Enyedi Ildikó 17 évvel utolsó nagyjátékfilmje után idén jelentkezett új filmmel, amivel rögtön Arany Medvét nyert a Berlinalén. A rendezőnőnek fontosak az álmok, elmondása szerint a forgatókönyv magától íródott, szereplői mindegyikében van egy kicsi belőle is, de akad a Testről és lélekről-ben olyan szerep is, amit kizárólag bizonyos színészeknek írt. És nem, nem kell újabb 17 évet várni az új filmjére. Interjú.
Mit álmodtál ma?
Semmit. Most egyszerűen csak alszom, mint akit fejbe csaptak. Szerintem mindannyian vagyunk így ezzel, vannak időszakok, amikor megmaradnak az álmok, máskor elfelejtjük őket. Nekem van álomemlékem három éves koromból is...
Akkor lehet mondani, hogy meghatározó szerepet játszanak az életedben?
Érdekes, de igen. Amikor az Én XX. századomat készítettem, Rigó Mária vágóval elakadtunk, egyszerűen sehogy sem állt össze egésszé a film. Erdély Miklós képzőművész és filmrendező mesterem 1986-ban, két évvel a forgatás előtt halt meg, számomra még nagyon friss volt a halála, nagyon hiányzott. Emlékszem, ültem a Filmgyár zenetermében, zenefelvételt készítettünk. Egyszer csak bevillant, hogyan kellene átalakítani ezt a nagy mozaikot, ami ez a film volt. Hirtelen minden a helyére kattant, az új sorrendet felírtam egy sajtpapírra és átküldtem Rigó Marinak, a száz méterre lévő vágószobába. Aznap éjjel azt álmodtam, hogy egy velencei csatorna mellett egy palazzóban fekszem az ágyban. Kinézek az ablakon, hajnal van, a szoba a víz szintjével egy vonalban van, az ablakpárkányon túl ott csobog a sötét viz. Egy csónak siklik a vizen, megjelenik az ablakkivágásban. Benne Miklós áll, bólint és mosolyog. Abból a mosolyból tudtam, hogy végre rendben van a film.
A Testről és lélekről (kritikánk a filmről itt) forgatókönyvének ötlete a benne található álommotívumból indult, vagy az csak a megoldás kulcsa lett?
Volt egy nagyon erős érzés bennem, egyfajta szenvedélyes hangulat – olyan, ami tavasszal fogja el az embert, az a szívrepesztő valami, amit sokan ismerünk, ülhetünk bár közben fásult arccal a buszon. Nemes Nagy Ágnes Védd meg című versének négy sora olyan tökéletesen fogalmazta meg számomra ezt a "kint szinte semmi, bent meg minden"-érzést, hogy azt gondoltam, erről kell csinálni egy filmet.
Maga a forma, az, hogy kiderül, hogy ugyanazt álmodják az éjjelente, inkább egy játékos ötlet volt. Helyezzük be ezt a két embert egy furcsa helyzetbe. Mind a kettő zárt, mind a kettő defenzív, mind a kettő leszámolt már azzal, hogy valaha is kijöjjön a zártságból. Egy ilyen felfedezés után nem folytathatják az életüket ugyanúgy, mint addig. Nézzük meg, hogy mit kezdenek vele. Ez a véletlen kilöki őket a biztonságos burokból, amibe bezárkóztak. De mi ezután a következő lépésük? És a következő? Innen kezdve egyszerűen csak figyeltem, hogy mit lép a két szereplő, és lejegyeztem. A forgatókönyv íródott magától. Tulajdonképpen figyeltem magamban ezt a két szereplőt – mind a férfi, mind a női főszereplőből nagyon sok van bennem.
Sok van belőled a mellékszereplőkben is?
Rengeteget dolgoztam a mellékszereplőkön. Mellékszereplőnek lenni eleve olyan, mint a helyből távolugrás; anélkül, hogy a néző ezt érezné, egy egyszerű élethelyzetben kell nagyon sokat megpendíteni. Ezekben a szerepekben legtöbbször egyetlen színt van idő erősen megmutatni, de én nem ezt akartam, hanem hogy minden mellékszereplőnek megadasson egyfajta “igazság pillanata”. Ilyenkor kicsit a saját előítéleteink mögé látunk, és meglepődünk azon, mi minden van a felszín mögött. Ahogy a karaktereket a főszereplők köré pakolgattuk, fontos volt, hogy mindenkiben legyen valami meglepetés, ami figyelmeztet arra, hogy a felszínes véleményünk épp a leglényegtelenebbet ragadja meg egy emberből: a társadalmi státuszát.
Mennyi idő alatt készültél el a forgatókönyvvel?
Három és fél hét alatt. Soha még ilyen gyorsan könyvet nem írtam. Az első változat hetven oldalas volt, aztán a Filmalaptól Divinyi Réka úgy vélte, hogy túl kompaktak a mellékszereplők, és tényleg azok voltak. Kibővítettem – akkor meg kicsit túlírtam őket. De aztán az előkészítés alatt szép nyugodtan, lépésenként kezdtem besűríteni egyfajta párlattá, ahol kevés jelenetben sok mögöttes van. Ökonomikusan minél több íz és szín kellett, hogy megjelenjen egy-egy mellékszereplőben. Sanyi szerepét eleve Nagy Ervinre írtam, a pszichológusnőét pedig Borbély Alexandrára. Azután, persze amikor Alexandrát választottam főszereplőnek, mást kellett találnom erre a fontos szerepre. Sokféle irányban elindultam, de Tenki Réka annyira izgalmas és összetett karaktert hozott ebbe az érzékeny puzzle-be, hogy az egészen lelkesítő volt. Békés Itala szerepe nem is létezett az eredeti forgatókönyvben, de Itala annyira lenyűgözött Firsz szerepében Zsótér Sándor Meggyeskert rendezésében, hogy egyszerűen nagyon szerettem volna dolgozni vele. Úgyhogy megírtam számára a takarítónőt. Schneider Zoltánról meg mindig azt gondoltam (a munka után még inkább), hogy ő nagyobb formátumú színész, mint aminek tekinti magát. Szeretnék egyszer egy igazi, nagy, drámai szerepben dolgozni vele.
És mi a helyzet Morcsányi Gézával, aki a főszereplőd ugyan, ám dramaturg és nem színész?
Berlinben mindenki azt hitte, hogy Magyarország egyik vezető színésze. El voltak tőle ragadtatva, ahogy különben a többi színésztől is. Mindig sajnáltam, hogy nem tudom felvenni és megmutatni nekik, amiket mondtak róluk.
Említetted, hogy nagyon boldog voltál, amiért a nézők ugyanúgy értelmezték Berlinben a filmet, ahogy ti. Voltak afelől kétségeid, hogy nem fogják?
Abszolút! Sőt el is könyveltem, hogy így lesz. Azért, mert ami a felszínen van, az mind nagyon egyszerű, és a dráma, a líra meg a humor is alatta van, elrejtve. Azt gondoltam, hátha nincsen türelme ehhez a nézőknek. Ráadásul szép lassan is kezdünk, mint amikor köröz a cápa... Vajon kibírja-e a néző addig, amíg ez a körözés érzékenyebb dolgokat érint? Ez a tempó fontos volt, a film meghalt volna, ha erőszakosan látványoskodunk. Aki nem nyitottan áll hozzá, nem is látja a filmet. Valami mást lát helyette.
Ez szerintem nem feltétlenül igaz, mert a film épphogy a pillanatnyi állapottól függetlenül képes berántani. Talán pont ez a lényege, és a Berlinale fődíja, az Arany Medve is ezt bizonyítja...
Nem is tudom, mikor féltem annyira utoljára, mint ott, a premieren, amikor be kellett ülni a nézőtérre. Hatalmas jégkocka volt a gyomromban és elmondhatatlanul jó érzés volt, amikor elkezdett felolvadni ez a jégkocka a közönség reakcióit érzékelve.
Akkor újabb 17 évet nem kell várni filmedre?
Ha rajtam múlik, nem, a Füst Milán filmet (A feleségem története c. regény adaptációja – a szerk.) nagyon szeretném mielőbb leforgatni. Talán egy film segítene abban is, hogy az európai repterek könyvesboltjaiban ugyanúgy megjelenjen, mint Márai művei, mert Füst hatalmas szerző, és egyáltalán nincs annyira a köztudatban, ahogy megérdemelné.
