maugli rudyard kipling dzsungel könyve india 19. század vad gyerek dina sanichar farkas dzsungel árva árvaház történelem 19. század

Egy odúban leltek rá a különös fiúra

1867-ben az észak-indiai Uttar Prades állam Bulandshahr körzetében néhány vadász járta rutinszerűen az őserdőt, amikor egy tisztáson egy barlangra leltek, melyről a nyomok alapján úgy tűnt, egy magányos farkas odúja lehet: a csapat óvatosan bemerészkedett, hogy csapdába ejtse az állatot, legnagyobb megdöbbenésükre azonban farkas helyett egy hat-hét éves forma kisfiúra bukkantak odabent. Azt gondolták, a fiút egy farkas ejthette fogva, és hurcolta magával préda gyanánt, azonban amikor megpróbáltak beszédbe elegyedni a gyerekkel, amaz a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy értené, vagy képes lenne az emberi beszédre.

A fiú rendkívül különösen viselkedett, négy lábon mászott, és farkas módjára üvöltött, vicsorgott, testét szőr borította, és sarokba szorított állat módjára próbálta védeni a területét az oda betörő emberektől. A vadászok magukkal vitték a rejtélyes kisfiút, és beadták a közeli Agra város egyik árvaházába, ahol a misszionáriusok megkeresztelték, és a Dina Sanichar nevet adták neki, a hindi „szombat” szó után, ugyanis épp egy szombati napon érkezett az intézetbe. A vadászok és az apácák egyaránt arra a következtetésre jutottak, hogy Sanichar évek óta, talán egészen csecsemőkorától kezdve a dzsungelben élhetett elhagyatottan, ahol farkasok között cseperedett fel.

A nevelők megpróbálták visszatéríteni a farkas-fiút az emberi civilizációba, az őserdőben töltött évek azonban mindenestül rányomták a bélyegüket Sanichar gondolkodására és viselkedésére: sem az emberi beszédet, sem a gesztusokat nem értette, képtelen volt két lábra állni, és kizárólag nyers húst evett, annak dacára, hogy a misszionáriusok próbálták hozzászoktatni őt a sült ételekhez. Evés előtt alaposan megszaglászta az ételt, és csak akkor volt hajlandó megenni, ha megfelelőnek találta az illatot, és szintén furcsa szokásai közé tartozott, hogy a húsból megmaradt kisebb csontokkal tisztogatta, élesítette a fogait.

A bizarr dzsungelfiú majdnem 30 évet töltött az árvaházban, idővel megtanult két lábon közlekedni és mások szavait is megértette, ő maga azonban sohasem volt képes elsajátítani az emberi beszédet. Ugyan sosem vetkőzte le teljesen az állati viselkedést, számos emberi szokást sikeresen átvett: megtanult felöltözni, és még a dohányzásra is rákapott. Érdekes módon, nem ő volt az egyetlen vad gyerek, aki megfordult az árvaházban – ott-tartózkodása alatt legalább két másik fiú és egy lány került elő hasonló körülmények között a dzsungelből, akikkel Sanichar az elbeszélések szerint jól megértette magát, és szívesen játszott együtt.

Lehet, hogy kitaláció volt az egész?

A vadonban talált, állatiasan viselkedő gyerekek egyáltalán nem keltettek szenzációt a korszakban Indiában, sőt, ismert jelenségnek számítottak – egyesek azt gyanítják, a hasonló történetek, köztük Sanicharé is, kitalációk lehettek, valójában a családjuk által kitaszított, árvaházba adott értelmi fogyatékos gyerekek „eredetét” próbálták így magyarázni a nevelők a külvilág számára. Egy másik elmélet szerint a misszionáriusok maguk sem értették, miért viselkednek „különösen” a szellemileg visszamaradott gyerekek, és az egyetlen magyarázat, ami szerintük szóba jöhetett, az volt, hogy valószínűleg állatok nevelték fel őket a dzsungelben.

Ugyanakkor több bizonyított eset is ismert, amikor csakugyan állatok között nőtt fel egy, az emberi közösségből kitaszított gyerek: egy ukrán falusi kislány, Okszana Malaja például az 1980-as években, mivel alkoholista szülei teljesen elhanyagolták, hároméves korától kutyák között nevelkedett, és teljesen átvette az állatok szokásait és viselkedését, beleértve a négy lábon járást, az ugatást, a földön alvást, illetve kis- és nagydolga elvégzésének mikéntjét.

Az „igazi Maugli” életét végül a cigaretta rabsága tette tönkre: Sanichar mindössze 34-35 éves korában, tuberkulózis következtében hunyt el az árvaházban, ahol az előző három évtizedet töltötte.