Mivel az ország legjobb állása hivatalosan sem az enyém, kaptam az alkalmon, hogy utánanézzek a szarvasi élményellenőröknek, akik egy hónapon keresztül tesztelik a várost, és megosztják élményeiket.
Az Ország Legjobb Állása
A szarvasi önkormányzat 2011 áprilisban hirdette meg Az Ország Legjobb Állását. A bruttó félmilliós fizetést kapó turisztikai élményellenőrnek nem volt más dolga, mint hogy egy hónapon keresztül jól érezze magát, miközben feltérképezi a várost és a környéket, térítésmentesen kipróbálja, ellenőrizze a Körös-parti város turisztikai látványosságait és persze a hónap történéseiről napról napra beszámoljon. Kerekes Áront és Tóth Erikát közel ezer jelentkezőből választották ki a posztra.
Szarvasról eddig maximum az Arborétum jutott eszembe, így mondhatni dobtam egy hátast, vagy inkább hasast a Körösbe, amikor szembesültem a város igencsak előnyös fekvésével. A folyó, vagy holtágai szinte minden irányban körbefonják a települést, aki itt nem tud partot érni, az alkalmatlan génállománnyal rendelkezik. Az is rögtön feltűnt, hogy a Körös-parti házakhoz kivétel nélkül tartozik egy stég és minimum egy kenu. Mindenhol minden zöld, és egy ilyen nyári napon, pláne ha ünnep, mindenki a víz felé igyekszik, vagy úszni, vagy csak úgy lenni.
A nagy zabálás
Szarvason éhen maradni is nehéz. Érkezésünkkor a nagy ijedtséget gyorsan lefojtottuk egy hot-dog, palacsinta kombóval egy partmenti helyen, amiről később kiderült, a szarvasi társasági élet központi strandja. Így délelőtt azonban csak a nagyon merész turisták és néhány helyi fiatal mutatta meg magát. Alig csúszott le a palacsinta, amikor megjöttek értünk élményellenőreink, és kiderült, a szomszédban halászlé készült, amire mi is hivatalosak vagyunk. Nos, egy jó halászlét nem utasít csak úgy vissza az ember, főleg, ha egy harminckilós balatoni szörnyetegből készült. A híres szarvasi vendégszeretet azonnal lecsapott az emésztőrendszerünkre, és elindultunk a pálinka-halászlé-rántott sügér-sütemény vonalon.
Lestoppoltuk a hajóvezetőt
A gyomortúlterheléstől Katalin mentett meg, egészen pontosan a Katalin II nevű hajó, amely az egyetlen sétahajó a Körösön, kapitánya pedig Demeter István, aki igazából nem hajóskapitány, hanem hajóvezető, ezt mindig kikéri magának. Az egyik stégen stoppoltuk le a járművet, majd egy riadt turistacsoporton átvágva kiültünk az orrába. Hasítottuk a Holt-Körös vizét, miközben hajóvezetőnk, aki huszonöt éve vezeti bárkáját, nyomta dumaszínházasokat megszégyenítő műsorát, végül pedig elérkeztünk az ország közepére. Nem tévedés, a történelmi Magyarország kellős közepe Szarvason van, egy malom áll a helyén. Itt jött egy kis kitérő az Arborétumba, majd rükverc vissza, ezúttal is hajóorron csimpaszkopdva.
A ponty hasi zsírja igazán finom
Már legalább három órája nem ettünk, ideje volt betérni a Halászcsárdába. Találkozásom a haltöpörtyűvel, amit a ponty hasa alatti zsírból (fúj) sütnek, szerelem volt első látásra és evésre. Legnagyobb boldogságomra korhely halászlét is mértek, ami szerintem a legjobb dolog, amit úszó élőlényből készíteni lehet. Megismerkedtünk még Sanyi bácsi kedvencével is, ami az étterem egykori szakácsának saját alkotása, és állítólag aki nem eszi meg az egészet, azt Sanyi bácsi kísérti. Bevállaltuk így is, igaz, amikor hazafelé Áronék egy kedves ismerőse esti kolbászevésre invitált, már nem volt őszinte a mosolyunk.
Vízidodgem ötödik sebességben
Ha valaki azt mondja nekem, hogy én életemben először pont most fogok kenuba ülni, azt kinevetem. Nem is ültem, de mivel olyan nincs, hogy az esti fáklyás felvonuláson ne vegyek részt, Áronék kerítettek alám egy bizarr alkalmatosságot, amit a lángosáról (is) elhíresült Hudák László tervezett és készített.
A traktorkerék nagyságú alapra szerelt kormány-motor szekció kezelése nem is volt olyan egyszerű, mint gondoltam, először csak forgott, teljesen függetlenül kétségbeesett kormánytekergetési akcióimtól, de aztán végül sikerül egyenesbe állni. Állítólag nagyon merészek voltuk, hogy meggyújtottuk a fáklyákat, bele sem gondolva, hogy a gumi kiégetése nem kifejezetten kedvez a jármű vízen maradási együtthatójának. Később belegondoltunk, és inkább fáklya nélkül töfögtünk ötödik sebességben, kb.1 km/órás sebességgel alázva a kenukat.
Sör, kolbász, romantika
Kevésbé romantikus alkatúaknak is ajánlom az élményt, ahogy a rengeteg csónak, kenu és egyéb jármű, tele fáklyát tartó emberekkel, a nyári éjszakában fel-alá úszkál a város két hídja között. Végül a víz felett terjedő infók hatására behúzódtunk a Vízi Színház melletti híd alá, és aztán jött az elmaradhatatlan augusztus 20-i tűzijáték. Romantika faktor: tízből tíz.
Az est további része sztereotíp folytatás felé rántotta a csapatot, a tűzijáték után hamisítatlan vurslihangulat alakult a Vízi Színház mögötti placcon, volt ott minden, sör, kolbász, táncsátor. Jaj, csak a holnapi sárkányrepüléshez jöjjön helyre a gyomrom.
Harapok egyet a lángosba
Reggel fél kilenckor lángost enni bátor dolog. Áronék húsz nap rutinjával a hátuk mögött blazírt arccal tolták be a gomolyával illetve körözöttel töltött darabokat, én már a látványtól csuklást kaptam. Ezért inkább biztonsági játékosként a szintén helyben sütött fánkra szavaztam, aminek mélyedésében Hudák Laci jóvoltából - talán mert előző este nem süllyesztettem el a vízidodgemjét - egy fél üveg nutella tűnt el barátilag. Az inzulinsokkot a piac megtekintésével igyekeztem leküzdeni, majdnem vettünk naposkacsákat is egy kedves nénitől, aki amikor megtudta, hogy pestiek vagyunk, kedves, sajnálkozó arccal csak annyit mondott: Nem baj... Végül inkább nekivágtunk, hogy meghódítsuk a helyi légteret.
Reptér a nyúlon túl
Áron tuti itinerre hivatkozva ment előttünk, ám fél óra autókázás után kezdtem irigyelni azokat, akik a kákán is csomót keresnek, mi ugyanis még Kákát sem találtuk. Vagyis a kákai repteret. Végül kikötöttünk egy hatalmas pusztán, egy arra járó teherautó sofőrje pedig barátságos mosollyal mutatott egy sorompóra, ami a puszta egyik végét leválasztotta a másiktól, és közölte, hát az ott a reptér. Mondjuk álldogált a messzeségben egy leharcolt, ősöreg repülő, de ez valahogy nem indított el bennünk erős asszociációt. Míg vártuk a sárkányrepülőket, hatalmas mezei nyulakkal megharcolva megközelítettük a roncsot, hátha értékes történelmi leletekre bukkanunk, de aznap épp nem volt megírva ilyesmi a sorsunkban.
A sárkányrepülés világbajnokkal az igazi
Három sárkány jött át Békéscsabáról minket reptetni, így első körben Ákos, a fotósunk, és Áronék szálltak fel. Aztán meg le. Ákosék gyorsabban, mint szerették volna. Kényszerlandolás a lucernásban: még szerencse, hogy egy sárkányrepülős motor nélkül is le tudja tenni a gépet. Matuska Pál többszörös világbajnok sárkányrepülő, így talán nem véletlen, hogy a történtek után az ő sárkánya felé igyekeztem húzódni. Két egymást követő kényszerleszállás statisztikai valószínűségét számolgattam, miközben bukósisak került a fejemre, és aztán már inkább csak kapaszkodni volt kedvem, gondolkozni nem. Több száz méter magasan lenni, ahogy a légáramlatok dobálják a repülőt, egyszerűen pazar. Na persze azért kellett sikoltozni is, mivel Pali egyszer csak megkérdezte: Akarsz hullámvasutazni? Válasz helyett már zuhantunk is, szabadesésben.
Bár a repülés élménye mindent megért, a három és fél órás dzsembori a pusztán, mindenféle árnyék nélkül, kissé megütötte a csapatot. Két dolog kellett azonnal: hűvös és kaja. Az előbbit nehezebb volt beszerezni, de végül egy jó árnyékos étteremben még adtunk egy utolsó birkapörköltet a szervezetünknek a hazaút előtt.
Mindent egybevetve beleszerettem ebbe a kisvárosba, és ha nagy leszek, akkor szeretnék egy Körös-parti kis házat, saját stéggel, meg saját kenuval, esetleg vízidodgemmel.
