Huszonöt éve kezdtem el futni. Nem vagyok komoly sportoló, sosem voltak nagy eredményeim, és nem hajtott a vágy, hogy bajnok legyek. Voltak hosszú évek, amikor egyáltalán nem sportoltam, de valahogy mindig visszatér a futás. Általában, utólag visszanézve, olyan időszakokban, amikor rendben mennek a dolgok az életemben. Lehet, hogy éppen a futás okozza, hogy kiegyensúlyozott időszakok ezek? Vagy fordítva van? Nem tudom.
Van viszont pár dolog, amikre megtanított a futás. Sokat ezek közül az edzőm mondogatott. Robi bácsi olyan edző volt – és nyolcvan felett még ma is az –, akit nem azt hajt, hogy bármi áron bajnokokat neveljen. Egészséges, jókedvű, saját határaikat legyőzni képes gyerekeket terelgetett úgy, hogy mindenkire odafigyelt. Tudta, látta, hogy ki mire képes, ki mit szeretne. Aki válogatott akart lenni, az az lett nála, aki olyan műkedvelő, csak egy kis mozgásra kész tanonc volt, mint én, az jó volt úgy is. Így is a csapat tagja volt.
Talán nem véletlen, hogy tavaly, a nyolcvanadik születésnapján vagy száz volt tanítványa jött el megünnepelni Robi bát. Csupa olyan ember, aki hálával és örömmel emlékszik arra az időszakra, amikor hozzá járt – és akinek a mozgás azóta is az élete része. Az ünnepi vacsora köszöntőbeszédekkel kezdődött, és a beszédek csak nem akartak abbamaradni. A mára felnőtt emberek, szülők egymás kezéből vették át a mikrofont, és sorolták, hogy mi mindent kaptak ők a sporttól, a futástól, Robi bától. Persze én nem vagyok az a beszédet tartó típus, így nem is tülekedtem a mikrofonért. Utólag viszont, (nagyrészt futás közben) összeszedtem, mit sikerült megtanulnom kilométerek alatt, amit elképzelhető, hogy máshol is használtam már. Nem nagy igazságok ezek, nem is olyanok, amik az olimpiai aranyig visznek, csak egy hobbifutó meglátásai arról, hogyan lesz jó dolog futni.
1. Ne fusd el az elejét
Ez a legnagyobb szívás, és ezt tartott a legtovább megtanulnom. Elmész egy haveroddal futni, aki mondjuk, lazán fél perccel jobb kilométereket tud, mint te. Elindulsz egy tömegfutóversenyen, ahol egyszerre rajtolnak az igazi profik és a hozzád hasonlók. Hajt a lelkesedés, el akarsz menni a többiekkel, hiszen háromszáz méteren keresztül nem nehéz sokkal gyorsabban futni, mint amire képes vagy. Ők is lazán futnak, te is meg tudod csinálni. Robi bá meg kiabál a partvonalról: lassabban, lassabban! Még a táv tizedénél sem vagy, amikor érzed, hogy itt a vége. Lábaid ólommá váltak, a gyomrod kavarog és ájulás környékez. A többiek menthetetlenül elhúznak, ha nagy az akaraterőd, végül elküzdöd magad a célig, sokkal rosszabb idővel, mint bármikor. Közben pedig szenvedsz, és hasonlítgatod magad azokhoz, akik már eltűntek valahol távol előtted, vagy éppen leköröznek. Akiknél nyilvánvalóan bénább vagy.
Egyszerűnek tűnik, de igen nagy önuralom kell ahhoz, hogy ellenállj a lelkesedésnek, és ne tarts a többiekkel. Hosszú időbe telik megtanulni, hogy érezd, mi az a tempó, ami neked megfelel. Nagyon nehéz egyedüliként ellenállni a csoportnyomásnak, ami arra hajt, hogy fuss, ahogy bírod. Még igazán profikkal is megtörténik, hogy ebbe a hibába rohannak világversenyeken. Pedig adhat-e többet neked a sport, mint hogy megtanulod: a saját mércéd szerint menj, akkor is, ha, úgy érzed, mindenki lehagy – de végül mégis elégedetten érj célba?
2. Ne ijedj meg, ha hányingered lesz
Kezdő futóként az embernek hányingere van. Szúr az oldala. Kellemetlen és kényelmetlen. Még csak nem is szórakoztató, csak arra gondolsz, hogy hülye vagyok, mit szenvedek én itt? Megfutamodni viszont nem kell ettől, mert idővel elmúlik. Megtanulsz rendesen levegőt venni, beosztani az erődet, és már el is tűnt. A rossz közérzet eltörpül ahhoz a jó érzéshez képest, amilyen a futás után meginni az első pár korty vizet, vagy lezuhanyozni. Persze később is előfordul, hogy valamiért kihajtod magad, és visszajönnek ezek az érzések, de már ismerősként. Tudod, hogy el fognak múlni, és van okod erőltetni magad, erős az akarattal.
Ez tényleg az a tanulság, amit minden Timi néni és Zoli bácsi elmagyaráz az aggódó anyukának, amikor az először leviszi edzésre ütött-kopott térdű, maszatos arcú csemetéjét: a gyerek itt kitartást, állóképességet szerez, megtanul erőfeszítést tenni, amire az élet minden területén szüksége lesz majd. Hát ja. De attól még igaz. És sokkal könnyebb lesz bármikor állhatatosnak lenned, ha megtapasztaltad, hogy képes vagy rá.
3. Kár mások idejével versenyezni
Az igazi buddhista futók a saját idejükkel sem versenyeznek, csak önmagában a futást élvezik. Én ehhez talán mégis túl sok versenyen voltam gyerekkoromban, túl sokszor volt cél valami minősítés megszerzése. Így aztán azt eléggé figyelem, és őszinte elégedettséget érzek, ha a saját korábbi időmnél gyorsabban sikerül a szigetkör. Motivál, ha egyre gyorsabban vagy hosszabban, vagy kisebb erőfeszítéssel tudok futni. De az az első pontban leírt önleértékelésbe csaphat, ha másokhoz mérem magam. A futást magamért csinálom, saját magamnál leszek egyre jobb. És ennyi éppen elég.
4. Támaszkodj a társaidra
A futás magányos sport. És mégis nagyon sokat jelentenek benne a társak. Néha csak némán gyűrjük egymás mellett, vagy nem is ugyanabban az időben megyünk, vagy teljesen más tempóban haladunk. Mégis összeköt az, hogy ugyanabban vagyunk. A legtöbb gyerekkoromból megmaradt barátságom a futócsapatból van.
Rengeteg erőt adnak a szurkolók is. Talán most már egyre többeknek van élménye futóversenyekről, amik igazán jó hangulatú események. Engem nagyon lelkesít, ha pár száz métert kísérhetem egy maratonfutó barátomat verseny közben, és látom, mennyit jelent neki, hogy mellette vagyok. Amikor az ismeretlen ultrafutó visszaint, és elmosolyodik, ha tapsolok neki. Az ember irigység nélkül szimplán örül a másik teljesítményének. Igazi testvériség alakul ki, pusztán abból, hogy ő is fut meg én is.
5. Bírd ki, ha kicsit fáj, vedd észre, ha nagyon
Csomó ember kevés kapcsolatban van a testével. Sok orvos mesélhetne arról, hogy túl későn fordulnak hozzá, sok esetben azért, mert nem is észlelték magukon a tüneteket. Aki sportol, az kénytelen-kelletlen meg kell, hogy barátkozzon a testével. Megtanul odafigyelni rá, észlelni a teste jelzéseit. Az élsportban sokszor túl is feszítik a húrt, és az eredmények érdekében túlerőltetik magukat. De ha valaki hobbisportoló, akkor jó esélye van rá, hogy igazán jó viszonyban legyen a testével, erőltetés nélkül erősítse, és megadja a testnek azt, amire szüksége van. Attól, hogy hetente párszor futok, még nem lehetek meggyőződve arról, hogy pontosan tudom, mi zajlik a testemben. Viszont, hogy a futások alkalmával többet figyelek rá, mint általában, az biztos.
6. Idő kell hozzá
A futásban sokszoros újrakezdő vagyok. Többször volt, hogy évek után fogtam neki újra. Az a tapasztalatom, hogy nem csak az első alkalom nehéz. Sőt, az még könnyű, fel vagyok dobva, hogy újra futok, hú de jó. De harmadjára, negyedjére elindulni futni már nehézkesebb. Még mindig elég vacak közben, érzem, hogy edzetlen vagyok, és már elmúlt az újdonság varázsa. Ennyi idő alatt nem alakul ki, hogy elkezdjen hiányozni a futás, hogy az élet részévé váljon. Viszont minden futás közelebb visz hozzá, hogy már önmagában kezdjem élvezni, és ne csak a futás utáni jó érzésért csináljam. És hát az élet minden jobb dolgára igaz lehet ez is. Kár ezt türelmetlenség miatt nem kivárni.
Biztos van még csomó minden, ami fontos tapasztalat a futásból, és nektek talán egészen más dolgokat adott a sport. Azt tudom, hogy én sokkal szegényebb lennék, ha nem lenne a futás az életemben. Nem azért vagyok futó, mert gyorsan vagy mert sokat futok, hanem mert futok. És erre akár büszke is lehetek. De mindenképp örülök neki.
