Snow Andrea maratonokat fut, ami önmagában még nem lenne nagy sztori, ám ő egyben a magyar futónagykövet is, aki hatvanmillió forintot futott össze halmozottan sérült gyerekek megsegítéséért. Különleges nevét férjétől kapta, aki brit lévén született Snow, és aki a legfőbb támogatója is egyben. A móri születésű futónő életét, kisebb kihagyásokkal gyerekkora óta a futásnak szentelte, és önmagát inkább kitartó, semmint különösebben kiemelkedő kvalitású futóként aposztrofálja. Igaz nehéz családi helyzete miatt gyakorta szeretett volna a világból kifutni. "A tesóm már korán elkerült otthonról, a pécsi balettintézetbe járt, egyedül maradtam, és azért kezdtem el futni, mert egy héten háromszor volt edzés, így ilyenkor ki lehetett szakadni otthonról" – kezdi Díványnak adott interjúját. "Szerettem volna a testnevelési középiskolába jelentkezni, de nem vettek fel, így lettem Móron tagja az atlétika csapatnak. 12 éves koromban akkorát estem egy váratlan jött gátfutás alkalmával, hogy az nagyjából a futó karrierem is összetörte."
"Gimi után az akkori TF-re (ma Testnevelési Egyetem - a szerk.) jelentkeztem, de valamiért a kötélmászást nem tudtam abszolválni, így nem vettek fel. Mindig a lábamban volt az erő, pedig a felsőtest karbantartása is szükséges ahhoz, hogy valaki sokat tudjon futni. Tehát nem készültem sosem olimpikonnak, de olyan futó voltam, akinek azt mondták, hogy fussak és én futottam, ameddig kell."
Snow Andrea ezután felhagyott a sportkarrierrel és ingatlanértékesítőként talált magára - férjével is ekkor ismerkedett meg - ám a futást továbbra sem hanyagolta, olyannyira, hogy családjával a mai napig futva járnak vendégségbe és különböző programokra. Ettől persze még mindig nem lett volna ő a futónagykövet, ahogy mostanában hívják, ám egy 2009-es erdei futás alkalmával újra a földön találta magát, és felfedezte a hasonlóságot a gát és a kiálló gyökér között. Ekkor jött rá, hogy ő mostantól azért fog futni, hogy segíthessen a rászorulókon. "Annál az esésnél jött a felismerés, hogy ez már megtörtént velem egyszer. Azonnal felpattantam, letöröltem magamról a vért, és onnantól tudtam, hogy nemcsak magamért futok ezentúl, hanem létrehozok egy alapítványt (ez lett a Csemete Alapítvány), ami jótékony futással fog adományokat gyűjteni."
Futónagykövet akkortájt még nem létezett Magyarországon, de ez őt nem zavarta: rögtön a New York City maratonra nevezett, amire bekerülni korántsem egyszerű. Ha valakit az első körben nem választanak ki (sorsolással dől el, ki jut be), az különböző alapítványokat támogatva még bekerülhet, de Andreának szerencséje volt, azonnal kisorsolták. "Örültem, mert így nem egy külföldi alapítványt támogathattam, hanem rögtön a Csemete Alapítványnak gyűjthettem. Hat hónap alatt ötmillió forintot gyűjtöttem össze, és később két könyvet is írtam, általában akkor, amikor lesérültem rövidebb szakaszokra."
Alapítvány és mozgalom, nem csak futóknak
"A Csemete Alapítványt jobbára egyedül csinálom, de mivel rájöttem, hogy nem mindenki fog futni, ezért létrehoztuk a Team Heart mozgalmat is, amiben vannak jótékony futók és egyéb jótékonykodó nem-futók is" – mondta, hozzátéve, hogy minden egyes fillér, ami az alapítványhoz befolyik az tovább is megy valamilyen jutattás formájában a rászorulóknak, tehát Andrea és legfőbb segítője, a férje saját pénztárcájukat nem kímélve teremtették meg a feltételeket. "Akik segítenek, mind szívességből segítenek, látják, hogy ezen mi sem keresünk egyetlen fillért sem. Ők a szaktudásukat adják, ezért lehet ilyen profi honlapunk is például. Az alapítványnak továbbá semmi költsége nincsen, nincs irodánk, nincsenek alkalmazottaink, én sem fizetésért dolgozom és az ügyvédeink is szívességből segítenek. Ami adomány befolyik az alapítvány számlájára az a Csemeték életkörülményeinek jobbá tételét szolgálja, tehát az összes adományt a gyerekekre költjük."
Egyszerűnek hangzik, ám az út korántsem volt kikövezve számára, férjét leszámítva a családja támogatására nem igen számíthatott, szerinte azért, mert az embereknek többnyire maguk felé hajlik a kezük. "Igazság szerint soha nem vártam senkitől viszonzást semmiért. Viszont ezek a gyerekek olyan hálásak tudnak lenni, olyan nyugodtság tölti el őket, hogy végre nem kell az otthon falai között lenniük, hogy látni a boldog pillanatokat nekem sokkal több, mint fizetség."
Érdekes, hogy az első megkereséskor az otthon maga is elutasító volt vele szemben, meglepődtek azon, hogy őszintén akar segíteni. "A segítő szándék nálunk sajnos úgy néz ki, hogy ami már nem kell otthon, azt becsomagolod és beviszed, és nekik ebből volt elegük. Az otthon vezetői borzasztóan meglepődtek például, amikor megkérdeztem, hogy mire van szükségük, mert akkor azzal segítek, ami kell nekik. Annyian jöttek-mentek már ezeken a helyeken elvileg jószándékkal, aztán sose látták őket többet. Nehéz így bármiben is hinni."
Andrea azért nem fut bele pofonokba, mert szigorúan élményt ajándékoz a gyerekeknek. Kifizeti a lovasterápiájukat, speciálisan kialakított minibuszt vesz nekik, mert azt tartja a legfontosabbnak, hogy a gyerekek kiszabadulhassanak a négy fal közül; minél több, minél jobb programjuk legyen. Kizárólag a Sztehlo Gábor gyerekotthonokat támogatjuk, azaz a halmozottan sérült gyerekek részesülnek a juttatásokban. Minden évben van egy büdzsé, amiből gazdálkodunk."
Eddig hatvan millió forintot gyűjtött össze, de 2009-től célja, hogy a budapesti maratonok a regisztrációs díjak egy bizonyos százalékát ajánlják fel különböző alapítványoknak, ne csak maguknak csinálják a bizniszt. "Ahogy külföldön csinálják, úgy lenne tisztességes itthon is. New Yorkban például ez úgy megy, hogy százezren indulhatnak, tízezer jut be sorsolás útján, a többiek a szervezők által megadott alapítványok támogatásával futhatnak csak, és minimum 2500 dollárt(!) (hétszázezer forint) össze kell nekik gyűjteni fejenként. És ez korántsem lehetetlen, mostanában volt a London Marathon, amire egyik barátom 24 millió fontot (majdnem 9 milliárd forint) gyűjtött össze, mondjuk ő a Financial Times riportere, de ez akkor is hatalmas teljesítmény. Itthon is ez kéne legyen a jövő, hiszen már vannak bőven támogatható alapítványok."
Abbahagyni? Soha!
"Még csak húszezer kilométert futottam, de olyan nekem az alapítvány, mint a második gyerekem: egy életre szól" - felelte arra a kérdésünkre, hogyan fog majd egyszer visszavonulni. "Elképzelhető, hogy más tudná jobban csinálni, de mégsem akarnám leadni a Csemetéket, ebben a dologban benne van szívem, lelkem. Lehet, hogy működne a dolog nagyobb volumenben is, de sosem szeretnék ebből céget csinálni, nem szeretném, hogy a gyerekeknek szánt adomány illetéktelenek kezébe kössön ki. A pénzt száz százalékban a gyerekekre szeretném a jövőben is költeni; egyelőre négy otthont tudunk támogatni, de tudjuk jól, hogy ennél sokkal több támogatásra szoruló hely van."
A futónőnek nagy álma, hogy hamarosan az Északi sarkon is lefusson egy maratont, de nagyjából a világ minden pontján futott már, amit azért tudott megtenni, mert mindig oda mennek kvázi nyaralni is a családdal, ahol éppen van verseny. Jól menő ingatlanértékesítőként szállt ki az üzletből, mert úgy érezte, neki a pénz nem a legfontosabb az életében. A férje maradt a pénzkerső, és ő meg elkezdett a jótékonyan futni, mert nagyon szeretni adni azoknak, akiknek kevesebb jutott nála. Egyszerűen így érzi jól magát.
