Fix díjat kellene fizetniük az elítélteknek Franciaországban, hogy hozzájáruljanak az ellátásukhoz és a börtön üzemeltetésének költségeihez.
Szűkös, sötét cellák, jéghideg, kopár falak, súlyos biztonsági ajtók, szögesdrótok, elektromos kerítések, rács addig, amíg a szem ellát, vitatható higiéniai körülmények és erőszak – jobbára ilyennek képzeljük el a világ legdurvább börtöneit. Egészen addig, amíg be nem pillantunk egy szigorúan védett norvégiai büntetés-végrehajtási intézet ablakán, ahol az észak-európai ország legkeményebb bűnözői majdhogynem szabadon élhetnek.
Május 30-tól elérhető a Netflixen Visky Ábel kreatív dokumentumfilmje, a Mesék a zárkából, amely nemrég nyerte el a legjobb magyar alkotásnak járó díjat a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon. Súlyos testi sértésért, rablásért elítélt apák írnak benne meséket otthon lévő gyerekeiknek. Azt is nyomon követhetjük, ahogy a történetekből a stáb segítségével csodálatos animációs filmek készülnek – a fogvatartottak és gyerekeik, hozzátartozóik főszereplésével. Viharral küzdő halászok, a szüleit kereső malacka, túrógombóc, kolbásznak való sárkány és egy rejtélyes hatalommal bíró királyi fogsor. Képesek-e a mesék áthidalni a civil élet és a börtön világa közti szakadékot? Milyen változásokat indíthat el a közös alkotás élménye? A film kapcsán Fiáth Titanilla korábbi börtönpszichológussal beszélgettünk.
