alagút szökés

1961. augusztus 12-ről 13-ra virradó éjjel Berlin látképe alapjaiban változott meg: ekkor, egyetlen éjszaka leforgása alatt húzták ugyanis fel kelet-német katonák tízezrei a berlini falat. A fal építését az NDK kormánya határozta el, mégpedig azért, hogy megállítsa a város lakosságának áramlását a nyugat-berlini övezetbe.

Fal Berlin közepén

Berlin utcáit augusztus 12-én éjjel ellepték a katonák. Betonelemeket és -oszlopokat állítottak fel 170 kilométer hosszan, a tetejére szögesdrótot húztak, és másnapra az egész városon átkígyózott a fal: parkokon, játszótereket, temetőket vágott ketté. Aki nem jókor tartózkodott jó helyen, könnyen arra ébredhetett, hogy végérvényesen elválasztották a családjától. Az elkövetkező évek során a falat megerősítették, egyre szigorúbban őrizték, és őrtornyokat húztak fel.

Szökés földön, vízen, levegőben

A szökések már szinte aznap este elkezdődtek, és egészen a fal lebontásáig (1989) folytatódtak. Eleinte, amíg nem őrizték különösebben, akadt, aki szimpán átugrotta. Később nagyobb találékonyságra volt szükség ahhoz, hogy valaki Nyugat-Berlinbe jusson: egyesek hőlégballonnal próbálkoztak, mások autóval hajtottak bele.

Megesett, hogy valaki a fal mellett épült házban bérelt szobát, majd kivetették magukat az ablakon, abban bízva, hogy a túloldalon a tűzoltók (és a mentők) hamar rátalálnak. (Az esetek többségében a nyugat-berliniek ilyen esetben nem avatkoztak közbe, mert ha valaki a fal melletti üres területre, a „halálsávba” zuhant, a kelet-német katonák gondolkodás nélkül tüzet nyitottak.)

Alagút a főutca alatt

Egy csapat fiatal 1962 októberében egy fal alatti alagutat kezdett építeni. Az ötlet két olasz egyetemista fejéből pattant ki, akik így szerettek volna segíteni Kelet-Berlinben ragadt barátaiknak. Szereztek egy részletes térképet egy kormányhivatalnok ismerősüktől, majd tervezni kezdték a műveletet. Úgy döntöttek, a Bernauer Strasse alatt próbálkoznak, bár ez eléggé merész lépés volt, hiszen a fal az utca kellős közepén futott keresztül. A nyugati oldalon bérbe vettek egy raktárépületet: a tulajdonosnak előadtak egy mesét arról, hogy próbatermet keresnek dzsessz-zenekaruk számára. Kelet-berlini ismerőseik a túloldalon, a Schönholzer Strassén vettek ki egy lakást, amelynek a kulcsait gondosan lemásolták. Két ember azonban kevés volt egy ilyen óriási vállalkozáshoz, ezért további segítségre volt szükségük.

Nem volt könnyű további vállalkozókat találni Nyugat-Berlinben sem, hiszen a Stasi kémjei hemzsegtek a német főváros mindkét részében. Végül négy, megbízhatónak tűnő mérnökhallgató vállalta a feladatot: mindannyian kelet-berlini szökevények voltak, így pontosan átérezték a feladat fontosságát. A szerszámokat egy temetőből emelték el: taligákat, ásókat, gereblyéket loptak, majd hozzákezdtek a művelethez.

Hanyatt fekve ástak

„Fogalmunk sem volt, hol kezdjük” – mondta el egyikük, Joachim a BBC-nek. „Sosem láttunk igazi alagutat, csak a tévében.” Egy méternél is mélyebb gödröt ástak, majd nekiálltak az alagutat kialakítani, de alulbecsülték a munka nehézségét: 

a szűk helyen hanyatt fekve kellett ásni, lábbal előre, az ásót vízszintesen tartva, majd lábbal belenyomni a földbe.

Hetekig próbálkoztak ezzel a kezdetleges módszerrel, kimerültek, vízhólyagok borították a tenyerüket, de még a határt sem érték el.

Kamerák előtt zajlott

Ekkor jött képbe az amerikai NBC televíziós társaság berlini tudósítója, aki hallotta, hogy a diákok további embereket toboroznak. Az NBC hajlandó volt finanszírozni a küldetést, de az volt a feltételük, hogy leforgathassák az eseményt. A diákokhoz egyre többen csatlakoztak, váltott műszakban, napi nyolc órán át ástak, és 1963 júniusának végére elérték a határt. Ekkorra már a mérnökhallgatók azt is megoldották, hogy legyen világítás és szellőzés. Ekkor azonban a szerencse elpártolt tőlük: az alagút beázott.

A Stasi közbelép

Bár a nyugat-berlini vízművek viszonylag gyorsan megjavította az elrepedt vízvezetéket, hónapokat kellett volna várni, amíg az alagút kiszárad. A fiatalok úgy döntöttek, hogy egy másik, félbehagyott alagutat alakítanak tovább. (Nem az övék volt az első alagút, az addigi próbálkozások azonban kudarcba fulladtak. 

Ez azonban keskeny volt, alacsony, és se világítást, se szellőzőberendezést nem szereltek bele, ellenben valahányszor egy autó elment fölötte, agyag szivárgott le.

Óriási munkával, további önkéntesek segítségével ezt az alagutat is használhatóra pofozták. Az újonnan csatlakozók között azonban besúgó is akadt: egy állítólagos fodrász, aki az utolsó pillanatban elárulta a Stasinak, hogy száz ember készül Keletről Nyugatra szökni az alagúton át. A disszidálni készülőket letartóztatták, a nyugat-berliniek pedig visszafordultak az alagútban – egyiküket kivéve, aki a barátnőjét akarta kimenekíteni. Őt 12 órán át hallgatta ki a Stasi, végül hét év kényszermunkára ítélték.

300 ember szökött meg az alagutakon át

A többiek mégsem adták fel: megvárták, amíg az eredeti alagút kiszárad, és 26 embert sikerült kimenekíteniük. Az akciót az NBC kamerázta, és egy 90 perces dokumentumfilmet készített belőle. A felvételeket maga Kennedy elnök is megtekintette, bár azt ellenezte, hogy adásba kerüljön – nem akart diplomáciai feszültséget emiatt a Szovjetunióval.

A csapat a későbbiekben egy másik alagutat is ásott, amelyen keresztül 1964-ben 57 kelet-német szökött Nyugat-Berlinbe. Különböző csoportok 1982-ig összesen 70 alagutat ástak a német fővárost kettéválasztó fal alatt, ezek közül 19 érte el a célját, 300 kelet-németnek biztosítva utat a szabadságba.

Ha szívesen olvasnál még az NDK-ról, ezt a cikket ajánljuk.