Sajnos néha azokat bántjuk, akik a legközelebb állnak hozzánk. Nem rosszindulatból, hanem fáradtságunkból, frusztráltságunkból, félelmeinkből fakadóan, vagy automatizmusból. A jó hír, hogy ezen lehet változtatni – néha elég egy gondolatnyi szünet, vagy egy kérdés, amit magadnak teszel fel.
A napok általában rohamtempóban követik egymást, az év végi hajrában pedig még inkább szükségünk lehet arra, hogy lelassítsunk, és néhány minőségi órát töltsünk el önmagunkkal. Ha te is úgy érzed, hogy az ünnepi forgatagban és a teendők mellett jólesne egy kis énidő, hogy számot vethess az elmúlt egy évedről, szeretettel ajánljuk a következő önismereti gyakorlatokat.
Nem mindenki szereti viszontlátni saját arcképét az online meetingeken.
Ezerszer kell szólnod neki, hogy kezdjen el készülődni, írja a leckéjét, hagyja abba a mobilozást. Bár a téma változik, a küzdelem örök: próbálod rávenni a gyereked, hogy csináljon már meg végre valamit, amit szerinted kell, de ő nem akar. Folyton elkalandozik, vagy nyíltan ellenáll a kérésednek, mire te dühös leszel és kiabálni kezdesz. Azt gondolod, a veszekedésből, a büntetésből majd megtanulja, hogy máskor fegyelmezettebb legyen. De jó eséllyel nem így lesz. Hogyan érdemes kezelni ezeket a helyzeteket?
Bölcsesség? Manapság túl porosnak, misztikusnak, átfogónak hangzik. Megszoktuk, hogy olyan korban élünk, amikor maximum egy szűk területen vagyunk képesek szakértelemmel bírni, míg más kérdések kapcsán könnyen elveszünk az információk áradatában. Holott a bölcsesség elérése évszázadokon keresztül az emberi élet egyik csúcsteljesítménye, végcélja volt – nem véletlenül. Mennyire jellemző ránk, és miben érhető tetten?
Veszekedések otthon a pároddal, nézeteltérések a munkahelyeden a kollégáiddal, viták a barátokkal – megannyi konfliktusos helyzetbe keveredhetünk nap mint nap, és hát nem mindenki tudja mindig helyesen kezelni az ehhez hasonló szituációkat. De egyáltalán milyen az a helyes kezelés? Mai cikkünkben erről kérdeztük pszichológus szakértőinket.
„De hát… de hát te két hónapig csak fingorásztál és káromkodtál! Ne legyél igazságtalan, mert menstruáltam is, és azt is az emberek orra alá dörgöltem” – veti fel Benedek Ágota frissen megjelent Rumbarumbamm: ez egy kibaszott karanténnapló című könyvében, amely jóval több altesti poénok masszív gyűjteményénél. A tévésorozatok, filmek, reklámok írásával foglalkozó szerző úgy tud megnevettetni (és meghatni is!) a szövegeivel, amire nem igazán számítasz ebben a félresikerült 2020-as évben. Arányérzékről, börtönbeli vezérleszbikusokról és a valóság dramatizálásáról beszélgettünk, miközben pont eggyel több pénisszel kapcsolatos mondást tanultam meg, mint amennyit eredetileg terveztem.
Néha elcsodálkozom, hogy tulajdonképpen mekkora bravúr is az, amikor két ember hosszú éveket tud leélni egymással egy összességében boldog párkapcsolatban. Bár az indulásnál alapfeltételnek tűnik a szerelem, a későbbiekben sajnos nem elég. Mi segíthet akkor, amikor egyre több nézetkülönbség derül ki, és a kívülről jövő nyomás is fokozódik?
Életünk során elkövetett hibáink még sokáig ott ólálkodhatnak körülöttünk, hogy egy arra alkalmas pillanatban lecsapjanak a lelki jóllétünkre. Próbálunk elaludni, és hirtelen nem tudunk másra gondolni, mint a legnagyobb baklövéseinkre. Elméletben persze a rájuk való emlékezés kiemelt jelentőséggel bír, hiszen segíthet minket abban, hogy a jövőben elkerüljük őket. De csak akkor, ha képesek vagyunk okulni belőlük.
Az azonnali kielégülések és a gyors felemelkedések korában ritka madár az alázat. Sokan ezért úgy tekintenek rá, mint régi idők elveszett kincsére. A pszichológusok most Indiana Jonesként eredtek a nyomába, hogy tudományos kutatásokkal vizsgálják, miért is annyira fontos ez a személyiségvonás.
Reménykedve rám nézett, előhúzott a zsebéből egy dobozt, majd így szólt: hozzám jössz feleségül? Erre én könnyes szemmel bólogatni kezdtem. Mai fejjel azt gondolom, hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt, mire mondok igent. Egyikünk sem tudta, mit vár a másik a házasságtól, csak keveset beszélgettünk erről azelőtt. Abban persze biztosak voltunk, hogy szeretjük egymást, de ez nem mindig elég a közös élethez.
Történt már veled olyan, hogy egy ártatlannak hitt megjegyzésedet, poénodat, véleményedet rasszistának tartották mások? Ilyenkor a legtöbb ember reflexből védekező üzemmódba kapcsol: az én viselkedésem nem lehet előítéletes, hiszen jók a szándékaim, ismerek érintetteket, magam is egy kisebbségi csoporthoz tartozom. Ezek a mentségek azonban megnehezítik, hogy felmérjük a viselkedésünk valódi hatását. Miért csináljuk ezt?
