Vétek, ha az iskola elpocsékolja a gyerekek kreatív energiáit

Szabolcsi Marcellel, a Dívány és a Lidl tavalyi évi Szupertanár-jelöltjével beszélgettünk

IMG 1196

Nehéz megmondani, hol terem a jó tanár, mert idei Szupertanár-pályázatunk keretében az ország különböző szegleteiben találkozunk elhivatott és lelkes tanerőkkel. Pécsett mégis lehet valami a levegőben, mert a baranyai megyeszékhelyről három nagyon erős pályázat is érkezett a tavalyi felhívásra. Mai beszélgetőpartnerünk, Szabolcsi Marcell nemcsak izgalmas pályázati anyaga alapján szupertanár. Személyes találkozásunkkor laza, empatikus, humorral megáldott és naprakész szakmai tudással felvértezett pedagógust ismerünk meg.

Percek óta méregetjük egymást: Dorina kolléganőm és én a Hunyadi-szobor melletti fák árnyékából pislantunk át az út túloldalára, egy velemkorú pólós-rövidnadrágos alak pedig a szemközti fa lombjai alól próbál metakommunikációs jeleket adni. Az év eddigi legforróbb délutánja van, a napon elviselhetetlen az idő, nem csoda, hogy senkinek sem akaródzik feladni a táborhelyét, amíg nem biztos, hogy tényleg egymást keressük. Végül Marcell indul felénk széles mosollyal az arcán: „Pedig direkt magyartanárnak öltöztem, hogy észrevegyenek...” – kezdi nevetve bemutatkozását.  

Szabolcsi Marcellel, a Pécsi Tudományegyetem Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium 1. Számú Általános Iskolájának tanárával a Széchenyi téren találkoztunk, hogy tavalyi Szupertanár-pályázata kapcsán az irodalomtanítás kihívásairól, a mozgás nélküli utazásról és az elfogadásról beszélgetve egy újabb nagyszerű pedagógus módszereit mutathassuk be. 

 

Az „Egyes Gyakorlóba nyári szünet lévén nem tudtunk bemenni, mégis szerencsénk volt, mert Marcell számára otthonos és nagyon hangulatos környezetben – a Zöld Folt Közösségi Kertben – beszélgethettünk így is. A térről kikanyarodva ugyanis a sétálóutca egyik nem különösebben ígéretes kapualjába fordultunk, hogy egy gazdátlannak tűnő házközön keresztül igazi titkos kertbe érkezzünk. A 2018 óta működő közösségi kertnek Marcell az egyik koordinátora – ahogy ő fogalmaz, HR-ese –, de tanárként is rendszeresen jár ide, mert ötödikes osztályának is saját parcellája van itt (a járvány alatt a Marcell otthonában palántázott) paradicsomokkal, paprikákkal, miegymással. Bár a járványidőszak alatt elmaradtak a rendszeres összejövetelek a kertben, békeidőben jól megfér itt egymás mellett a kertgondozás és kiállítás, homokozó és slam poetry, mi pedig úgy érezzük, keresve se találhattunk volna jobb helyszínt erre a jó hangulatú beszélgetéshez. 

Mindennapok

Persze bármilyen otthonosan is mozog itt Marcell, a hétköznapokban azért nem itt kell keresnünk a magyar–történelem–dráma szakos szupertanárt. 

„Természetes élőhelyem az osztályterem és a folyosó, szeretek napközben a gyerekek között lenni – a tanáriban inkább csak a nap elején és végén fordulok elő. Élvezem, ha benne lehetek az iskolai élet sodrában, szeretem tudni, mi van a gyerekekkel, akik közül idén egy ötödikes osztályt is rám bíztak. Ami az »Egyes Gyakorlót« illeti: a körülbelül 500 fős iskolába egyetemi gyakorlóiskolához illően jellemzően jól szituált családokból érkeznek a gyerekek, de természetesen itt is előfordul, hogy nehezebb körülmények közül jön valaki. És kihívásból így is akad éppen elég. Három éve dolgozom itt, korábban egy városkörnyéki iskolában, Kozármislenyben tanítottam. Azt a feladatot is szerettem, de nem tagadom, hogy nagyon inspirál, hogy ebben az iskolában minden lehetőségem megvan a szakmai fejlődésre.”

Marcell tényleg komolyan gondolja a folyamatos szakmai fejlődést és úgy általában a pedagógiai munkát. Beszélgetésünk első néhány percében kérdeznem sem kell, olyan szívesen mesél a módszereiről és arról, amit a magyartanításról gondol. Innen indulunk, Marcell felfogása ugyanis alapjaiban határozza meg tanítási módszereit és a szövegek feldolgozásának módját.

Arról, hogy mi az irodalom és ki az irodalomtanár

„Szerintem az összes tantárgy egyfajta sajátos világlátás, a világ értelmezésének egy-egy egyedi módja. Ez alól az irodalom sem kivétel, és magyartanárként az a dolgunk, hogy ehhez az értelmezéshez megfelelő támpontot mutassunk a gyerekeknek. A szövegek ablakot nyitnak számukra, amin áttekintve megértenek valamit a körülöttük lévő világból, ezért kulcsfontosságú, hogy olyan történeteket mutassunk, amikhez kapcsolódni, amikkel azonosulni tudnak. Mások történeteinek megismerése lehetővé teszi, hogy kockázat nélkül próbáljunk ki különféle élethelyzeteket, megvizsgáljunk azokat a nagy kérdéseket, amik a gyerekeket is foglalkoztatják” – mondja Marcell, akinek meggyőződése, hogy

a tanári munka jó esetben inkább háttértevékenység, ahol a főszerep a gyerekeké kellene, hogy legyen. 

„Magamra egyfajta szervezőként tekintek: a háttérben irányítom a dolgokat, miközben a gyerekek többnyire valamilyen projekt megvalósításán dolgoznak. Én sem lógatom a lábam – hiszen a kereteket nekem kell kijelölni, rajtam áll, hogy jól választom-e ki a feldolgozás módját, és az értékelés is az én reszortom –, de a munka oroszlánrésze az övék.” 

A szerény bemutatkozást azért hadd árnyaljam én is egy kicsit: egy némi nyomozás után a Facebookon fellelt bejegyzés szerint Marcell osztályának tagjai jóval többet látnak benne háttérembernél. Év végi oklevelükben nem fukarkodtak a titulusokkal: a tanévet egy „osztályfőnöknek, játékvezetőnek, beszélgetőtársnak, pszichológusnak, moderátornak, tanácsadónak, drámaszínésznek, programszervezőnek, túravezetőnek, fotósnak, kertésznek, írnoknak, takarítónak, dekoratőrnek, kreátornak, elveszett tárgyak megtalálójának, nyomozónak, fegyelmezőnek és védelmezőnek” köszönték meg. 

Szabadba, szabadon

Bár az elmúlt másfél évben a digitális oktatás miatt kevesebb lehetősége volt diákjaival iskolán kívüli élményeket szerezni, Marcell tapasztalata szerint diáknak és tanárnak is nagyon jó, ha néha elhagyják az iskolát. Ezért – amennyiben teheti – rendszeresen szervez intézményen kívüli programokat is a diákoknak, sőt, nyáron is tart például drámatábort vagy éppen Pécset bebarangoló helyismereti tábort. Nemcsak azért szeret kimozdulni, mert iskolán kívül jellemzően csökken a stressz és a frusztráció, de azért is, mert Marcell szerint az iskola alapvető funkciói alakultak át az elmúlt évtizedekben. 

„A 20. században már nem az iskola a tudás megszerzésének alapvető forrása. Régen egyértelmű tudásátadó szerepe volt az intézményeknek, ahol a tanárok frontálisan előadták a diákoknak, amit a közmegegyezés szerint szerint tudni kellett. Ma már másra van igény és szükség. És nem is feltétlenül a frontális forma elvetésére, mert szerintem annak is van létjogosultsága. Inkább az a fontos, hogy legyen honnan meríteni, ha egyik vagy másik módszer nem válik be. Legyen egy olyan színes módszertani paletta, ahonnan folyamatosan újabb és újabb színeket vehet fel a tanár a munkája során, és merje tágítani az osztálytermi kereteket.” 

Marcell egyébként nemcsak a munkaformákkal kapcsolatos megújulást szorgalmazza, szerinte alapvető változásokkal kellene kicsit lazítani a kereteken. 

„Kis fogaskerék vagyok csak a gépezetben, de szívesen elmondom, milyennek képzelem a jövő iskoláját. Azt szeretném, ha az intézményben sok tágas, közös tér lenne, ha kevésbé szeparálódnánk el egymástól, ha el tudnánk rugaszkodni a merev életkori beosztástól, sőt akár a szigorú tantárgyfelosztásból is, és egyre inkább projektekben kezdenénk gondolkodni, mert azokban jóval nagyobb eséllyel találja meg mindenki a helyét. Tapasztalat ugyanis, hogy projektekben dolgozva a gyerekek ráébrednek olyan készségeikre, képességeikre, érdeklődési körükre, amikre hagyományos keretek között nem.”

Olvasni jó, olvasni érdemes? 

Akár még arra is, hogy olvasni jó? Ha gyerekek és irodalomtanítás, nem lehet megkerülni a kérdést, Marcell tapasztalatai szerint olvasnak-e a mai gyerekek, és ha igen, akkor mit. Rendszeresen felmerülő és sokszor heves indulatokat kiváltó téma ez, a felületes szemlélő benyomása az lehet, hogy a gyerekeink jóval kevesebb szöveget fogyasztanak, mint mi. Marcell szerint viszont nem egészen ez a helyzet. 

„Olvasnak ők, csak mást. Más jellegű, más terjedelmű szövegeket más forrásból, és azt veszem észre, hogy a gyerekek egyre inkább vizuális impulzusként fogadják be ezeket, képként tekintenek rájuk. A fentebb említett világértelmezést ők is elvégzik, mert ez elemi igény, és nekik is megvan a válaszuk, de ez egyre inkább a vizualitásban jelenik meg. Ez lényeges különbség egyébként az akkor és a most között, mert ez egészen más jellegű befogadás, mint amikor történeteket hallgat és elképzel az ember. Most megcserélődik a sorrend, és előbb van a vizualitás. 

El kell fogadni, hogy ennek a kornak most a vizualitás a formanyelve, mint ahogy sajátos volt a formanyelv Jókai vagy Ady idejében is, minden egyes korszakban, és azt hiszem, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ne alkalmazkodjunk. Persze bevallom, ettől függetlenül én is rengeteget dolgozom azon, hogy a gyerekeket visszahozzam az olvasásba, mert lehet akármi is a formanyelv, nagy élményről, sok örömről marad le, aki nem forgat könyveket. Az olvasás élménye végtelenre tágítja a lehetőségeinket; olyan, mint a térhajlítás Frank Herbert Dűnéjében: egyfajta utazás, mozgás nélkül. ”

Öröm és élmény ide vagy oda, szülők és tanárok tapasztalata mégis az, hogy 10-12 éves koruk között még a korábban olvasó gyerekeket is elveszítjük, és nagyon kevesen maradnak felsősként, pláne felnőttként olvasók. Élettani ok lenne a háttérben? Leterheltség, vagy az olvasással konkuráló gyorsan és egyszerűen fogyasztható élmények tehetnek a dologról? – kérdezem Marcell véleményét. 

„Ez egy nagyon fontos kérdés, amivel sok tanulmány is foglalkozik, mert tény, hogy alsóban még elég sok gyerek szeret olvasni, felsőben viszont nagyon sokan lemorzsolódnak. Alsóban sokan szinte rajonganak az iskoláért, még többen a tanítóért, aki játékosan és kényszer nélkül vezeti be őket a betűk világába. Aztán ötödikben történik valami. Én azt látom, hogy az ötödikbe kerülés nagyon nagy beavatás, aminek a jelentőségével nem foglalkozunk eleget. Elkezdődik egy folyamat, amikor lassan vége a gyerekkornak, és ez akkora változás, hogy az ember atomjaira hullik és sokszor lepusztulnak róla olyan szokások, amik a kisgyermekkori énjéhez szorosan hozzátartoztak. Persze nem segít az sem, hogy milyen szövegekkel akarjuk nyomasztani a gyerekeket” – teszi hozzá. 

Riasztó olvasmányok 

Igen, a kötelezők. Valóban úgy tűnik, hogy évtizedek óta nem korszerűsítették a kötelezők listáját. A gyerekeknek beletörik a bicskájuk, mi meg széttárjuk a kezünket és azt mondjuk: érthetetlen. Hát hogy nem lehet szeretni az Egri csillagokat? Marcell érteni véli a klasszikus, alapkötelezőkhöz való ragaszkodást, még ha egyet nem is ért ezzel a hozzáállással. 

„Vannak szövegek, amiket már apáinknak, nagyszüleinknek is el kellett olvasniuk, és tényleg van valami szép abban, hogy van egyfajta irodalmi hagyomány, hogy az Egri csillagokat »minden magyar olvasta«. Ugyanakkor ez a hagyomány, vagy az ennek megszakadásától való félelem szorongással tölt el, félünk, hogy rajtunk múlik, hogy engedjük-e csorbulni. Őszintén szólva én azért nem félnék annyira ettől, mert az reálisabb félelem, hogy egy avítt szöveg eltávolítja a gyerekeket az irodalomtól.” 

Jó, de akkor mivel lehet közelíteni?

– teszem fel a kérdést Marcellnek, mert el tudom képzelni, milyen nehéz lehet tanárként beleállni olyan döntésekbe, mint ezt vagy azt nem tanítom, helyette olvassátok ezt, nem baj, ha ezt még nem foglalták kánonba. 

„Én ezt úgy oldom meg, hogy nem kötelező olvasmányt szoktam feladni, hanem azt kérem a gyerekektől, hogy legyen három könyv, amit nyáron elolvasnak. Ez bármi lehet, ami őket érdekli, a kitétel csak annyi, hogy szeptemberben valamilyen módon »be kell bizonyítani«, hogy valóban elolvasták. Eszméletlen jó dolgokat szoktak kitalálni a bizonyításra, és ezeken az év eleji órákon rendszeresen játszunk magukkal a könyvekkel is. Tornyot építünk az olvasott könyvekből, verset írunk a címekből, ne adj’ isten dominót csinálunk belőlük. Tudom, hogy sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a könyv szakrális dolog, ami a legkevésbé sem játékra való. Én viszont azt mondom, hogy pont akkor fogjuk közelebb érezni magunkat hozzájuk, ha kiemeljük őket ebből a kontextusból” – magyarázza Marcell. 

Kérdésemre, miszerint jó, de így akkor mi lesz a tananyaggal, Marcell így felel: 

„Az, hogy nem adok fel kötelezőt, az nem azt jelenti, hogy év közben nem dolgozzuk fel a szerzőket és az adott tanévre kijelölt olvasmányokat. És nem hiszek az erőszakosságban sem, sokkal többet ér, ha egy gyerek örömmel olvas, mindegy, mit. 

Egy tanítványom egyik nyáron a horgászvizsgájára mindent elolvasott Magyarország halfajtáiról. Ez érdekelte, ezt falta, utána nekem is beszámolt róla. Úgy gondolom, ez sokkal jobb, mint ha ő is és én is tudjuk, hogy nem olvasta a kötelezőt, amiről be kell számolnia. Arról nem is beszélve, hogy néha azt érzem, hogy tulajdonképpen már minden történetet megírtak korábban és tényleg igaz, hogy a szövegek sémákra épülnek. Mindegy, hogy népmese, Harry Potter, Star Wars vagy az Egri csillagok: valaki egyedül marad, valami oknál fogva tragédia vagy kihívás érte, segítséget kér, van egy mentor, aki felkészíti, utána megküzd a főgonosszal, és vagy nyer, vagy nem nyer. Akkor miért baj, ha egyik helyett a másikat olvassuk el?” 

Persze még egy haladó szemléletű magyartanár szerint sem kell átesni a ló túlsó oldalára. Vannak olyan klasszikusok, amik jól időzítve ma is nagy hatással tudnak lenni a gyerekekre. A János vitéz vagy a Toldi épp ilyen, ezekhez ezer szálon tudnak kapcsolódni az ötödikesek és a hatodikosok. Marcell szerint ugyanakkor néha még ezeket a szövegeket is „gatyába kell rázni”, nézőpontot kell váltani vagy akár más csatorna segítségével közelíteni hozzájuk. 

Videó, videó, videó

Ha már más csatorna. Marcell tavalyi pályázati anyagában az óráin rendszeresen alkalmazott módszerről, a videófelelet egy sajátos verziójáról írt. Mint mondja, Joós Andrea, az Élménybiológia megálmodójának módszerét gondolta tovább: diákjai nemcsak felelnek, de dramatizálva, színészkedve, változatos módszerekkel dolgoznak fel különböző irodalmi alkotásokat ezekben az általuk készített felvételekben. A videó sok gyereknek egyébként is ismerős terep, hiszen közösségi felületeiken rendszeresen készítenek mozgóképet. Az órákra készített videók pedig nemcsak arra jók, hogy csökkentsék a lámpalázat, de segítik a nehezebb szövegek, érzelmek feldolgozását is. 

Marcell így mesél módszeréről:

„Alapvetően abból a tényből indultam ki, hogy az emberek amikor kommunikálnak, tulajdonképpen történeteket mesélnek egymásnak. És ez a történetmesélés az ősidők óta így van, és így is fog maradni, ez egy egészen egyetemes dolog. Magyartanári praxisomban a videófelelet nem más, mint a digitális történetmesélés egyik lehetősége, aminek során a diákok a telefonjaikat vagy más technikai eszközeiket felhasználva 3 percig összefüggően beszélnek egy adott témáról. A videófelelet mellett számos más szövegértést és tudatos digitális eszközhasználatot segítő módszert adaptáltam, illetve fejlesztettem ki (a gifek készítésétől a videószinkronizáláson és instaversekig sok mindent) a videózáshoz.

A módszer igen változatos, én általában a magyarórán előforduló történeteink feldolgozására használom. A gyerekeknek ilyenkor elég nagy szabadságot adok abban, hogy mit kezdenek a szöveggel; dramatizálnak, báboznak, átírnak részleteket, bevonnak más szereplőket, áthelyezik térben, időben a cselekményt. Ez egy valódi projektszemléletű metodika, amelyben akár a tananyagtól függetlenül is születhetnek kreatív ötletek. A videófelelet több mint egyszerű kisfilm vagy összefoglaló; jól előkészítve tökéletes lehetőség arra, hogy a formális és nonformális tanítási helyzetekben a velünk együttműködők elmélyülten átélhessék a közös alkotás örömét és a világunk sajátos értelmezését. Külön öröm, hogy a közös alkotásban feloldódva a stresszes és komoly szorongási problémákkal küzdő diákok is felszabadultan dolgoznak. A gyerekek a munkákat közösen értékelik, meglévő szempontokat figyelembe véve.”

Marcell alapvetően is nagyon szereti a filmeket, a mozgókép nemcsak izgalmas, de otthonos terep is a számára. Ezzel a diákok egy jelentős része is így van, hiszen napi rendszerességgel töltenek fel néhány másodperces megkomponált jeleneteket például a TikTokra. Azoknak pedig, akik egyébként szégyenlősebbek, nem szívesen felelnek a többiek előtt, a videózás szintén remek lehetőség, hogy feszélyezettség nélkül mondják el, amit tudnak. Hihetetlen, hogy milyen izgalmas projektekkel állnak elő és milyen, korábban rejtve maradt készségekről adnak számot a diákok. 

„Nagyon szomorú vagyok, amikor azt látom, hogy a gyerekek kreativitását monoton, felesleges dolgokra pazaroljuk, amikor egy-egy ilyen feladatban látszik, hogy mennyivel több van bennük. Nagyon nehéz példákat mondanom, mert annyi van, de volt már olyan, hogy valaki Arany János: A walesi bárdok című művét focimeccsként értelmezte, ahol az igazságtalan bíró három játékost jogtalanul állít ki. Hát mi a piros lap, ha nem egy bitang erős metafora a vérre/gyilkosságra? Máskor a Rege a csodaszarvasról című művel küzdöttünk, de sokkal könnyebb lett minden, amikor a gyerekek Stickies figurákkal játszották el. Emlékezetes volt az is, amikor az egyik lány videójából kiderült, hogy technikailag olyan színvonalon van, hogy gimisek is megirigyelhetnék: videófeleletében minden egyes szerepet ő alakított. 

Máskor a családtagok is szerepet vállaltak, amikor otthon dramatizálták a Toldit. Van, aki stop motionban vesz fel többperces filmet, mások Lego figurákkal bábozzák elA walesi bárdokat, vagy a Minecraft világba helyezik át Toldi történetét... Végtelen hosszan lehetne sorolni a példákat, mert tényleg határtalan a kreativitásuk.” 

Persze az elején ezzel a módszerrel is voltak fennakadások, meséli Marcell. Szabad kezet kaptak a gyerekek, és természetes, hogy néhány szemfüles diák megúszós videót adott le. Az évek során azonban kialakult egy olyan igazságos értékelési rendszer, ahol már nem érdemes kiskaput keresni. A videókat egymásnak is véleményezik a gyerekek, Marcell pedig a játékosítás alapelvei szerint, pontrendszerben értékel, mert amellett, hogy nagyon fontosnak tartja a gyerekek autonómiáját, azt is elvárja, hogy mindez mindenki számára érthető és világos keretek között valósuljon meg. 

Emberi kapcsolatok

Osztályfőnökként különösen, de bármilyen életkorú gyerekeket, bármilyen óraszámban tanító pedagógus számára is nagyon fontos a bizalmi viszony kialakítása. Az, hogy ne csak a gyerekek magatartásával, jegyeivel, teljesítményével törődjön, hanem igyekezzen megérteni és elfogadni őket, emeli ki Marcell. 

„Nagyon fontos egy tanár-diák viszonyban, hogy vegyük egymást emberszámba és legyünk nyitottak a másik bajára is. Ha rossz napom van, el szoktam mondani a gyerekeknek, és igyekszem észrevenni, ha éppen ők nincsenek jó passzban. Arról is sokat szoktunk beszélgetni, hogy milyen fontos megérteni a másik ember mozgatórugóit. Amit egymásból látunk, pláne az iskolában, az csak a jéghegy csúcsa. Mielőtt egymásnak esünk, bántjuk egymást, álljunk meg egy pillanatra és próbáljunk egy kicsit tényleg a másikra figyelni. Ahelyett, hogy acsarkodunk, meg ezt-azt feltételezünk a másikról, beszéljük meg a dolgot. Ez nagyon fontos szerintem. A napi munkában nekem sokszor épp az okozza a gondot, hogy hogyan tartsam a határaimat, hogy ne vonódjak be túlságosan a gyerekek problémáiba, ne vigyek haza minden nehézséget. Bőven elég az a néhány száz palánta, amitől tavasszal dzsungel volt a lakásunk.”

Véleményszabadság

Különös aktualitása is van most a témának, hogy hogyan fogadjuk el egymást, miről lehet és miről nem ajánlatos iskolai keretek közt beszélni. Marcell szerint: 

„A nemrégiben törvényerőre emelt határozatról úgy gondolom, hogy újabb zavart kelt az amúgy is egyre bizonytalanabb pedagógiai szcénában. A tartalmi szabályozásról nincs különösebb infónk, ha erre akarunk hagyatkozni, nem tudjuk, mit kell, mit lehet, mit nem lehet. Mindenesetre ez nagyon fontos téma, ami már túlmutat a »becsukom az ajtót és azt csinálok, amit szeretnék« hagyományon. 

Mi, tanárok nem csukhatjuk be az ajtót, nekünk nyitottnak kell lenni, beszélgetnünk kell és segíteni, ha kérés jön. Ehhez a bizalmi légkört, amennyire lehet, erősíteni kell. Beszélgetni, beszéltetni elemi szükség. Bennem felmerül az is, hogy mi az, amitől valójában védeni kellene a gyerekeket? Én úgy gondolom, hogy inkább a családon belüli erőszak, az online és offline bullying, vagy az álhírek térhódítása az, ami ellen fel kell őket vértezni. 

Több nézőpont kell. A világ sokszínű, olyan nyelvet kell adni, amivel meg tudjuk fogalmazni, hogy kik vagyunk és hol vagyunk éppen. Nyílt kommunikáció, tolerancia és empátia.”

A nyíltság, az odafigyelés és az izgalmas módszerek nemcsak diáknak, tanárnak is sok pluszt tudnak adni. Abból, hogy másképp, más megközelítésből tanít, ő is rengeteget profitál, mondja Marcell.

„Nekem rengeteg új nézőpontot ad minden egyes gyerekek által készített munka, miközben élvezem, hogy az ő horizontjuk is tágul. A nézőpont tágítása magyartanárként feladatom is. Nekem mentálhigiéné is, hogy másképp, kreatívan nyúljak egy-egy dologhoz, mert meggyőződésem, hogy központilag túl vannak szabályozva a tanárok, s olyan bizalmatlanságban van részünk az oktatáspolitika részéről is, mintha véletlenül kerültünk volna gyerekek közé. Ebben ki lehet égni, hacsak kreativitással fel nem vértezi ez ellen magát az ember.”

Tanárnak lenni – anyagi értelemben – valószínűleg még jó darabig nem lesz kifizetődő Magyarországon, mégis nagyon sok kiváló szakember űzi Marcelléhoz hasonló lelkesedéssel a munkáját. Arra a kérdésre, hogy Marcellt mi tartja a pályán, a korábbiakban megszokott kendőzetlen őszinteséggel válaszol. 

„Hogy mi tart a pályán? Nem mondom, hogy soha nem bizonytalanodtam el. Régen ráadásul volt némi kisebbrendűségi komplexusom például amiatt, hogy nem vagyok olyan ügyes, kétkezi ember, olyan semmiből nagyot teremtő, mint például az apósom. Szerencsére a feleségem nagyon jó abban, hogy ezeket az érzéseimet helyrerakja, mert azt mondta, hogy amit én építek, az ugyanilyen értékes dolog, még ha nem is megfogható. Ha egy gyerekben tudás, érdeklődés, empátia épül, az van olyan nagy szám, mint egy ház.

Hát ezért. És már nincs is olyan messze, hogy felnőtt tanítványok állítsanak meg  a bevásárlóközpont parkolójában mondjuk azzal, még ma is emlékeznek az óráimra. Vagy csak annyira, hogy köszönöm, Marci bácsi!”

Legyél te 2021 Szupertanára!

 

Az év Szupertanára címmel a Dívány és a Lidl idén is keresi az év legkreatívabb, legszuperebb módszerekkel dolgozó pedagógusát. A pályázatra olyan pedagógusok jelentkezését várjuk, akik egyedi és kreatív módszereikkel színt visznek a magyar oktatásba, akik ki tudnak lépni a tankönyvek által alkotott keretek közül, akik könnyen veszik az akadályokat és nincs számukra lehetetlen, ha kihívásokról van szó.

A verseny fődíja: egy vadiúj iPad Pro, egy 100 000 forintos Lidl vásárlási utalvány, valamint 1 millió forint értékű egészséges élelmiszer az iskolának, ahol tanítasz.

A pályázati feltételeket és a további részleteket erre a linkre kattintva találod. 

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Mustra