A felnőtté válás során mindannyian hibázunk. Feltételezéseinket és megérzéseinket próbára kell tennünk az önismereti fejlődésünkhöz, ehhez pedig olykor kénytelenek vagyunk szembemenni a szüleink és más felnőttek elvárásaival, intelmeivel. Valahol itt kezdődhet az a kettős érzés, hogy egyszerre önazonosak és mások által elfogadottak akarjunk lenni. A pozitív önértékelés kialakulásához mindkettőre szükségünk van, és sok múlik a szüleink visszajelzésén. Ha az ő szemükben a hibáink a személyünk elutasítását eredményezik, az a felnőttkori megéléseinkre is hatással lesz. Elhisszük, hogy csak a gyerekek, az éretlenek hibáznak, s ezt ki kell nőnünk.
Amíg csak magunkért kell felelősséget vállalni, az még megy is, amikor viszont világra jönnek a gyerekeink, újra szembesülünk a tökéletlenségünkkel. Hibázni fogunk. Sokat. Ha pedig az a hit él bennünk, hogy hibázni csak az éretlenek és értéktelenek szoktak, komoly kudarcélmények fognak érni. A személyiségfejlődés ugyanis folyamatos és sosem áll meg, ahogy az ehhez kapcsolódó tanulási folyamat is állandó. Ehhez pedig újra és újra hibákra van szükségünk. Csak nem ugyanazokra a hibákra!
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A gyerekkel való kapcsolatunk emlékeket idéz
Hogy miért éppen szülőként éljük meg újra olyan nehezen önmagunk elfogadását? Mert nincs még egy másik kapcsolat, ami ennyire hasonlítana a szüleinkkel megélt gyerekkori kapcsolatra. Az egység érzése, a kapcsolat mélysége, az egymásra utaltság mértéke páratlan. Ahogy anno meg akartunk felelni a szüleinknek, úgy most a gyerekeinknek szeretnénk. Bizonyítani akarunk, hogy kellően érettek és érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy gondjukat viseljük, hogy mindig tudjuk a válaszokat.
De nem tudhatjuk, muszáj hibáznunk, és nem mindegy, milyen jelentést tulajdonítunk ennek a fogalomnak. Gyerekként sok energiát fektettünk abba, hogy a szüleink elismerjenek minket. Ahogy nőttünk, egyre inkább a saját lábunkra álltunk, függetlenedtünk, és legalább egy bizonyos mértékig megbékéltünk magunkkal. A gyerekünk születésével viszont egy újabb teszt elé kerül az önbecsülésünk, hiszen a szüleink egykori elutasítását a gyerekeink viselkedése rendszerint felidézi, akár tudatosulás nélkül is. Azt a szeretetet és elismerést, amit valaha gyerekként a szüleinktől szerettünk (volna) megkapni, most könnyen a gyerekeink visszaigazolásai által várjuk. Ha pedig úgy érezzük, hogy éppen a tökéletlenségünkre világítanak rá, kétségbeesünk, hogy sosem leszünk “elég jók”. A gyerekeink viselkedésében a szüleink egykori elutasítását megélni viszont veszélyes lehet, különösen ennek felismerése nélkül. Ha ugyanis nem a gyerekeinket látjuk az adott helyzetben, ők is szülői elutasítást élhetnek meg általunk.
Hibázni márpedig ér!
Ameddig nem engedjük meg magunknak a hibázást (szülőként is), addig a tökéletességre való törekvésünk elvakít minket. A megfelelés iránti vágyunk önmagunkra teszi a fókuszt, magunkat igyekszünk értékelni, védeni, vagy éppen hibáztatni, és ilyenkor ritkán látjuk a másikat reálisan. Félünk a hibáktól, hiszen már nem csak mi szenvedjük el őket, mert egy másik kiszolgáltatott emberi lényért is felelősséget vállaltunk.
A gyerekeinknek azonban semmi szükségük hibátlan szülőkre! A ballépések az emberi élet szerves részei, amelyek tanítanak minket egész életünkben. Nem kerülhetjük ki őket, csupán elhitethetjük magunkkal ennek lehetőségét, megkeserítve így a saját és valószínűleg a gyerekeink életét is. Sokan a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, mekkora teher hibátlannak látni a szüleinket. A gyerekeink pozitív énképének kiépüléséhez, önbizalmuk megerősödéséhez nélkülözhetetlen, hogy bízzanak a hibázás létjogosultságában, annak tanító erejében, és ehhez látniuk kell, hogy mi, a szüleik is merünk tévedni. Hibázni persze fájdalmas, de általa ismerjük meg jobban önmagunkat, a ballépéseink világítanak rá újabb nézőpontokra, tágítva vele az egész egyéni látás- és gondolkodásmódunkat. Fejleszti a gyerekeinket, bölcsebbé tesz minket. De csakis ha a hibáinkat merjük meglátni, beismerni és általuk tanulni valami újat magunkról.
Ha hiszünk abban, hogy a fejlődés örök, akkor a hibázásnak is annak kell lennie. Nincs se egy életkor, se egy élethelyzet, ami véget vethetne az érvényességének. Magunkat és a gyerekeinket is a hibázás okozta fájdalmaktól féltjük, de minél jobban rettegünk, annál nagyobb sebet ejthet a lélekben, s így az önértékelésben is. Ismerjük el a fájdalmat - ebben segítsünk a gyerekeinket is -, fogalmazzuk meg, fejezzük ki bagatellizálás nélkül, csak ne ragadjunk bele! Többszörös megbánás helyett vizsgáljuk meg, hogy mire nyitja fel a szemünket, mit tanít önmagunkról és a világ működéséről! Így hamar megélhetjük a fejlődést is, ami azonnal ellensúlyoz, hosszú távon pedig felszabadít.
Három szakácskönyv ingyenes szállítással!
Mentes Anyu szakácskönyveit azoknak ajánljuk, akik egészségük érdekében vagy meggyőződésből különleges étrendet követnek, de azoknak is, akik csak inspirációt, új ízeket keresnek.
MOST INGYENES HÁZHOZSZÁLLÍTÁSSAL!
Tekintsd meg ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
