időnyomás alatt is pontos és nagyon fontos gondolatokat osztott meg velem. Dr. Bordás Noémivel a transzneműség hátteréről, társadalmi előítéletekről és tévhitekről, valamint a segítségnyújtás lehetséges módjairól beszélgettünk.

Dr. Bordás Noémi

Urológus szakorvos.

Szubspecializált területe a nemi szervek helyreállító sebészete, amely a nemi szervek veleszületett és szerzett rendellenességeihez kapcsolódó sebészeti szakirányt jelent, beleértve a tranzíciós sebészetet (transzegészségüggyel összefüggő sebészeti tevékenységet) is.

Honlapját áttanulmányozva, azon többek között korábbi pácienseinek visszajelzéseit olvasva, az volt a benyomásom, hogy a transzegészségügy az ön számára jóval több, mint szakterület. Inkább szenvedélyes elkötelezettségként, elhivatottságként jellemezném a hozzáállását. Hol és mikor lett kiemelten fontos az ön számára ez az ügy? 

Egyetemi éveim alatt, a Szegedi Urológiai Klinikán találkoztam először transznemű páciensekkel, és akkor láttam bele a sebészetnek ebbe a szeletébe. Itt alkalmam volt arra is, hogy az ágyuk mellett beszélgessek velük a sorsukról, arról, hogyan jutottak el addig, hogy ezt a döntést meghozták, milyen szerepe volt ebben a családjuknak, a szociális környezetüknek. Minél jobban beleláttam, annál jobban elkezdett érdekelni a sebészeti rész mellett az érintettek teljes története, nehézségei, és valóban kialakult bennem egy erős elköteleződés. 2009-től kezdtem el külföldi központokat is látogatni, ahol nagyobb esetszámban dolgoztak ezzel a populációval – ma ugyanis már világszerte több olyan nagy centrum működik, ahol a transzegészségüggyel komplex módon tudnak foglalkozni. Ahol összehangoltan dolgozik az urológia, nőgyógyászat, általános sebészet, plasztikai sebészet, fül-orr-gégészet, a belgyógyászati szakmák és a mentálegészségügyi csoportok. Itthon ennek – egyelőre lassú – szerveződését látjuk, és eziránt nekem is nagy az elköteleződésem.

Nemcsak sebészként, hanem komplex módon lát rá egy olyan témakörre, amivel kapcsolatban a köztudatban nagyon sok félreértés, ellenben igen kevés és sokszor téves információ van. Engem például nagyon meglepett egy adat, amit a honlapján olvastam. Eszerint a transzneműség nagyjából olyan gyakori lehet, mint a zöld szem vagy a vörös haj. Valóban ilyen gyakorisággal fordul elő ez a jelenség? 

Itthon sajnos szinte semmilyen adatunk nincs erről, ezért alapvetően abból indulunk ki, amit a nemzetközi adatok mutatnak. Eszerint igen, a transzneműség valóban körülbelül olyan gyakori lehet, mint a zöld szem és a vörös haj. Könnyen lehet viszont, hogy ez is csak töredéke a valós aránynak, hiszen azokról, akik különböző okok miatt nem jutnak el a segítségkérésig, egyáltalán nem is tudunk. A honlapon egyébként mi magunk is gyűjtünk adatot, feltettünk egy kérdőívet ezzel kapcsolatban, és próbáljuk ösztönözni az embereket, hogy nyilatkozzanak. Ezeknek az adatoknak a finomítása folyamatos, véget nem érő folyamat.

Dr. Bordás Noémi
Dr. Bordás Noémi

Laikusként az is a benyomásom, hogy több olyan eset van, amikor a tranzíció útja a feminizáció, vagyis amikor a női nem megerősítésére kerül sor. Ez valóban így van? 

Egyes nemzetközi irodalmi adatok szerint valóban gyakoribb lehet a Male to Female tranzíció, az adatokat viszont sok minden torzíthatja, az is lehet, hogy a statisztikák nem megfelelőek vagy kevesen töltik ki az íveket. A beilleszkedés továbbá esetleg könnyebb lehet – egészségügyileg vagy jogilag támogatott tranzíciós lépések nélkül – egy társadalmilag „fiús nőként” azonosítható személynek. Az eseteknek egy része így akár rejtve maradhat, ezért a valóságban nem biztos, hogy van lényeges eltérés. Régen én is azt tanultam erről, hogy az arány 1:10-hez, de az én gyakorlatomban már nincs így. A statisztikák folyamatosan változnak, a terápiás igény pedig évről évre nemhogy lineárisan, de exponenciálisan nő ezért jelenleg a saját adataink is évről-évre változnak.

A transzneműség

A transzneműség a születéskor kijelölt társadalmi nemtől (gender) és/vagy biológiai nemtől (szexus) eltérő önazonosítás vagy kifejezés. Élete során sok transz ember tapasztal nemi diszfóriát, amelynek mértéke egyénenként különböző. A nemi diszfória származhat a transznemű ember saját teste miatt érzett diszkomfortból, de lehet szociális eredetű is.

Mit tudunk ennek az állapotnak a kialakulásáról? Mennyire játszanak benne szerepet genetikai tényezők és külső hatások?

Pontosat még nem tudunk, de az erősen feltételezett, hogy az állapot kialakulásának oka multifaktoriális: genetikai okok (folyamatosan azonosítanak újabb és újabb területeket az agyban és a génállományban, amit összefüggésbe lehet hozni ezzel az állapottal) és környezeti hatások (például terhesség közbeni hormonhatás, különböző traumák, gyerekkori bántalmazások) esetlegesen szintén összefüggésbe hozhatók a jelenséggel. Nap mint nap hoznak ki újabb és újabb tanulmányokat különböző érdekes eredményekkel, de az eredmények nagyon szerteágazóak és további pontosítások szükségesek ahhoz, hogy evidenciává válhassanak.

Tranzíciós sebészet, nemi diszfória: olyan, mintha azt a keveset is, amit eddig tudtunk a transzneműségről, rosszul tudtuk, legalábbis mondtuk volna.

A szóhasználat valóban folyamatosan változik, mint ahogy az irányelvek is. Magyar irányelv egyébként nincs, a nemzetközieket viszont próbáljuk hasznosítani, és azok alapján igyekszünk alakítani, formálni a hazai nyelvhasználatot is. Az egyik legfontosabb változás, hogy igyekszünk depatologizálni az állapotot és a szóhasználatot is. Régen a transzneműséget betegségnek tartották – a gyakorlatban tartozik is hozzá egy betegséget kifejező kód –, de a naprakész szakmai állásfoglalás szerint hiba betegségként számontartani. Ezzel párhuzamosan átalakul a szóhasználatunk is. Tíz évvel ezelőtt úgy fogalmaztunk a sebészeti beavatkozás kapcsán, hogy „nemi átalakító műtét”, később nemváltásról beszéltünk, ma már egyiket sem tartjuk helyesnek, pontosnak. Nemi megerősítő beavatkozásokról beszélünk, mert ez jobban leírja, mi történik valójában. 

Arról már volt szó, hogy a transznemű emberek száma jóval nagyobb lehet, mint azt tudjuk/becsüljük. Ha a nemzetközi irodalmi adatokat vesszük figyelembe, akkor hazánkban is több ezer emberről lehet szó. Mi a tapasztalat, közülük mennyien jutnak el a tranzíciós kezelések igénybevételéig? 

Még mindig küzdünk azzal, hogy sokan egyáltalán nem is tudják, hogy mi a helyzet velük, vagy ha sejtik is, azt már nem tudják, hogy kihez forduljanak. Kevés az információjuk, nálam pedig már csak az csapódik le, aki valamilyen egészségügyi terápiát szeretne, és egyáltalán tud róla, hogy itt van erre lehetőség. A transzneműek egy része képes lehet beilleszkedni egészségügyi vagy jogi megerősítés nélkül. Van, akinek csak bizonyos lépésekre van szüksége a diszfória mérsékléséhez vagy egy elfogadható életminőséghez, illetve társadalmi beilleszkedéshez, van, akinek viszont minden felajánlható lépés is kevésnek bizonyul. A sebészeti terápiás lehetőségekkel – figyelembe véve azok szövődményeit is – messze nem él mindenki. Sok esetben csak kiválasztja a számára leginkább szükséges műtéti lépést ahhoz, hogy ne a nemi diszfóriája és az ebből származó negatív hatások uralják az egész életét.

A tranzíció folyamata tehát mindenkinél más? Van, aki nem szeretne műtétet igénybe venni, például csak hormonterápiára van szüksége az önazonossághoz? 

Mindenkinek egyéni joga és döntése, hogy meghatározza, milyen terápiák szükségesek ahhoz, hogy jobb életminőséget érhessen el, és a kínzó diszfóriaérzés megfelelő mértékben csökkenhessen. Nem kötelezünk senkit arra, hogy ezt vagy azt akarja, de nem is lehetetlenítünk el egy-egy lépést, amennyiben arra nincs komoly egészségügyi indok (például valamilyen társbetegség vagy a biztonságos altatást veszélyeztető állapot). Orvosként a cél egy individualizált terápiás terv megvalósítása, amelyben harmonizáljuk a hozzánk fordulók elvárásait, és reális célokat próbálunk megfogalmazni. Figyelembe vehetünk egyéni, mentális, pszichoszociális és pszichoszexuális, környezeti és egyéb tényezőket, különös tekintettel az egészségügyi tényezőkre, ebbe beleértve az általános egészségügyi állapotot, kort, anatómiai sajátosságokat.

Többször találkoztam olyan vélekedéssel, miszerint „külföldön már elég, ha egy kisfiú azt mondja, hogy kislánynak érzi magát, már jönnek a hormonok, műtét" és a jóslattal, hogy "lassan nálunk is ez lesz”. Bár ezek megalapozatlan állításnak tűnnek, tény, hogy az embereket érdekli, hogyan lehetséges megbizonyosodni arról, hogy valakinél tényleg fennáll ez a jelenség, mielőtt visszafordíthatatlan vagy nehezen visszafordítható átalakítást indítanának el a testében. 

Az első dolog, hogy szükség van, két, egymástól független pszichológiai/pszichiátriai szakvélemény arról, hogy ez a diszfória valóban fennáll. Bizonyos esetekben ennél többet is elvárhatunk, és csak ebben az esetben haladhat tovább a folyamat a hormonterápia és a műtéti megerősítések irányába, illetve csakis akkor, ha erre a páciensnek igénye van. A szakvéleményezés mellett elvárt az esetek jó részében az államilag meghatározott felnőttkor elérése (ami néhány esetben komoly problémákat vethet fel, például transznemű gyermekek vagy tinédzserek kezelése esetén). Fontos a mentális betegség hiánya, vagy amennyiben ilyen betegség fennáll, annak stabilnak, kezeltnek és felügyelet alatt állónak kell lennie.

Mennyire találkoznak az érintettek a tranzíció során diszkriminációval, előítélettel, akár a társadalom, akár az orvosok részéről? 

Számos előítélettel, stigmatizációval és kirekesztéssel találkoznak a mindennapi életben, a családban, a társadalomban. Sajnos ez igaz, sőt nagyon igaz az egészségügyre is. Visszajelzések alapján az látszik, hogy egészségügyi segítségkérésük során ezek az emberek sokszor kerülnek méltatlan helyzetbe, vagy esnek el a megfelelő kezeléstől. 

Az orvosok és egészségügyi dolgozók például megtagadhatják az ellátásukat vallási vagy politikai nézetekre hivatkozva, vagy épp azért, mert sem az ellátás, sem ennek a jogkörnyezete nincs rendesen szabályozva. És egyáltalán nem biztos, hogy ez szimpla rosszindulat. Mivel kevés az információ, az egészségügyben dolgozók is félhetnek peres eljárásoktól, hogy később az a vád éri őket, hogy nem úgy jártak el, hogy ez szakmailag elvárt volna. 

Mi lehet az oka az orvostársadalomban jelentkező félelemnek és elzárkózásnak?

Sem az orvosok, sem az egészségügyi személyzet nem kap elég segítséget ehhez, ezért például nem tudják, hogyan kezelhetik ezeket a személyeket úgy, hogy az ne legyen sértő, hogy a legmegfelelőbb ellátást, támogatást és terápiát kaphassák. Fontos probléma az is, hogy az orvosképzésben semmilyen ehhez a területhez kapcsolódó oktatási anyag nincs. A háziorvos ezért nincs felkészülve, a nővér nincs felkészülve, az endokrinológus nincs felkészülve. Ennek pedig az az eredménye, hogy az érintett emberek úgy érzik, hogy magukra maradtak a saját testünkben egy olyan problémával, amin ők nem tudnak változtatni. 

Ha belegondolunk, hogy már egy apró testi diszkomfort (akár néhány oda nem illő szőrszál vagy néhány plusz kiló) milyen kényelmetlenséget tud okozni, megérthetjük, milyen szenvedést jelent egy olyan diszfória, amin egy szerény mértéken túl lehetetlen önállóan változtatni, és aminek kapcsán a szakemberek – ha nincs elég információjuk – megtagadják a segítséget. Egy szabályozatlan, információhiányos környezetben ugyanis a legegyszerűbb dolog, ha feltartják a kezüket. Mivel egy mostohán kezelt szakterületről van szó, itt nincs mire hivatkozni, hogy miért járt el épp így vagy úgy az orvos, és ilyenkor inkább azt mondja, hogy menjen el máshoz. Mindemellett nehéz kiszűrni azt is, hogy kinek van ebben valódi jártassága, hogy hol milyen minőségű munka folyik. Ez még szakemberként is nehéz, civilként pedig csaknem lehetetlen. Ezért lenne nagy jelentőségű egy centrum létrehozása, ahol a tranzícióhoz kapcsolódó minden lépésben meg tudjuk adni a segítséget. 

A társadalombiztosítás mit fedez egy tranzíció költségeiből?

Érdekes kettősség van, mert teoretikusan sok mindenre lenne lehetőség, a gyakorlatban viszont ezek sokszor nem valósulnak meg. Ahhoz, hogy valaki elinduljon ezen az úton, ahogy erről már beszéltünk, először is szereznie kell két, egymástól független pszichológiai/pszichiátriai szakvéleményt. Sokszor már itt megakad a dolog. Ez elvileg ugyanis járna tb-re, de egyrészt óriásiak a várólisták, másrészt helyi szinten, ha nem foglalkozik az adott szakember ezzel a területtel, elutasíthatja a szakvéleményezést is, és mondhatja azt, hogy keressen az érintett valaki olyat, akinek ebben nagyobb tapasztalata van. De ez patthelyzet, mert ott meg azt fogják neki mondani, hogy a területileg illetékes ellátóhelyen jár ez tb-re. És akkor jön a magánút. Járna sok minden az egészségbiztosítás terhére, de végeláthatatlan köröket kell futni hozzá, miközben az érintettek azt érzik, hogy ha ezt halogatni kell, ha éveket kell még várni mondjuk egy műtétre vagy hormonkezelésre, akkor olyan fenyegető akár az öngyilkosság gondolata, hogy inkább magánúton próbálkoznak. 

Sokan belefutnak hosszú várólistákba vagy olyan okokba, hogy az állami ellátórendszer amúgy is túlterhelt, és a kapacitásaik maximumát feszegetik pusztán azzal, hogy onkológiai vagy egyéb más betegségek kezelését ütemezik be, mondván, hogy az prioritást kell élvezzen a transzneműséggel szemben. Ezt ugye tudomásul vehetjük, de a mérleg másik oldalán ott van az „égig érő” öngyilkossági ráta, amit figyelembe véve azt hiszem, jogosan tesszük fel a kérdést, hogy ezek a beavatkozások akkor nem hasonlóképpen életmentőek-e az érintettek számára?

Ha már a műtét került szóba: sokszor tapasztaltam azt is, hogy azok, akik nem ismerik közelebbről ezt a problémát, sokszor úgy beszélnek még a nagy fizikai és lelki teherrel járó műtétekről is, mintha azokat valamiféle divatból vállalnák a transznemű emberek. 

Az egész tranzíció egy nagyon komoly, megterhelő dolog – és nem csak a műtét –, mégis valóban sokan beszélnek erről a jelenségről úgy, mintha egyszerű hóbort lenne. Én azt gondolom, hogy ha egy ember felvállalja, hogy ezt el kell mondania a családjának, a munkahelynek, a közvetlen környezetének, felvállalja mindazt a stigmatizációt és nehézséget, a számos egészségügyi kockázatot, megterhelő kezeléseket, szakvéleményeztetést, a szövődmények lehetőségét, mindazt, ami ezzel jár, az nem divathóbortot követ. 

Nem véletlen az sem, hogy sokszor évek telnek el a műtétekig, mert nekünk is meg kell győződnünk arról, hogy ez egy szilárd elköteleződés. Ha mindezt valaki évekig vállalja és küzd a családjával, a környezetével, a testével, és még mindig ezt akarja, akkor bennem fel sem merül, hogy ez feltűnési viszketegség lenne. Ezek az emberek nagyon sokat szenvednek azért, hogy eljuthassanak a harmonikus vagy az azt megközelítő állapotba, és azt is ki kell mondani, hogy olyan is van, amikor mindez még terápiával sem sikerül. 

De az is bizonyított tény, hogy hiába próbálták a nemi diszfóriát gyógyszerekkel vagy pszichiátriai kezelésekkel megszüntetni, ezek nem hatottak, és a transznemű emberek körében kiemelkedően magas öngyilkossági ráta csökkentésének eddigi ismereteink szerint leghatékonyabb módja, hogy elérhetővé tesszük a terápiákat azoknak, akiknek valós és megalapozott igénye van. Számukra az orvosi/egészségügyi terápiák igénybevétele életminőség-javító módszer lehet. 

Mi okozhatja a társadalomban sokszor tapasztalható ellenérzést a transzneműséggel kapcsolatban? 

Sokan gondolják például azt, hogy mindez (a fentebb említett feltűnősködés mellett) a szexről szól, pedig az egy részletkérdés a tranzíció szempontjából. Nem azért vág bele valaki ebbe, mert "másképpen akar szexelni", "vagy szexmunkás akar lenni". Minden egyes lépcsőfok arról szól, hogy az érintettek egészséges életet tudjanak élni, hogy harmóniába kerülhessen a lelkük a testükkel. Függetlenül attól, hogy a mellkasát vagy az arcát operáltam, hormont adtam neki, vagy a páciens nemi szervéhez nyúltam hozzá, a lényeg egy és ugyanaz: nem a szexről van szó, hanem a társadalomba való beilleszkedésről, az önazonosság megéléséről. Arról az igényről, hogy ne legyenek diszkriminálva, és ne legyen nyilvánvaló a társadalom számára, hogy a külsejüket nem az anyatermészet alakította így. Nem kitűnni akarnak, hanem éppen ellenkezőleg: elvegyülni és normális életet élni. Fontos hozzátenni, hogy a társadalom szempontjából is normális és hasznos életet élni: dolgozni, felhőtlenül kikapcsolódni, boltba vagy bankba menni, lakást bérelni, házasságot kötni, családot alapítani szeretnének ők is. 

A transznemű emberek is szeretnének teljes életet élni.
A transznemű emberek is szeretnének teljes életet élni.Fotó: RoBeDeRo / Getty Images Hungary

Van olyan pont a tranzíció során, amikor azt lehet mondani, hogy ez itt a folyamat vége?

Ez sok mindentől függ. Ha valaki csak névváltást szeretett volna és ez sikerült, és ő úgy érzi, hogy ezzel megfelelően be tud illeszkedni, akkor annak ott vége, igen. A legfontosabb szerintem az, hogy a folyamatban mindig reálisan mérjük fel a célokat, és fésüljük össze az igényeket a lehetőségekkel, az egészségügyi kockázatokat a várható eredményekkel, a sebészi beavatkozást az anatómiai lehetőségekkel. Elképzelhető olyan, hogy a folyamat egy pontján valaki úgy dönt, mégsem megy tovább, mert mondjuk egy műtét olyan megterhelést jelentett a számára, hogy nem szeretne még egyet. Ennek a fordítottja is megtörténhet, hogy később merül fel olyan igénye, ami alapján újra érdemes átbeszélni a lehetőségeket. Ilyen értelemben tehát nem beszélhetünk abszolút végpontokról, mert az élet alakítja, hogy van-e további terápiákra szükség. Amit mindenképpen kiemelnék, az az, hogy elengedhetetlen a folyamatos kapcsolattartás a háziorvossal és más szakemberekkel: ez egy élethosszig tartó kapcsolat a mi részünkről is, akár a családokkal is. 

A többségi társadalom mit tehet azért, hogy ezeknek az embereknek könnyebb legyen? Hogy „adható el” valakinek, aki tele van előítéletekkel, hogy ez egy fontos probléma, és a segítségnyújtás közös ügyünk? 

Ez a kérdés nagyon nehéz. És nagyon remélem, hogy nem múlik el az életünk anélkül, hogy megtapasztaljuk a változást. A legfontosabb, hogy legyen kellő információ érintett emberekről, családokról, egészségügyi vonatkozásokról. Hogy az emberekhez ez el is jusson: iskolákon, civil szerveződéseken, a médián keresztül. Adjuk a gyerekeinket olyan iskolába és óvodába, ahol van fiú, lány, nem bináris, mozgássérült, hallássérült, roma, mélyen vallásos vagy épp ellenkezője, szegény és gazdag és sok más is. Ahol együtt kell megoldaniuk a feladatokat és problémákat, egymást segítve. Nem nevelhetjük fel úgy a gyerekeinket, hogy kirekesszék azokat, akik kicsit is különböznek tőlük, így továbbörökítve a stigmatizációt és diszkriminatív viselkedést később a saját gyerekeikre. Hiszen a látott minták továbbörökíthetők. Mintát kell mutatnunk, és nem félni kinyitni a szemünket, ha valami olyan jön szembe velünk, amit eddig nem láttunk.

Minden gödör átléphető.

Ez nehéz feladat mind az érintetteknek, a családjaiknak, a társadalomnak és az egészségügynek, de közös pozitív szemlélettel és erőfeszítésekkel, tenni akarással egy jobb világot hagyhatunk magunk mögött, mint amilyet találtunk.

Ha úgy érzi, személyes érintettként vagy családtagként, hogy a kérdéssel kapcsolatban tanácsot szeretne, ezen a weblapon keresztül léphet kapcsolatba Dr. Bordás Noémivel és csapatával.

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116 123-as vagy a 06 80 820 111-es telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.

 

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.