Isztambulból kapott hátszelet az új magyar államfő, de saját köre fordult ellene

Az utókor által gátlástalan törtetőként és sikertelen uralkodóként számontartott ellenkirály 1133 körül született II. (Vak) Béla király és Ilona szerb hercegnő harmadik, legkisebb fiaként. Az első említés 1152-ben esik Istvánról, akinek ekkor bátyja, II. Géza király hercegi tartást adományozott. A hatalomvágytól fűtött öcs azonban nem elégedett meg a hercegi pozícióval, és szervezkedni kezdett a korona megszerzésére. 1157-ben Belos bán támogatásával bátyja életére tört, a kísérlet azonban kudarcba fulladt. István ezért Bizáncba távozott, ahol nagy örömmel fogadta őt Komnénosz Mánuel császár, sőt, nekiadta unokahúga, Mária kezét is. Hamarosan követte őt bátyja, László herceg, aki szintén szerette volna magáénak tudni a magyar trónt.

Géza 1162-es halála után káosz és viszálykodás lett úrrá az országban. Mánuel császár igyekezett minél nagyobb befolyást szerezni Magyarországon, Bizánctól való függésbe kényszeríteni hazánkat. Ezért követek révén, meggyőzéssel (többek közt az ősi pogány szokások felemlegetésével), vesztegetéssel, végül pedig katonai erővel próbálta elérni, hogy Géza fia, a tizenöt évesen megkoronázott III. István helyett protezsáltját, István herceget ültessék a trónra. A magyar nemesi családok közül sokan nem szerették Gézát, ezért örömmel láttak volna a fia helyett más uralkodót, ők is ódzkodtak viszont a túlzott bizánci befolyástól. Ezért végül kompromisszumos megoldás született: a dukátus intézményét visszahozva Lászlót választották királynak, öccse, István pedig hercegséget kapott. III. István alig másfél hónapos uralkodás után híveivel Pozsonyba menekült.

László azonban alig fél évvel később meghalt, így a korona mégis István herceg fejére szállt, akit 1163. január 27-én koronáztak meg. Mivel Lukács esztergomi érsek III. Istvánt ismerte el törvényes uralkodónak, a szertartást Mikó kalocsai érsek végezte. Az újdonsült (ellen)király nagyon népszerűtlennek bizonyult. A magyarok többsége ellenszenvvel tekintett IV. Istvánra, csupán néhány befolyásosabb támogatója akadt, köztük Mikó érsek és a Szerbiából hazatért Belos bán. Az ellenséges légkört megérezve, hatalmának megszilárdítása érdekében István görög katonákat hívott az országba – ez azonban csak még nyilvánvalóbbá tette a Bizánctól való függést. István önállótlanságának bizonyítéka, hogy Európában sokan azt hitték, a király ki fogja vezetni az országot a nyugati kereszténységből.

III. István és hívei hamarosan jócskán megerősödtek, és Pozsonyból Fehérvár felé indulva támadást indítottak a korona visszaszerzéséért. A két rivális végül a királyi székvárosnál ütközött meg egymással. A harcból III. István került ki győztesen, így az ellenkirály alig féléves uralkodás után csúfosan megbukott. A győztes végül felajánlotta fogságba ejtett ellenfelének, hogy amennyiben lemond a koronáról, sértetlenül távozhat az országból. Mánuel császár – látván a változó széljárást – cserben hagyta védencét, és inkább megpróbált a visszatérő III. Istvánnal kiegyezni. A két fél 1163 őszén megkötötte az úgynevezett belgrádi egyezményt, a béke mégsem bizonyult tartósnak.

A trónkövetelő még kétszer próbálta megdönteni unokaöccse hatalmát, a bizánciak pedig mindkétszer kihasználták a kínálkozó lehetőséget. A harcok a Balkánon folytak – III. István kezdetben sikeresen elfoglalta Zimonyt és a Szerémséget, végül mégis a császár erői kerekedtek felül. A bizánciak győzelmével záruló 1165-ös zimonyi csata után a két fél kiegyezett. A Szerémség a magyarok, Dalmácia pedig Bizánc kezére került. IV. István azonban már nem érte meg mindezt: 1165. április 11-én saját hívei mérgezték meg Zimony várában, abban a reményben, hogy a rivális István így biztosítja számukra a szabad elvonulást. Az ellenkirálynak még holtában sem bocsátottak meg ellenfelei – a közvélemény őt okolta az országot sújtó véres trónviszályokért. Ezért sokáig nem adták meg holttestének a végtisztességet, végül Székesfehérváron temették el.

Érdekelnek más Kultbait-cikkeink is? Olvasd el az előzőket is!