Ahol még a szállásunk is sóból volt: sivatagi túra Bolíviában

„Dél-Amerikába mész, és pont a legszebb országot akarod szkippelni?” – értetlenkedett Sebastian, a barcelonai szállásadóm – két nappal a nagy utazásom előtt –, majd virtuálisan körbevezetett gyerekkora kedvenc helyszínein. Mint kiderült, édesapja a mai napig a bolíviai Potosí területén él.

Így lett kapásból bakancslistás úti célom a Salar de Uyuni. Aztán amikor a hajóúton Vijay barátom elárulta, hogy ő is tervez a közeljövőben Bolíviába utazni, eldöntöttük, hogy február elején együtt hódítjuk meg a híres sivatagot. 

Santiago de Chilében, az egyik asadózás alkalmával összehaverkodtam egy neves utazási iroda, a Keteka egyik munkatársával, akinek jóvoltából negyedáron lefoglalhattuk ezt a háromnapos túrát. Életem eddigi legizgalmasabb tripje várt rám.

Szerencse és szerencsétlenség közt lebegtünk

Santiago de Chiléből Calamába repültünk, majd San Pedro de Atacamába buszoztunk, ahol az indulás előtti éjszakát egy hosztelben töltöttük Vijay-vel. Durva kétségek között. Az eredeti terv ugyanis az volt, hogy másnap reggel hatkor felvesznek minket, és irány a chilei-bolíviai határ. Eric, a túránkért felelős ügyintéző azonban azzal a hírrel fogadott minket, hogy a heves esőzés miatt egy jóval hosszabb útvonalon kell majd mennünk, így néhány látványosság kimarad, kevesebb időt töltünk el egy-egy állomáson, és legkésőbb hajnali négykor meg kell indulnunk. Egyébként meg ne éljük bele magunkat a túrába, az extrém időjárás miatt ugyanis valószínűleg valamennyi utat lezárják a határon. 

Esős időszak ide vagy oda, állítólag kifogtuk azt a néhány napot az évből, amikor a legtöbb a csapadék ezen a környéken, ez pedig komolyan befolyásolja az útviszonyokat. Imádkoztunk, mást nem tudtunk tenni. Brazília már kiképzett arra, hogy ne idegeskedjek feleslegesen olyan tényezők miatt, amik felett nincs hatalmam...

Reggel fél kilenc volt, amikor végül azzal a cseppet sem megnyugtató infóval szálltunk fel a kisbuszra, hogy a határ előtt majd kiderül, vissza kell-e fordulunk vagy sem. Három órán át ott dekkoltunk a rendőrség engedélyére várva – meg arra, hogy a másik oldalon eltakarítsák a havat az útról. Várakozás közben megreggeliztünk, és még időben kiderült, hogy egyikünk valószínűleg a szálláson hagyta az útlevelét. (Nem, nem én voltam!) Mi is lenne velünk némi plusz izgalom nélkül?! Eric visszazötyögött San Pedróba, hogy az eltűnt doksi nyomába eredjen, majd miután a hiányzó útlevéllel a zsebében visszatért, nagy örömünkre az engedélyt is megkaptuk a továbbutazásra. Ekkora szikla már rég pottyant le a szívemről!

A másik kísérőnk, Hector, aki a határállomásig jött velünk, hogy ott átadja a brigádot az idegenvezetőknek, feltűnően ideges lett a vámellenőrzés előtt. Mint egy elemis tanár, szép libasorba állított minket, majd néma csendben kellett várnunk arra, hogy bemutathassuk a papírjainkat. Vagy történhetett már korábban valami komolyabb gebasz, vagy egyszerűen Bolívia és Chile nem éppen rózsás geopolitikai viszonya miatt kellett példásan viselkednünk. Miután sikeresen átjutottunk a túlsó oldalra, a hegyeket borító fehérségen kívül egy szem havat nem láttunk magunk körül. Nem értettük a korábbi pánikolást, de a lényeg, hogy végre megkezdődhetett az a része a kalandnak, amit már tűkön ülve vártunk! A kisbuszon megismert belga párral bepattantunk a ránk váró dzsipbe, és onnantól fogva pár napig elválaszthatatlanok voltunk. 

Hol A Gyűrűk Urában, hol a Csillagok háborújában, hol a Volt egyszer egy Vadnyugatban éreztem magam

A magasság fokozatosan hozta magával a fejfájást és az enyhe szédülést, de túravezetőnk, Santiago megnyugtatott minket, hogy másnap valószínűleg már nyoma sem lesz a mellékhatásoknak. 4300 méter magasan és -5 fokban jólesett egy kis termálfürdőzéssel és egy kiadós ebéddel indítani a túrát. Megnéztük Bolívia „legvégét” („This is the end of Bolivia, guys!”), színes lagúnák és zajos gejzírek között csámborogtunk, flamingókkal, lámákkal, vikunyákkal, guanakókkal és alpakákkal is bandáztunk, majd este nyolc felé kellemesen elfáradva és megéhezve érkeztünk meg első szállásunkra, melyet a Mallku Villamar nevű közösség működtet. 

Vacsorára finom mogyorókrémlevest (Bolívia nagy mestere a különböző raguleveseknek is) és spagettitésztával feltálalt lámahúst kaptunk. Előbbiből kétszer repetáztam, a lámakóstolással viszont még vártam. Nem vagyok nagy húsevő, és a délutáni haverkodással egyelőre simán beértem. Nyolc pesóért lehetett ugyan meleg zuhanyt is venni, de ettől függetlenül – fűtés hiányában – kabátban, plusz paplanokkal és a húszpercenkénti vizelési inger elmúlása után nagy nehezen sikerült csak elaludnom. 

Másnap enyhe fejfájással, de legalább tíz fokra ébredtünk, és kellemes, napos időben folytathattuk utunkat. Érdekes sziklaalakzatok, még több lagúna, és a lámák mellett ezúttal csincsillák is vártak ránk. Ilyen változatos tájakon nem sűrűn jártam.

Aztán amikor fogytán volt a benzin, és az utunkba eső kúton azt mondták, hogy egy óra múlva érkezik az üzemanyag, a sofőrünk Szabad foglalkozás! instrukcióval kirakott minket egy közeli bányavárosban, San Cristóbalban. Így lettünk hívatlan, de szívesen látott vendégei egy kisebb utcabálnak, ahol a nemzeti ital, a singani (kb. fehérbor) mellett quinoasört, baracklikőrt, szuper édes mentalikőrt, meg még ki tudja, mit kóstoltattak velünk a helyiek.

A tenerifei eredetű katolikus hagyomány szerint február 2-án tartják a Virgen de la Candelaria, vagyis a Candelariai Miasszonyunk ünnepét. Bolíviában is minden településnek, illetve templomnak megvan a védőszentje, akinek a tiszteletére eszem-iszommal egybekötött zenés-táncos mulatságot rendeznek ezen a napon. Santiago figyelmeztetett minket, hogy mindig kérjük a helyiek engedélyét, ha fotózni szeretnénk őket. Általánosságban véve valóban szokatlanul zárkózottak a bolíviaiak, itt azonban kimondottan örültek az érdeklődésünknek. Az egyik tévécsatornától érkezett kameraman is szorgosan dokumentálta az eseményeket, úgyhogy valószínűleg öt perc hírnévre is szert tettünk a random kitérő során. 

A második éjszakát már a híres Salar de Uyuni sósivatagban, egy nagyrészt sóból épült szálláson töltöttük. Sópadló, sófalak, sótömbökből összerakott asztalok, székek és ágyak: vendéglátóink, Frank és Karen kitartó munkájának eredménye a különleges épület. Bár itt sem volt melegünk éjszaka, és a szomszédos szobákban hangoskodó izraeli turisták sem könnyítettek a helyzeten, túlságosan izgatott voltam a másnap miatt, hogy ilyen apróságokon felhúzzam magam. Ekkor esett csak le, hogy végleg elmúlt a fejfájásom!

Játszótér a semmi közepén 

Reggel fél hatkor indultunk meg a terepre, hogy teljes pompájában nézhessük végig a napfelkeltét a sekély vízzel borított sómezőn, de a napot sajnos csak nyomokban láttuk. Csinos kis tükröződésekre számítottam, ehelyett csípős hideg és szürkeség fogadott. Mekkora csalódás! Persze így is ritka izgalmas volt a táj: mintha a nagy semmi közepén kóvályogtunk volna, ahol az egyetlen menedékhelyet a zászlósokaság szomszédságában álló sóépület jelentette. „Nem volt az évszázad ötlete két egymást követő évben is itt megrendezni a Dakar-ralit, hiszen mégiscsak egyedülálló természeti kincseket veszélyeztetnek egy-egy ilyen versennyel” – mondta Santiago, amikor betértünk felmelegedni és megreggelizni. Mindeközben kezdett felszakadozni a felhőzet, és a hőmérséklet is sokkal tűrhetőbb lett, úgyhogy túlbuzgó gyerekek módjára szaladtunk ki a nagy semmibe fotózkodni. 

Egy falusi sófeldogozó műhelyben tett látogatásunk után már csak egyetlen vágyam volt: hogy a vonattemetőbe is eljussunk. Időben ugyanis megcsúsztunk egy kicsit, és Santiago azzal ijesztgetett, hogy az utolsó állomást ki kell hagynunk, mert Uyuniban már vár a finom lámaszték. (Ezúttal beadtam a derekam, de iszonyat rágós és nem sok íze van szegény állatnak!) 

Ebéd után aztán csak elkanyarodtunk a vonatokhoz is, így mindnyájan elégedetten zártuk ezt az élményekben gazdag három napot. Miután elköszöntünk sofőrünktől, túravezetőnktől és belga barátainktól, Vijay-vel egy étteremben vártunk az esti, La Pazba tartó buszra. Képtelen voltam elaludni az úton, annyira fel voltam pörögve, és alig vártam, hogy elmesélhessem a kalandjaimat barcelonai szállásadómnak. Aztán ahogy felidéztem a novemberi beszélgetésünket, egy ponton totál beakadt a lemez:

„És a »Death Road«-ról hallottál már?” – szegezte nekem az újabb izgalmas kérdést Sebastian. „Hallani hallottam, de hogy én? Ott? Bringával? Száguldozzak? Amikor Budapest egy nyugis utcájában is sikerült elcsapatnom magam? Ki van zárva!”