Szilágyi Liliána úszó: magyar mentalitás, hogy a siker a győzelemnél kezdődik

Liluval a koronavírus-járvány miatt telefonon beszélgettünk. 

Hónapok óta tart már itthon is a járványhelyzet. Hogyan befolyásolták a korlátozások a mindennapjaidat? Mi az, ami igazán nagy kihívást jelent, illetve van-e valami, ami most könnyebbség?

Furán fog hangzani, de igazából nem változott a programom. Körülbelül három hét volt, amíg nem lehetett edzeni az uszodában, de szerencsére már újra van erre lehetőség. Ezekben a hetekben magamnak osztottam be a napjaimat, ugyanúgy edzettem az uszodán kívül.

Tavaly október óta dolgoztok együtt Shane Tusuppal, az ő irányításával készülsz kiharcolni magadnak, hogy 200 pillangón te indulhass az olimpián. Erre a magyar bajnokságon lett volna esélyed, ám a versenyt bizonytalan időre elhalasztották. Hogy érintett mindez? A lehetőséget látod az így felszabadult időben, vagy inkább csalódott vagy?

Mindkettőnk személyisége olyan, hogy próbáljuk a dolgok jó oldalát nézni, minden helyzetben a pozitívumot látni. Az utóbbi hetekben is együtt készültünk, együtt találtuk ki, hogy mit fogok csinálni, amíg zárva van az uszoda. Úgy érzem, hogy felkészülten vártam a bajnokságot, de mondhatjuk, hogy az elhalasztásában a lehetőséget látom, hiszen így több időnk van tökéletesíteni a technikámat, kijavítani az apróbb hibákat.

Hogyan változik az olimpiára való készülésed a halasztás hatására? Vannak már konkrét céljaid erre az évre? 

Annak nagyon örülök, hogy így több időnk jut a kisebb dolgok javítgatására. Az eredeti terv szerint nyolc hónapunk lett volna felkészülni az olimpiára, most azt gondolom, hogy ez a plusz egy év a pályafutásom szempontjából pozitív változást hozhat.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy bár olyan családból jössz, ahol a férfi és a nő is hagyományos szerepeket tölt be, te ezzel mégsem értesz egyet. Milyen számodra az ideális szerepvállalás egy párkapcsolatban, családban?

Szerintem nagyon fontos, hogy mindenről, főleg a problémákról őszintén lehessen beszélni, jó legyen a kommunikáció a felek között. Emellett úgy képzelem, hogy ideális helyzetben viszonylag egyenlően vannak elosztva a feladatok, meg kell hagyni a felek önálló életterét is, de tényleg nagyon hiszek abban, hogy a kommunikáció mindent meg tud oldani.

Hatalmas bátorságra vall, hogy nyíltan beszélsz a testképzavarodról és a megfelelési kényszeredről, biztos vagyok benne, hogy rengeteg embernek segítesz ezzel. Hogy vagy most? Kijelenthetjük, hogy sikerült leküzdeni ezeket a problémákat?

Az étkezési zavarok egyik kiváltó oka az instabilitás és a váratlan helyzetek, ennek tudatában pedig egy kicsit féltem attól, hogy hogyan fogom érezni magam a mostani helyzetben, amikor elért minket is a járvány, és nem tudunk edzeni menni. Már jó ideje nem volt semmilyen tünetem, megtanultam kezelni ezt a problémát, de nagyon megleptem magam, mert az új helyzetben sem volt semmilyen kisiklásom, semmilyen problémám. Ez nekem nagyon fontos visszajelzés arra vonatkozóan, hogy tényleg tudom kezelni, tudom irányítani ezt az egészet.

Korábban ritmikus gimnasztikáztál és balettoztál is. Azt mondtad, ezek is nagy szerepet játszottak nálad a bulimia kialakulásában. Hogy érzed, a sportban elért sikereid hozzájárultak ahhoz, hogy megtanuld elfogadni, és ne gyűlöld a tested? 

Amíg nem tudatosult bennem, hogy milyen problémám van, addig inkább rásegítettek, hiszen volt egy nagyon erős teljesítménykényszerem és megfelelési kényszerem, és azt gondoltam, hogy a siker kizárólag a győzelem lehet. Amikor elkezdtem máshogy látni magam, elindultam az önelfogadás felé vezető úton, elkezdtem a sportot is másképp látni, átértékelődött bennem a siker fogalma. Rengeteg munkát teszek a sportba, és

hálás kellett volna legyek a testemnek azért, amit nap mint nap ad nekem és ahogy segít engem.

Ez főleg magyar mentalitás, hogy a siker az aranyéremnél, a győzelemnél kezdődik, bennem ez átértékelődött azzá, hogy az, amit mindennap beleteszek és ahogy hozzá tudok állni a sporthoz, az már a sikerem része. Innentől kezdve mindegy, hogy hogyan sikerül például egy verseny, hiszen ha tudom, hogy mindent megtettem, amire a testem és az elmém képes, akkor én már sikeres vagyok.

Kifejezetten nőies nőnek tartod magad. Szerinted a férfiak vagy a nők felől érkezik több elvárás a nőiességgel, a testképpel kapcsolatban? 

Szerintem ez nagyon vegyes. Számomra azért is nehéz kérdés ez, mivel az élsport nagyon specifikus világ és környezet ebben a tekintetben. Nem szeretnék általánosítani, de az én tapasztalataim szerint inkább a férfiak felé billen a mérleg nyelve, viszont biztosan vannak olyan szituációk és területek, ahol ez másképp van.

Hogy érzed, mennyire más a társadalmi megítélése egy sportolónőnek, mint egy férfinak? Más elvárásoknak kell megfelelni nőként?

A sport alapvetően szerintem férfias gondolkodást igényel. Gondolok itt az olyan dolgokra, mint a megvonás, kontrollálás, a saját testünk és gondolataink irányítása, ezek pedig mind erősítik azt a képzetet, hogy ez egy férfias dolog, nyilván a férfiak másképp is állnak hozzá. Épp emiatt, mihelyt egy nő kiemelkedő a sportban, hajlamosak vagyunk rásütni azt, hogy ő ezzel a férfias hozzáállással rendelkezik. Én úgy gondolom, hogy sokan egy adott sportág női részét nem is nagyon követik, vagy ha mégis, akkor meg vannak győződve arról, hogy ha a sportoló nem nőiesen néz ki, akkor amiatt már lehet kritizálni. Sportolónőként tehát amellett, hogy teljesíteni kell, meg kell felelni annak az elvárásnak is, hogy nőnek nézzünk ki.

Ez a késztetés megvan benned?

Én mindig figyeltem erre. Sokáig elég hosszú szőke hajam volt, alapvetően a testfelépítésem is elég nőies, hiába vagyok izmos. Ezt nagyon sokáig nehezen fogadtam el, nagyon küzdöttem ez ellen. Szerettem volna nagyon fiús, csak izmos lenni. A közvetlen környezetem is azt várta tőlem, hogy legyek minél vékonyabb, legyek minél izmosabb, mert az a teljesítmény záloga, én pedig igyekeztem ennek a képnek megfelelni. A saját genetikámmal és a saját testem adottságaival viszont nem tudok szembemenni, és ma már azt gondolom, hogy nem lenne szabad úgy sportolni, hogy az a saját testünk meghazudtolása legyen. Az étkezési zavarom kialakulása is nagyban ennek volt köszönhető.

Mit gondolsz, mi kellene ahhoz, hogy a férfiak és a nők teljesítménye egyenlő mértékben legyen értékelve, akár a sportban, akár a hétköznapi életben?

Biztos vagyok benne, hogy ez még messze van. Nagyon sokan nagyon sokat dolgoznak a nők egyenjogúságán, de őszinte leszek: pont a neveltetésem miatt nekem még nagyon sokat kell tanulnom erről a fogalomról, meg arról, hogy ez az egész mit is jelent. Még nem tudom, hogy mik azok a határok, amikor egy nő azt mondhatja, hogy a férfi kezelje egyenlő félként. Azt látom, hogy ebben nagyon nagy hiányosságai vannak a társadalmunknak, de nekem is sokat kell még tanulnom.

Ha elolvasnád az interjúsorozat többi darabját is, kattints ide az Illés Fannival készült beszélgetésért!