Kodály és Bartók is óriási szembeszélben küzdötte fel magát itthon

Kodály Zoltán háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az összehasonlító népzenetudomány meghonosítója, az egész nép zenei nevelését célul kitűző módszer kidolgozója. 1967-es haláláig megreformálta hazánk zenei világát, persze az 1945-ben elhunyt Bartók Béla zeneszerzővel, zongoristával, népzenekutatóval együtt. Ők ketten ugyan egyszerre jártak a Zeneakadémiára, de egymástól függetlenül kezdték népdalgyűjtési munkájukat. Ez egyiküknek sem indult könnyen. Nemcsak az átlagember volt közönyös a két gyűjtővel szemben, de a hivatalok is. Aztán ahogy egyre népszerűbbé váltak, egyre több kiadványuk jelent meg, úgy kezdtek más szemmel nézni rájuk.

Kodály panasza

„Az öreg Mihalovich Ödön még azt kérdezte, minek töltöm az időmet, ahelyett hogy saját műveimet írom, olyan dalok gyűjtésével, amiket mindenki tud. Próbáltam megértetni vele, hogy éppen azokat keresem, amelyeket már majdnem senki sem tud. De ő és vele az egész hivatalos akadémia haszontalannak tartotta ezt a munkát. A megértés, támogatás, segítés tökéletes hiánya, tökéletes részvétlenség, sőt ellenséges indulat közben folyt ez a munka. Magányos ember belé is roppant volna. De szerencsére egy útra kerültem a hasonló előzmények után hasonló irányt vett Bartók Bélával. Az ő törhetetlen energiája sokszor ösztönzött engem is. És lassanként oszlani kezdett a homály, amint küldtük egymásnak a fényjeleket az ország egyik végéből a másikba” – hangzik el a Mesterünk, Kodály Zoltán című dokumentumfilmben.

A népdal ártalmas?

Sárosi Bálint Széchenyi-díjas tanár, a zenetudományok akadémiai doktora, Kodály egykori tanítványa és nagy tisztelője még ennél is erősebben fogalmazott székfoglalójában: 

„Buzgó népművelők és az iskola segítségével hosszú időre elhittük, hogy dalaink nagy része művelt emberhez méltatlan. A szocializmus idején végül azt is megtudtuk, hogy sok közkedvelt dalunk nemcsak értéktelen, hanem ideológiailag egyenesen ártalmas – mert nem a dolgozó nép hozta létre, hanem az úri osztálytól örököltük. Így jutottunk el odáig, hogy a népdal az osztályharcnak is eszközévé vált, és Kodály, bár nem igényelte, hatásos politikai segítséget kapott a terjesztésre nem méltó dalok többsége, a nótafélék elleni harchoz. Osztályharcos szellemben sokan úgy gondolták, hogy a »szorosabb értelemben vett« parasztdal iránti elkötelezettséget illik a nóta engesztelhetetlen gyűlöletével is kimutatni.”

Így lettek végül népszerűek

Hogyan jutottunk el oda, hogy Kodályt és Bartókot ma már méltó helyén kezeljük? Dalos Anna  Szabolcsi Bence-díjas magyar zenetörténész és -kritikus ad választ a kérdésre.

„A két népdalgyűjtő szinte teljes közömbösséggel és értetlenséggel találkozott. Kodály többször is leírta, hogy minden anyagi támogatás nélkül, saját költségükre kutattak. Az I. világháború végéig több ezer dallamot gyűjtöttek parasztoktól, egy olyan időszakban, amikor az általános felfogás szerint népdal alatt valójában valami egészen mást értettek: a városi népdalt (nótát), amit Kodály népies műdalnak nevezett. Ezeknek a dallamoknak és a szövegeknek is ismerjük a szerzőit, a dallamok kiadványokban terjedtek, a parasztok körében élő népdal viszont szájhagyomány útján terjed.

1920 után lassan elkezdett változni a Kodály és Bartók gyűjtötte népdalok megítélése, ami részben összefüggött azzal, hogy mindkét zeneszerző egyre elfogadottabbá vált, és ők maguk is egyre többet publikáltak (nemcsak dallamközreadásokat, de elemző, ismeretterjesztő tanulmányokat is). Továbbá fiatal muzsikusok sokasága állt melléjük, elsősorban Kodály tanítványai, akik szintén propagálták a népzenét és a népzenére épülő új magyar zenét. 1948 után Kodály – bár meglehetősen konfliktusos volt a viszonya a mindenkori hatalommal – elérte, hogy létrejöhessen a Magyar Tudományos Akadémián egy Népzene-kutatócsoport, amely a Magyar Népzene Tára (a magyar népdalok összkiadása) közreadására fókuszált.”

Hogyan dolgozott össze Kodály és Bartók?

„Nagyon praktikusan osztották meg egymás között a feladatokat, és tulajdonképpen az országot is felosztották. Ráadásul hamar felismerték, hogy érdeklődésük sem teljesen azonos: Bartókot rendkívüli módon érdekelte a szomszéd népek népzenéje, mert a magyar és szomszéd népek közötti dallami kapcsolatok foglalkoztatták, míg Kodály elsősorban történeti jelenségként tekintett a népdalra, arra volt kíváncsi, milyen zenetörténeti emlékeket őriznek a dallamok (keleti rokonság, középkori dallamstílusok stb.). Ezért ő régebbi dallamgyűjteményeket is vizsgált, sőt – erre utal Sárosi – érdeklődése kiterjedt a népies műdalra is. A népdalgyűjtés ötlete viszont már az 1900 évek elején a levegőben lógott, Vikár Béla volt például a világon az első népzenegyűjtő, aki gramofont használt a gyűjtések során. Bartók és Kodály egymástól teljesen függetlenül kezdett népdalokat gyűjteni, ekkor még nem is ismerték egymást; 1906-tól kezdtek közösen dolgozni, és Vikártól vették át a gondolatot, hogy a dallamokat érdemes rögzíteni is.”

A szűkszavú Kodály

Kodállyal kapcsolatban sokszor elhangzik, milyen szűkszavú ember volt, még akkor is, amikor a Zeneakadémián tanított. Sárosi Bálint, egykori tanítványa emlékszik vissza erre egy történettel. 

„Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni Kodályról, aki zeneszerzést, zeneelméletet és népzenét tanított: ahogy megjelent, ahogy beszélt, öltözködött, mozgott... Tény, hogy előbb gondolata volt és csak utána beszélt, de úgy is mintát mutatott, hogy nem szólalt meg sokszor. Például amikor a szakdolgozatom témaválasztásával kapcsolatban kértem tőle tanácsot. Odamentem hozzá a választott témáimmal, felsoroltam őket, de Kodály nem választott egyet sem, csak állt, és nézett ki az ablakon. Kínomban monologizálni kezdtem, hogy a népi hangszereket nem ismerik igazán, és arról fogok írni…Aztán vártam. Kodály csak állt, és továbbra sem szólt semmit. Ekkor folytattam, hogy mégis inkább a nótáról írnék…Ugyanúgy néma csend. Végül Egressy Béniről írtam a szakdolgozatomat.

Évekkel később volt lehetőségem megkérdezni a tanár urat, miért nem szólt hozzá akkor a témaválasztásomhoz. Kodály rám nézett, de ekkor is csak állt szótlanul. Végül annyit mondott, hogy aki négy évet tanult a Zeneakadémián, az maga is el tudja dönteni, melyik témát kellene kidolgoznia. Ekkor sem tudtam meg, szerinte mit kellett volna választanom.”