„A gyerekeket egymás elfogadására neveljük, mert enélkül szétesik a közösség”

A látszat sokszor csal – ez az alapigazság jutott az eszembe, amikor Molnár Márkkal – diákjainak csak Márk bácsi – találkoztam. Először az iskolaépület tévesztett meg: robusztus téglafalaival a Vörösvári úton álló „Első Óbudai” inkább komoly gimnázium, mintsem családias általános iskola benyomását kelti, Márkot pedig előbb képzeltem volna egy végzős középiskolás osztály laza osztályfőnökének, mint alsós osztálytanítónak. De látogatásunk alatt hamar a helyükre kerültek a dolgok. Mindig öröm olyasvalakivel beszélni, aki szenvedélyesen szereti, amit csinál, és riportalanyomról már az első percekben kiderült, milyen lelkesedéssel, nyitottsággal és csillapíthatatlan kíváncsisággal űzi hivatását. Molnár Márkkal beszélgetve azt igyekeztem megtudni, mi kell ahhoz, hogy tanárként kiteljesedhessen az ember, hogy élvezettel végzett munkáját gyerekek, szülők és a vezetőség is elismerje egy olyan korban, amikor mindenfelől a tanárokat érintő nehézségekről, kihívásokról hallani.

Közös irány

Az Első Óbudai Német Nyelvoktató Nemzetiségi Általános Iskola épülete nem véletlenül tekintélyt parancsoló: Budapest legrégebben alapított ma is működő iskolájának egy körülbelül 120 éves, barna téglás épületegyüttes ad jó ideje otthont, ahová – Molnár Márk szerint – nem csupán az emelt óraszámú német nyelvi képzés, inkább az iskola által közvetített értékrend miatt íratják gyermekeiket a szülők. Nem is kevesen: a mintegy 60 főnyi első osztályos helyre rendszeresen 100-120 gyereket szeretnének bejuttatni. És hogy mi számít értéknek az Első Óbudai Általánosban? A hagyományok ápolása mellett a közösség formálása, a tehetségek kibontakoztatása, a tanulás megszerettetése is közös tantestületi cél, amit egyébként nem is akármilyen szinten sikerül elérni: az itt tanuló gyerekek legtöbbje nemcsak szép bizonyítványt visz haza, de sokan közülük kiválóan szerepelnek budapesti és országos a tanulmányi versenyeken is. A legjobb az egészben, hogy mindezt egy poroszos szigort és szabadosságot egyaránt mellőző, „tök normális” szemléletű tantestület szárnyai alatt. 

Márk épp idén 20 éve tagja ennek a testületnek. Meséli, hogy már az államvizsga előtt eldőlt, hogy ebben az iskolában fog tanítani: a könyvtárból kijövet látta meg a hirdetést, és bölcs előrelátással nemcsak egy cetlit tépett le, hanem az egész kiírást levette, biztos, ami biztos alapon. Bemutatóórája után azonnal felvették és az elmúlt húsz évben sem ő, sem az iskola vezetősége nem bánta meg a hirdetéssel kapcsolatos stiklit. Márk ennek ellenére is szerényen fogalmaz, amikor kvalitásairól kezdem faggatni: 

„Nem vagyok különleges eset: nagyon fontosnak tartom, hogy iskolánkban haladó szemléletű tanári közösség dolgozik, akik azonos értékek mentén kötelezték el magukat, és akik mind azt a célt tűzték ki, hogy olyan gyerekeket neveljenek, akik toleránsak, empatikusak, nyitottak, akik szeretik a helyet, ahol élnek, miközben tisztelik más népek kultúráját is” – fogalmaz.

Innovatív módszerek

Hogy hogy lehet mindezt elérni? Márk szerint folyamatos önképzéssel, rugalmassággal és a változásokhoz való gyors alkalmazkodással. Utóbbiról ha valaki, ő biztosan tud mesélni. Márk pályájának eddigi része ugyanis épp arra a húsz évre esett, amikor fenekestül felfordult körülöttünk minden: az internet, majd az okostelefonok kommunikációs forradalmat indítottak, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ma már semmi sem ugyanolyan, mint kétezerben. De ez nem is baj, feltéve, ha a pedagógusok nem mumust, hanem lehetőséget látnak a változásban. 

„A legfontosabb talán azt felismernünk, hogy azok a módszerek, amik húsz éve még működtek, ma már hatástalanok, ezért muszáj folyamatosan megújulni és frissíteni a pedagógiai eszköztárat – mondja Márk. Egy jó pedagógus legfontosabb feladata, hogy innovatív legyen, és soha ne jusson el egy olyan pontra, ahol azt érzi, már mindent tud. Sokszor előfordul, hogy egy-egy tanár – talán észre sem veszi, de – évekig, évtizedekig azt a 4-5, jó esetben 6-7 módszert váltogatja, amit még a főiskoláról/egyetemről hozott, hogy kész szabásmintái vannak arra, hogyan »kell« feldogozni mondjuk egy olvasmányt vagy »leadni« a tananyagot. Én viszont azt gondolom, hogy az a jó pedagógus, aki mindig valami újat akar megmutatni. El kell fogadni azt is, hogy ma már nem lehet ugyanúgy tanítani, mint 20 évvel ezelőtt, mert ma már teljesen mások a gyerekek” – mondja Márk. 

Alkalmazkodás

Na igen, a gyerekek. Rengeteget elmond rólunk, ahogyan a gyerekeinkről gondolkodunk, beszélünk, az erről való felnőttes társalgás jellemzően a bezzeg az én időmben frázis köré szerveződik. Régen minden jobb volt, még a gyerekek is – halljuk sokfelől. Számomra nagyon üdítő volt egy teljesen más, értékítélettől mentes szemlélettel találkozni ezzel kapcsolatban. Márk szerint ugyanis a mai gyerekek nem  butábbak, mint a régiek – egyáltalán nem. Nem is okosabbak – egyáltalán nem.

„Ilyen szempontból pontosan ugyanolyan srácok jönnek iskolába, mint 2001-ben, mégis igaz, hogy teljesen más bánásmódot igényelnek. Velük fel kell állni, el kell menni ide-oda, meg kell nézni, tapasztalni, átélni, amit csak lehet. És bár a digitalizáció is nagyon fontos eleme lett az oktatásnak, mégsem megoldás mindenre. Harmadik, negyedik osztályban nincs olyan nap, hogy ne alkalmaznék valamilyen ilyen módszert, viszont első-másodikban nem gondolom, hogy ez lenne a leglényegesebb. De még csak nem is a folyamatos körmölés. Az alsóbb évfolyamokon ma már nem lehet egy egész órán keresztül vázlatot írni vagy diktálni, és az értelmetlen másolási feladatoknak sem vagyok a híve. Ennél sokkal fontosabb a tapasztalás, ezért is csináltunk például olyat, hogy a természetismeret-dolgozatot a Mezőgazdasági Múzeumban írtuk. Ha nem is élőben, de a tankönyvhöz képest mégis átélhetőbben szembesültek a gyerekek azzal, amiről tanultunk. Máskor a közeli piacra mentünk ki, hogy ha már zöldségekről, gyümölcsökről tanulunk, legalább ne csak két dimenzióban lássák a gyerekek.”

Azt, hogy Márk módszerei működnek, maguk a gyerekek igazolják vissza a legfényesebben. És nem csak azzal, hogy felsőbe továbblépve is megállják a helyüket.

„A gyerekek félreérthetetlen visszajelzéseket adnak mimikával, szavakkal, tettekkel, ezért a kudarcot és a sikert nagyon könnyű megérezni. Ha nem vagyok formában, ha elbizonytalanodom, azt rögtön megérzik, az osztály hamar szétesik, hangzavar lesz, rögtön izegnek, mozognak. Ilyenkor változtatni kell. De a sikert is egyből észre lehet venni. Egyrészt a jó órát én is élvezem, mert a

gyerekek tátott szájjal, tátott szemekkel figyelnek, a gyerekek annyira akarnak dolgozni, hogy szó szerint majd kiesnek a padból,

és egymás szavába vágnak, hogy ki mondja meg, ki lássa meg, ki csinálja. És van, hogy meg is mondják, sőt olyan is, amikor egy szülő jelez vissza, hogy otthon áradozott a gyerek. Ez egy nagyon jó érzés.”

Adni, adni, adni

Márkkal beszélgetve az is kiderült, hogy ha az ember hatással akar lenni, a befektetett munkát, időt és energiát nem lehet megspórolni. Néha erőn felül kell energiát beletenni – többek között ez az, ami miatt tanítani csak szenvedéllyel lehet. 

„A sok idő soha nem a 45 perces óra, hanem az, amíg az ember átgondolja, összeszedi mindazt, amire az órán szüksége van. Ha a kísérlethez homok kell, vagy épp cukor, vagy üveg, akkor azt otthonról szedem össze, amikor a múzeumi dolgozatot írunk, akkor előző este lejárom a kiállítást, hogy annak anyagából tudjak feladatsort összeállítani. Tehát van olyan, hogy két-három órát előkészülgetek, mire összeszervezem a munkámat, és akkor még csak egyetlen negyvenöt perces óráról van szó. Mert azért én sem vagyok varázsló: olyan nincs, hogy minden egyes órára valami nagyon extrával készüljek. Az elvem viszont az, hogy mindennap legyen egy hókuszpókusz, valami olyan, ami miatt a gyerek is és én is úgy érzem, érdemes volt bejönni, és miután akár otthon is elmeséli, hogy milyen izgalmas dolgot élt át az iskolában. Ez nem csak nekik öröm. Én is élvezem, ha egy-egy óra tényleg jól sikerül, és nekem is folyamatosan szükségem van a kihívásra még akkor is, ha bizonyos időszakokban, például a járvány alatt ez a magánélet rovására is ment.” 

Bizalom

Márk szerint hatalmas dolog, hogy alsós tanítóként jóval szabadabban rendelkezhet az idővel, mint felsős kollégái. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy a gyerekekkel a minden továbbit megalapozó bizalmi viszonyt alakíthasson ki. Tanítóként csaknem egész nap a gyerekekkel van – akik egyébként elsőben az épület egy külön szárnyában kapnak helyet – az együtt töltött idő lehetőséget ad a gyerekek és családjaik megismerésére is. Nem jelentéktelen az sem, hogy Márk férfi osztálytanítóként ha nem is egyedülálló, de párját ritkító jelenség.

„Én látom a kis lelküket is, tudom a problémáikat, tudom azt, hogy egyikük reggel így kelt fel, a másik úgy jött be az iskolába. Ez sokat segít abban, hogy adott órán fel tudjam mérni, mire van szükségük. Ha nekem az van odaírva, hogy el kell olvasni ezt a verset, de látom, hogy a gyerekek erre nagyon nem vevők, akkor azt mondom, hogy nem baj, oké, nem ma olvassuk el, ma beszélünk másról, arról, ami most fontos, vagy épp nyomja az osztály lelkét. Erre nagyon nagy szükség van, mert bármilyen furcsán is hangzik,

manapság egyre inkább jellemző, hogy a munkánk nem is csak a tanításról szól, hanem a lelkizésről.

Ha olvasunk valamit az órán, egy 5-10 perces beszélgetést mindig rászánok, hogy az azzal kapcsolatos érzéseiket mondják el a gyerekek, és ha látom, hogy mindenki el akarja mondani, akkor nem mérek stopperrel. Azt nem tehetem meg, hogy csak három ember mondja el. Mindettől olyan belsőséges bizalmi viszony alakul ki a gyerekekkel már a második év végére, negyedik év végére meg pláne, hogy ha hirtelen beszélnek hozzám, apának szólítanak. És azt is tudom, hogy vannak, akiknek valóban nyújtok valamiféle ilyen mintát.”

Mint Márk mondja, ez a bizalom leginkább a sokak által támadott és feleslegesnek ítélt etikaórákon mutatkozik meg leginkább.

„Akik támadják ezeket, azoknak fogalmuk sincs arról, micsoda jelentősége van az órákon a szituációs játékoknak, a drámapedagógiának, az önismereti és ismerkedős játékoknak, együttműködést szorgalmazó feladatoknak. A gyerekek ezen az órán szabadon beszélhetnek, irányíthatják a témát, a játékot. Nagy lehetőség, és ha egy pedagógus ezt nem használja ki, bűnt követ el szerintem.”

Együttműködés a szülőkkel

A szülők és a pedagógusok viszonya sokszor nem mentes a konfliktusoktól: mindkét fél a gyereknek akar jót, a módszerben azonban sokszor nem értenek egyet, sok a kommunikációs hiba és félreértés. Annál is nagyobb elismerés, ami Márkot érte, amikor szülői szavazatok alapján nemcsak Pedagógus Oscar-díjat, de kedves versikét is kapott a szülőktől:

„A mi osztályunk már nyert. Nyertünk, mert nálunk nincs kötelező olvasmány. Mi közösen olvasunk. Olvasásórákon térben és időben is utazunk. Egyik órán honfoglaló magyarok vagy éppen Szent László katonái vagyunk, máskor otthon vagyunk »valahol Európában«. Nálunk az óráknak színe, illata és zenéje van. Mi németül kóstoljuk a csokikat, és együtt énekeljük a Liebe-t. Énekelünk, akár jó a hangunk, akár nem. A környezetismeretet erdei iskolában tanuljuk, a dolgozatot a múzeumban írjuk. Nálunk még a nyelvtan is lehet sirály (és király)! Mindig van egy új titkunk, egy új projektünk, mindig van egy program, egy színházi előadás, amit várunk. Szerencsénkre Márk bácsi bakancslistájáról nem fogynak el az élmények. És mi próbálunk jók lenni, ha nem is mindhalálig. Csak »hogy Márk bácsi ránk tekintsen. Hogy nékünk csak ideintsen / Hogy lássa, bennünk hiba nincsen!«” – írták korábbi osztálya szülei.

Márk szerint ennek a jó tanár-szülő viszonynak is a bizalom az alapja. És az olyan, idősebb kollégák szerint merész ötletek, mint megadni a telefonszámot az osztályba járó gyerekek szüleinek... Márknak lett igaza, amikor így tett, mert tudta, hogy a szülők csak fontos esetben fogják hívni, és azt is, hogy arról, ami igazán fontos a gyerekekkel kapcsolatban, mindig szeretne tudni. 

Kihívás és reakció

Kihívásból az elmúlt másfél évben bőven jutott az alsós osztálytanítóknak, akiknek a Covid és otthon oktatás mellett kellett írni, olvasni és számolni tanítani elsőseit, majd másodikosait. Márk úgy emlékszik vissza erre az időszakra, mint eddigi tanári pályafutása legnagyobb kihívására. 

„Őszinte leszek: nekem nagyon kemény volt ez az időszak, és eltelt kis idő, mire megoldást találtam. Éreztem, hogy elsősökkel nem lehet csoportos órákat tartani, mert ők túlságosan is igénylik a személyes kommunikációt, hogy csak rájuk koncentráljak. A képernyőn keresztül ezt 32 gyereknek csoportos beszélgetés során nem lehetett megadni, ezért az elsősöknek egyéni fejlesztéseket, beszélgetéseket tartottam. Heti kétszer minden gyereket egyéniben, egy harmadik alkalommal pedig csoportban hívtam, mindemellett videókat, játékos feladatokat állítottam össze nekik. Harminc gyereknél ez úgy nézett ki, hogy reggel nyolckor elkezdtem telefonálni, és délután ötig telefonáltam, aztán nyolcig a videókat állítgattam össze. A nap végére használhatatlan voltam, de megérte, mert éreztem, hogy nekik is, nekem is és a szülőknek is nagyon sokat jelent ez.

Azt próbáltam elérni, hogy a gyerekeknek minél kevesebbet kelljen a szüleivel leülni és tanulni. Nem mondom, hogy ez így jó volt, mert azt gondolom, hogy ezt a legnagyobb akarattal sem lehet igazán jól csinálni. De túléltük, és elképesztő munka volt benne, amiért hihetetlenül hálás volt az iskola szülői közössége is.” 

Tekintettel egymásra

Mindegy, hogy iskola, munkahely vagy más közösség, ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk dolgozni, a közösséget kell összekovácsolni és egyben tartani. Ez az osztályközösségre éppúgy igaz, mint a tanári közösségre, vagy az iskola tágabb közösségére, amibe a szülők is beletartoznak – vallja Márk. Ezen a téren pedig jócskán akadt fejlesztenivaló az elmúlt tanévekben is, a legnagyobb különbség épp ebben van a korábbi generációk és a mostani között: kicsik és nagyok egyaránt individualizálódik, és ezt csak felerősítette a járvány. 

„A legnagyobb változást én abban látom a mai és a húsz évvel ezelőtti helyzetben, hogy gyerek és szülő, és bizonyára tanár is, egyre inkább individualista, miközben ereje a közösségnek lenne, napjainkban legalább annyira, mint évtizedekkel ezelőtt. A szülő nyomja a gyereket, a gyerek nyomja magát, jönnek be az elsősök, akikben eleinte egyáltalán nincs az meg, hogy türelmesek legyünk a másikkal, hogy végighallgassuk azt a néhány másodpercet, amíg a másik is elmondja, amit szeretne. Én azt gondolom, hogy alsós osztálytanítóként a tananyag átadása mellett pontosan ugyanilyen súlyú és fontosságú feladat, hogy a gyerekeket egymás elfogadására, toleranciára neveljük, mert ennek híján szétesik a közösség.”  

Elfogadás

Az elfogadásról beszélgetve nem tudtam nem rákérdezni, mi Márk véleménye a nemrég nagy visszhangot keltő, pedofiltörvény néven elhíresült jogszabályról. Arról, hogy kizárhatók-e a megosztó témák a közoktatásból, illetve hogyan és milyen formában lehet érzékenyíteni a gyerekeket, Márknak is határozott véleménye van. 

„Én azt gondolom, hogy nagyon fontos lenne, hogy a gyerekekben tudatosuljon, hogy vannak olyan emberek, akik másképp gondolkodnak, másképp látnak, másképp élnek és élnek meg egy csomó mindent, mint te vagy én. Ez megint csak egy olyan dolog, ami elengedhetetlen a közösségi működéshez. De ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem feltétlenül azzal kell kezdeni, hogy vannak olyan emberek, akik melegként vagy transzneműként élik az életüket, hanem jóval messzebbről. Azzal, hogy az osztálytársad, aki ott van melletted, éppen olyan értékes, mint te vagy, és nem kell se elgyepálnod, se félned tőle csak azért, mert más a véleménye, mint a tiéd. Ennyire az alapoktól kell kezdeni. Úgy is mondanám, hogy szerintem az érzékenyítést nem feltétlenül kell tematizálni,

először olyan trivialitásokat kell tudni fogadni, mint hogy két, akár ellentétes vélemény is érvényes lehet. És csak innentől lehet továbbmenni.

A tavalyi év végén nagy port kavart a Meseország mindenkié című mesekönyv kiadása – Márk sajnálta, hogy elszabadultak az indulatok a könyv kapcsán. Amikor a könyvet kiadták, elsőként vette meg, mert azt gondolta, hogy egy jó tanító könyvespolcáról egy ilyen sem hiányozhat. Összességében azonban nem volt elégedett a kiadvánnyal, véleménye szerint néhány klasszikus mese magasabb irodalmi értékkel foglalkozik az elfogadás témakörével. 

„A téma nagyon fontos, amit az is bizonyít, hogy nem ez az első könyv, ami a kitaszítottsággal és elfogadással foglalkozik. A klasszikus meseirodalomban ott van a hétfejű társai által kitaszított Süsü sárkány, a fekete farokkal született Misi mókus vagy a színes Elmer elefánt, a rút kiskacsa és még sorolhatnám. Ezek irodalmilag is értékes alkotások, és én úgy gondolom, hogy pedagógusként felelősség, milyen esztétikai, irodalmi értékkel bíró szöveget rakok a tanítványaim elé.”

Tabukról a gyerekek szintjén

Az elzárkózás a nehezebb témáktól ugyanakkor nemcsak hatástalan, de lehetetlen is, állapítjuk meg Márkkal. Ma már az elsős gyerekek, sőt a kisebbek is rendszeresen interneteznek, sokszor olyan tartalmakhoz is hozzáférnek, ami még nem nekik való, ezen pedig nem segít semmilyen tilalom vagy „elmúltál 18” felugró ablak. Ezen lehet háborogni, de azt is lehet csinálni, hogy a tanár felveszi a kesztyűt és beleáll abba, hogy nehezebb, érzékenyebb témákról hiteles tájékoztatást adjon. Ha fontos, akár a tananyag terhére is. 

„Negyedikben környezetismeretből van 1-2 óra, amit a szenvedélybetegségekre lehet szánni. Ilyenkor nyilván belemegyünk olyasmibe is, hogy drogozás vagy dohányzás, az ő szintjükön. Én azt gondolom, hogy ezekbe bele is kell állni,

mert nem a tudatlanság, hanem épp a tájékozottság véd meg.

Ezért bár a tantervben csak szűk keret van rá, én alaposan átbeszélem velük ezt a témát, mert azt gondolom, hogy ez legalább annyira fontos, mint a házi tyúk vagy az x-edik gyümölcs. Ha 5-6 órát kell rászánni, akkor annyit. Főleg tudva, hogy legközelebb nyolcadikban jön majd elő.” 

Márk szerint más témák esetén is fontos, hogy ne arra törekedjünk, hogy egy-egy tankönyvet kövessünk. És nemcsak azért, mert a ma elérhető tankönyvek egy része nem igazán magas színvonalú. „Lehet a silány tankönyvek miatt is keseregni, de attól senkinek nem lesz könnyebb. Engem a tankönyvek nem érdekelnek: gond nélkül elfogadnám azt is, ha nem lennének ilyen segédeszközeink. Nem tantervet, tanmenetet, nem tankönyvet tanítok ugyanis, hanem gyerekeket. A tanítás során a személyiségemnek és a módszereimnek jóval nagyobb a jelentősége, mint egy tankönyvnek.”

Mit hoz a jövő?

Márk nem tagadja, hogy nagyon várta már az iskolába való visszatérést, akkor is, amikor sokan még féltek, baj lehet abból, ha visszatérnek a gyerekek. Ő úgy érezte, inkább abból lenne gond, ha továbbra is otthon kellett volna maradniuk.

„Az elmúlt másfél évben sok új módszert próbáltam ki, és kialakult egy többé-kevésbé működőképes rendszer a gyerekek oktatására. Ha arra kerül a sor, hogy megint otthon kell maradni, meg fogjuk oldani. De ettől függetlenül kimondhatom, hogy félek ettől az eshetőségtől és egyáltalán nem szeretném. És egyébként is tele vagyok tervekkel, hogy mi mindent szeretnék csinálni az osztállyal. El szeretnék menni ide-oda, végre megint kimozdulni a keretekből, mert elképesztően rosszul éltem meg azt a két évet, hogy nem tudtam őket levinni egy kiállításra, egy múzeumba, pedig velük is szeretnék múzeumos dolgozatot íratni. Az se érdekel, ha mindenkinek ötös lesz, mert nem az a lényeg. Hanem hogy újra legyenek közös élményeink.” 

Jövőre már harmadikos az osztály, akiknek innen is azt kívánjuk, hogy legyen lehetőségük minél több időt együtt tölteni szupertanítójukkal.