jogfosztás - Dívány

Nem látom a templomot, a parkot, alattunk a boltba, munkába igyekvő embereket. Csak ülök, és bámulom, hogyan pattogott le az erkély korlátjáról a festék. Ezt csinálom húsz perce. Hogy vagy, Babám, lép ki hozzám a Szerelmem, Aki Szintén Nő. Péntek reggeli álmos fej, kockás pizsi. Két bögre kávé van nála, az egyiket leteszi elém az asztalra. Még mindig olyan, mintha lenyomtak volna a víz alá, válaszolom. Tegnap óta én is folyton a sírás határán vagyok, rohadt megalázó ez a pedofiltörvény. Mi közünk nekünk ehhez? Nyilván semmi, szorítom meg a kezét. Hallgatunk. Lehet, kár volt elvállalni a cikket, sóhajtom. Olyan jó lenne lelépni pár napra, vagy sorozatokat nézni. Tudomást sem venni az egészről. Biztos kitalálsz valami jót, mosolyog rám. Van már ötleted?

Szeptemberben elmentem a kedvenc festőm kiállítására (jó, személyesen kábé csak őt ismerem, de attól még nagy favoritom). Miért innen indítod a sztorit, Domi? Várjatok, mindjárt kiderül. Szóval épp veszem fel a szemüvegemet a galéria alagsorában, hogy megszemléljem a műveket, amikor egymásba botlunk egy régi ismerősömmel. Szép ez a találkozás: csak nevetünk, beszélgetünk, nevetünk, beszélgetünk, már rég fent borozik mindenki, én meg még egy képet sem láttam. Ekkor meséli el, hogy nagy újság van náluk. Mondd már, mi az! Pár hét múlva érkezik hozzájuk egy gyerek, akit örökbe fogadnak a férjével. Én tervezek-e ilyesmit, kérdezi tőlem, sugárzik az arca. Még nem tudom, válaszolom. Arról persze sejtelmem sincs, hogy alig két hónap telik el, és Magyarországon nekem ilyet már soha többé nem lehet.