A korábbi időszakokban a Nílus menti civilizáció katonasága kezdetlegesebb fegyverzettel, fából készült lándzsákkal, egyszerű kőbuzogányokkal, bárdokkal és íjakkal igyekezett megvédeni magát az ellenséges núbiai és líbiai törzsek támadásaitól. Kr. e. 1650 körül azonban egy rejtélyes közel-keleti nép, a hükszoszok (egyiptomi nyelven „az idegen földek urai”) jóval fejlettebb haditechnikájuknak köszönhetően leigázták Egyiptomot, és egy évszázadon keresztül tartották uralmuk alatt a térséget. Ez alatt a száz év alatt (amit a történészek második átmeneti kornak neveznek) az egyiptomiak alaposan áttanulmányozták a hódítók fegyvereit, majd azokat leutánozva kifejlesztették saját fejlett haditechnikájukat – meséli a History által idézett szakértő, Paul Elliott történész.
A Kr. e. 16. század közepén I. Jahmesz fáraó sikeresen kiűzte a megszállókat Egyiptomból, és egy új, minden addiginál erősebb birodalmat hozott létre. Hatalmának alapját az újjászervezett, hatékonyabbá tett közigazgatás és a meghódított népektől szedett adók adták, melyekből látványos építkezéseket és a hadsereg alapos fejlesztését vitték végbe. A fáraó félelmetes haderővel rendelkezett, melynek tagjai a legkorszerűbb fegyvereket forgatták – ezekből mutatjuk be a kilenc legjelentősebbet.
1. Bronzhegyű lándzsa és a pajzs
Az egyiptomi hadsereg – miként minden ókori haderő – gerincét a lándzsával felszerelt gyalogság jelentette, melynek tagjai bal kezükben fából készült pajzsot, ún. ikemet, jobbjukban pedig bronzhegyű lándzsát (dzsa) viseltek. A katonák szoros alakzatban, pajzsuk mögé bújva közelítették meg az ellenséget, a lándzsa hossza is ehhez a taktikához igazodott – lehetővé tette, hogy a harcosok pajzsuk biztonságából döfhessék le az ellenséget –, a bronzhegy pedig képes volt áthatolni a bőrpáncélon. Szintén előnyt jelentett, hogy a lándzsa gyorsan előállítható és könnyen pótolható fegyver volt – elég volt egy kis mennyiségű bronz ahhoz, hogy halálos döfőeszköz jöjjön létre.
A hükszoszok érkezése előtt az egyiptomiak gyenge, fahegyű lándzsákkal harcoltak, a hódítóktól viszont eltanulták, hogyan öntsenek üreges bronzhegyeket, melyeket csak rá kellett húzniuk a lándzsák végére. A pajzsok ugyan egyszerűek voltak – három darabból tákolták össze és állati bőrökkel erősítették meg őket –, de az egyiptomiak kiváló taktikával használták őket, szoros védelmi alakzatba rendeződő seregeik a görög falanxokat vetítették előre.
2. Dárda
Az egyiptomi harci dárda vagy gerely nagyjából egy méter hosszú volt, és a katonák az íjhoz hasonlóan a vállukon átvetve, tegezben hordták. Kiváló döfőfegyvernek bizonyult közelharc esetén, távolabbról pedig az ellenséges gyalogság vagy harci szekerek felé lehetett hajítani. A famarkolatot alaposan kiegyensúlyozták, hogy a gerelyt könnyebb legyen hajítani és eredményesebben célba találjon, és a rombusz alakú hegyet szintén különlegesen kimunkálták. A tegezben egyszerre több dárdát tartottak maguknál a harcosok, melyek nemegyszer használatos fegyverek voltak: a csata után összegyűjtötték és később újra felhasználták őket.
3. Csatabárd
A harci bárd másodlagos fegyvernek számított, melyet az egyiptomi harcosok az övükbe dugva vagy a vállukra akasztva hordtak, és főként közelharcnál használtak: egy jól irányzott csapással az ellenfél pajzsát szakították át vele, de test-test elleni küzdelemben is remekül lehetett kaszabolni vele. A korábbi időszakokban, amikor az ellenséges népek többsége még nem viselt páncélt, az egyiptomi csatabárdok széle ívelt vagy egészen félkör alakú volt, hogy minél jobban bele tudjon vágni az ellenség húsába. Az Újbirodalom idején a trend megváltozott: a pengék szűkebbek és egyenesebb élűek lettek, hogy képesek legyenek átütni a hettita és hükszosz harcosok által viselt keményített bőrpáncélokon.
A harci bárd sok más feladatot is képes volt ellátni, amolyan „svájci bicskaként” használták az egyiptomi katonák: egy történet szerint III. Ramszesz serege bárdokkal ásta be magát egy kánaáni város falai alá, míg harcostársaik a környékbeli fákat vágták ki ezekkel a fegyverekkel.
4. Buzogány-bárd
Különleges eszköz volt a buzogány és a bárd ötvözéséből született speciális ütőfegyver, mely színtiszta egyiptomi találmány. Az egyiptomi harcosok már a kezdetektől fogva, Kr. e. 6000 tájékán is használtak kőfejjel ellátott, egyszerű buzogányokat, az Újbirodalom idején ezeket fejlesztették tovább. Az új fegyverek tömör fafejjel rendelkeztek, melyből egy hajlított bronzpenge állt ki. A spéci eszközt két kézzel, körívesen lendítették az ellenség felé, hogy összetörje annak páncélját – még a legerősebb bronzpáncélokon is képes volt átütni.
5. Rövid kardok
A tőrök és rövid kardok alig voltak ismertek Egyiptomban, mielőtt a hükszoszok behozták volna az országba a bronzöntés fejlettebb technikáit – csak ezt követően tudtak az egyiptomiak olyan erős pengéket készíteni, melyek kibírták a csaták megpróbáltatásait. Mivel a bronz nem éppen a legkeményebb fém, a legtöbb kardot egy darabból öntötték, hogy így csökkentsék a törés valószínűségét. A rövid kardoknak két típusa volt ismert Egyiptomban: az első a tőrszerű, éles hegyben végződő változat volt, melyet közelharcban, szúrásra használtak, míg a másik egyenletes szélességű pengével és kerekebb heggyel rendelkezett, ezt messzebbről, biztonságosabb távolságból alkalmazták. Utóbbi elég erős volt ahhoz, hogy még akkor se csorbuljon vagy törjön, ha pajzsot vagy csontot kellett kaszabolni vele.
6. Hopes
A leghíresebb – egyben legrettegettebb – egyiptomi fegyvernek a hopes névre hallgató, görbe pengéjű kard számított, melynek jellegzetes, kérdőjel formájú pengéje a későbbi handzsárokhoz hasonlóan a külső oldalán volt megélezve. A fegyver neve óegyiptomi nyelven az állatok mellső lábát jelenti, melynek formája hasonlít az egyenes és görbe közötti, a pengén megfigyelhető éles váltásra. Ez a kard, melyet szintén a hükszoszoknak köszönhetnek az egyiptomiak, gyakran látható a fáraók kezében a különféle fali ábrázolásokon, Tutanhamon gyermekkirály mellé pedig két hopest is eltemettek a sírba. A hopes valószínűleg a bárdhoz és a rövid kardokhoz hasonlóan másodlagos fegyverként szolgált, közelharcban ezzel mérték a katonák a befejező, végső csapást az ellenfélre.
7. A laminált íj
Az íjtechnika fejlődése Egyiptomban szintén a hükszoszok uralmának volt köszönhető: a megszállók érkezése előtt a helyiek kizárólag az egyszerű, egyazon fadarabból készült hajlított íjat ismerték és használták. A közel-keleti nép azonban behozta magával a nagyobb pontosságra képes és jóval nagyobb erővel rendelkező laminált íjat, mely megreformálta az egyiptomi hadviselést és a fáraók seregének rettegett harci eszközévé vált. A fegyver több farétegből (általában nyírfából), valamint állati csontokból (például kecskeszarvból) és (főként marha)inakból készült, és szintén állati eredetű ragasztóval illesztették össze. Az íjak másfél méter hosszúak és többszörösen hajlítottak voltak – ez a többrétegű felépítéssel együtt lehetővé tette, hogy a fegyver kifeszített állapotból nagyobb erővel ugorjon össze, így akár (a korabeli beszámolók szerint) 250-300 méterre is képes volt nyílvesszőt kilőni.
A húrok összesodort állati belekből készültek, a nyilakat a Nílus mentén bárhol könnyen fellelhető nádból faragták, hegyük bronzból volt, a nagyobb pontosság kedvéért pedig vezérsíkként három tollal voltak ellátva. Az egyiptomi seregek gyakran ötvenfős íjászszakaszokkal indultak a csatába, akiket rohamcsapatként vetettek be: az íjászok meglepetésszerű, lehengerlő támadásban mindnyájan egyszerre lőttek az ellenségre. A többrétegű laminált íjak előállítása annyira drágának számított, hogy a hadvezérek arany helyett inkább ilyen fegyvereket követeltek váltságdíjként az általuk legyőzött seregektől.
8. A harci szekér
Az ókor legfélelmetesebb hadi gépezetének a lovas szekerek számítottak – ezek korszerű, könnyű és gyors változatával is a hükszoszok ismertették meg az egyiptomiakat. Az Újbirodalom hadvezérei előszeretettel küldték csatába a „mozgó hadigépként” kezelt, kétszemélyes (egy hajtóból és egy harcosból álló) szekereket, melyeknek a padlója rugalmas bőrből készült, így elnyelte a kerekek rezgését. A rendkívüli tempóra képes, mozgékony és könnyen kormányozható szekerek körbeszáguldottak a harcmezőn, miközben a harcos folyamatosan nyilazta vagy gerellyel szórta az ellenséget, amolyan ókori géppuskásként. Egy-egy sereg nagyon sok, gyakran száznál is több szekérrel indult csatába, melyek alaposan el voltak látva munícióval: a nyilakat és gerelyeket tartalmazó tegezek mellett a közelharchoz hopesek és csatabárdok is a szekérben harcolók rendelkezésére álltak.
9. Pikkelypáncélzat
Az egyiptomi gyalogos katonák nem viseltek különösebben jelentős védőfelszerelést: leginkább csak egyszerű, textilből készült és állati ragasztóanyagokkal szilárdabbá tett vérteket hordtak magukon, melyek a messziről kilőtt nyílvesszőkön kívül nem igazán védtek az ellenség támadásaival szemben. A komolyabb páncélzatot a harci szekerek személyzetének tartották fenn, mivel ők kiemelt célpontot jelentettek az ellenfél számára (főként, ha azok is laminált íjakat használtak). A hajtókat és a kocsin lévő harcosokat olykor bronzpikkelyekből álló, hosszú, kabátszerű páncéllal látták el – egy ilyen páncélruha akár hatszáz pikkelyből is állhatott, melyek mindegyike egy apró lyukon keresztül volt felfűzve a lenből vagy bőrből készült ruhadarabra. A szekereket hajtó lovak szintén bronzpikkelyes páncélt viseltek, legalábbis a sírokban talált fali ábrázolások tanúsága szerint.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
