Zsidókkal semmi kapcsolata nincs – Mennyire voltak passzívak a passzív szemlélők?

Mikor és hogyan kezdődött a holokauszt? A legtöbben erre a kérdésre azt válaszolnák, hogy a gettósítással, a csendőrök brutális bánásmódjával, a deportálással. A holokauszt így sokak szótárában egyenlő magával a megsemmisítéssel és az ahhoz vezető, az egyén fizikai integritását sértő lépésekkel. A fizikai megsemmisítés azonban nem történhetett volna meg, ha korábban nem vonódnak be egész társadalmak a helyi zsidóság kirekesztésébe, jogegyenlőségének elvonásába, kifosztásába, ami után – értelemszerűen – nem állt érdekükben, hogy korábbi szomszédaik hazatérjenek a deportálásból. Hogyan történt mindez?

A szakirodalom „bystander”-nek, azaz kívülállónak, passzív szemlélőnek nevezi azokat, akik nem kollaboráltak aktívan a nácikkal a zsidóság megsemmisítésében, nem tartoztak az üldözöttek közé, de nem is segítették őket. Az utóbbi években azonban több történész is e kategória határait feszegető kutatásokkal állt elő – a bystander elnevezés ugyanis igen sokféle magatartásformát foglalhat magába, és nem mindegyikre megfelelő ez a semlegességet sugalló megjelölés. Az alábbiakban vegyünk szemügyre néhány példát, hogy hogyan álltak a „passzív szemlélők” a magyarországi zsidóság kirekesztéséhez, és hogyan vált elfogadottá az antiszemitizmus a társadalom minden rétegében.

„Passzív szemlélők” és a kifosztás

Az 1930-as évek végétől több olyan törvény született, amely a zsidók társadalmi pozícióját volt hivatva meggyengíteni, illetve a zsidóság vagyonát fokozatosan mások kezébe juttatni. Az 1938-as zsidótörvény 20, az 1939-es pedig 6 százalékban maximálta a zsidóság arányát az értelmiségi és gazdasági pályákon. Utóbbi törvény előkészítette a zsidók birtokainak elkobzását, ami 3 évvel később „a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól” című törvénnyel teljesedett ki. A kormányzat ugyanakkor sikeresen vonta be a lakosság többi részét a kifosztásba, és játszott rá a zsidóellenes érzésekre, szakmai vagy vagyon miatti féltékenységre. Így ezek az emberek hatalmi pozícióba kerültek; születésük és vallásuk révén többre voltak jogosultak, mint a zsidók. Privilegizált helyzetükkel igen sokan vissza is éltek. Ám nem kellett különösebb ellenérzés a zsidókkal szemben ahhoz, hogy valaki zsidóbirtokot igényeljen: elég volt a rászorultság és a tudat, hogy a törvények ezt immár lehetővé teszik.

1943 júliusában H. József levélben jelentette be „igényemet mint gödöllői szomszédos ingatlantulajdonos a szomszédunkban lévő zsidó szántó ingatlanra” – a megfogalmazás teljesen semleges, nyoma sincs benne antiszemitizmusnak, maga a birtok kiigénylése azonban a törvények által bevetté tett antiszemitizmus révén történhetett meg, és természetesen hozzájárult a zsidók kirekesztéséhez. A levéltárakban a települések iratanyagaiban számos hasonló igénylő levelet lehet találni. B. Imre például megjegyezte, hogy az általa igényelt telek zsidó tulajdonosai a „gödöllői birtokukon lévő lakóházat csak nyaralásra használják, a birtokon aktív gazdálkodást nem fejtenek ki, a birtok csupán pénzüknek biztos elhelyezését szolgálja”. Itt már megjelent a féltékenység mint motiváló tényező, a nemzetgazdaság javára történő hivatkozás leple alatt. B. Imre ugyanakkor felhozott egy sor érvet, hogy miért ő a legmegfelelőbb jelentkező a birtokra. Ez szokásos részét képezte a hasonló leveleknek: az igénylők leggyakrabban a vallásukat, gyermekeik számát, katonai érdemeiket, illetve vagyoni helyzetüket említették meg. K. Györgyné pilisi lakos például így érvelt: „mostani lakásom lakhatatlan, teteje bedőlt, az eső beesik a lakásba. De emellett a házigazdám, B. István kilakoltatási igényét is bejelentette a monori kir. járásbíróságnál. Négy gyermekem van, teljesen vagyontalan vagyok.”

Az egyes elöljáróságok a zsidó ingatlanokat a kérelmezők rászorultsága alapján és a község érdekeit szem előtt tartva osztották ki. Ám nemcsak a házak, üzletek, birtokok jutottak erre a sorsra: a zsidóság gettósítása, majd deportálása után az összes zsidó vagyon másokhoz került. A házakat berendezéssel együtt lepecsételték a hatóságok, az ingóságokat elárverezték, az így befolyt összegek a pénzügy-igazgatósághoz kerültek. A zsidók bankszámláit zárolták. A kormány központosítási törekvései ellenére az országos méretű kifosztásba sok szervezet és intézmény kapcsolódott be, erre példa a Baross Szövetség gödöllői fiókjának levele, amelyet az elöljáróságnak küldtek a lezárt zsidó üzletek ügyében: „10.000 pengőnél magasabb raktári értékek felett a Kereskedelmi Miniszter rendelkezik [és a] Minisztérium jónak találja azt, ha ezeket a raktári értékeket Gödöllőn a Baross Szövetség veszi át, és ugyancsak készpénz fizetés ellenében a helybeli kereskedők között adja el.” Így ezek a szervezetek is részesültek a zsidó vagyonból; az eladások, árverések és kiosztás révén ráadásul a javak gyakran több ízben cseréltek gazdát, ami később még inkább megnehezítette a hazatérő túlélők dolgát, amikor vissza akarták szerezni azt, ami az övék volt.

Semlegesség?

1944 júniusában dr. H. Kálmán értesítette a gödöllői csendőrőrsöt, hogy „a lakásán felkereste G. Sándor zsidó munkaszolgálatos, és megőrzés végett neki átadta úgy a saját, mint a családja személyre szóló összes iratait. Mivel nevezettnek előadása szerint a zsidókkal semmi kapcsolata nincs, így a fenti iratokat az őrsre továbbította.” H. Kálmán tehát saját bevallása szerint is semleges volt a zsidók ügyében, erre hivatkozva szolgáltatta be a munkaszolgálatos rábízott – valószínűleg utolsó – értékeit, a személyes iratait. Felmerül a kérdés, hogy ez valóban semlegességnek mondható-e? Létezik-e egyáltalán pártatlanság egy ennyire egyenlőtlen hatalmi hierarchiában? Vagy aki távolságot tart az üldözöttektől a saját semlegességére hivatkozva, az automatikusan az elkövetőket segíti? Lássunk egy másik példát, ami még inkább megvilágítja ezt a kérdést.

A Phöbus Villamos Művek a gettósítás idején, 1944 nyarán írt a gödöllői elöljáróságnak, hogy a Hadüzemi Személyzeti parancsnok rendelkezése értelmében „vállalatunknak tilos zsidó lakásban, illetve zsidó személyek részére villamos energiát szolgáltatni. Ezen tilalom kiterjed a gettónak kijelölt városrészekre, épületekre, illetve épületrészekre is.” Ennek értelmében kérték az elöljáróságot, hogy közölje velük másnap délelőttig, hogy a településen mely házakban laknak zsidók. A Phöbus felsőbb parancsra hivatkozik – amint azok a hivatalnokok, csendőrök, rendőrök is tették, akik a zsidóellenes törvények, rendeletek betartásáról gondoskodtak: ők mind elmondhatták volna magukról, hogy semlegesek voltak a zsidók ügyében, mivel azonban maga a politikai vezetés antiszemita volt, ezzel a semlegességgel ők maguk is jócskán hozzájárultak az egész rendszer és társadalom azzá válásához, és így az üldözöttek ellehetetlenítéséhez.

Végezetül álljon itt egyetlen forrás szövege arról, hogy mi történt a deportálás után – ami ismét bizonyítja, hogy a társadalomban jóval közismertebb volt a holokauszt mibenléte, mint azt manapság sokan gondolják. Miután a tömeges deportálások véget értek 1944. július elején, a monori járás főszolgabírája körrendeletet küldött a községi elöljáróságoknak, és utasította őket, hogy bontsák le a zsinagógákat. „A zsinagógákból kikerülő bontási anyag egyfelől szoros zár alá tartozó zsidó vagyon, másfelől pedig a mai viszonyok között anyaggazdálkodási szempontból értékes építési anyag”, ezért legfőképp a légitámadások okozta rombolás helyreállítására kellett felhasználni. Mivel a zsinagógákat már senki nem használta, észszerűnek tűnt az építési anyag felhasználása, és ezzel lényegében a zsidó közösségeket is megfosztották maradék javaiktól.

A társadalmi felelősség kérdése

A magyar kormány által meghozott kirekesztő törvények és rendeletek felülírták a korábbi társadalmi etikai-erkölcsi normákat, így törvényessé és támogatottá vált a más vagyonának eltulajdonítása, a részvétlenség mások szenvedése iránt. A szakirodalomban bystandernek nevezett kívülállók többsége tehát hiába tartotta magát semlegesnek, valójában igen súlyos károkat okozott az üldözötteknek azzal, hogy megszerezte a javaikat, állásaikat, illetve nem segített rajtuk, ezzel pedig az üldözők kezére játszott, és még inkább megkönnyítette a dolgukat a gettósítás és deportálás során. A holokauszt történetében kevésbé járatos emberek úgy gondolják, hogy a kívülállók felmenthetők a felelősség alól azért, mert nem tudták, mi fog történni a zsidókkal. A fenti példákból azonban az látható, hogy az ő felelősségük is felmerülhet a történtek kapcsán.

(A mellékelt képen a felirat: A Belügyminisztérium ... rendelete értelmében a sárga csillag megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett személyek a cukrászda helyiségét sem mint fogyasztók, sem mint vásárlók nem látogathatják.)

Ha érdekel a 20. század történelme, olvasd el a témához kapcsolódó kultbait cikkünket is: