Gyerekként sok energiát fektetünk abba, hogy a szüleink elismerjenek minket. Aztán ahogy növünk, egyre inkább függetlenedünk, a saját lábunkra állunk, és legalább egy bizonyos mértékig megbékélünk magunkkal. A gyerekünk születésével viszont egy újabb teszt elé kerül az önbecsülésünk. Újra félünk hibázni!
A felnőtté válás során mindannyian hibázunk. Feltételezéseinket és megérzéseinket próbára kell tennünk az önismereti fejlődésünkhöz, ehhez pedig olykor kénytelenek vagyunk szembemenni a szüleink és más felnőttek elvárásaival, intelmeivel. Valahol itt kezdődhet az a kettős érzés, hogy egyszerre önazonosak és mások által elfogadottak akarjunk lenni. A pozitív önértékelés kialakulásához mindkettőre szükségünk van, és sok múlik a szüleink visszajelzésén. Ha az ő szemükben a hibáink a személyünk elutasítását eredményezik, az a felnőttkori megéléseinkre is hatással lesz. Elhisszük, hogy csak a gyerekek, az éretlenek hibáznak, s ezt ki kell nőnünk.
Amíg csak magunkért kell felelősséget vállalni, az még megy is, amikor viszont világra jönnek a gyerekeink, újra szembesülünk a tökéletlenségünkkel. Hibázni fogunk. Sokat. Ha pedig az a hit él bennünk, hogy hibázni csak az éretlenek és értéktelenek szoktak, komoly kudarcélmények fognak érni. A személyiségfejlődés ugyanis folyamatos és sosem áll meg, ahogy az ehhez kapcsolódó tanulási folyamat is állandó. Ehhez pedig újra és újra hibákra van szükségünk. Csak nem ugyanazokra a hibákra!
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A gyerekkel való kapcsolatunk emlékeket idéz
Hogy miért éppen szülőként éljük meg újra olyan nehezen önmagunk elfogadását? Mert nincs még egy másik kapcsolat, ami ennyire hasonlítana a szüleinkkel megélt gyerekkori kapcsolatra. Az egység érzése, a kapcsolat mélysége, az egymásra utaltság mértéke páratlan. Ahogy anno meg akartunk felelni a szüleinknek, úgy most a gyerekeinknek szeretnénk. Bizonyítani akarunk, hogy kellően érettek és érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy gondjukat viseljük, hogy mindig tudjuk a válaszokat.
De nem tudhatjuk, muszáj hibáznunk, és nem mindegy, milyen jelentést tulajdonítunk ennek a fogalomnak. Gyerekként sok energiát fektettünk abba, hogy a szüleink elismerjenek minket. Ahogy nőttünk, egyre inkább a saját lábunkra álltunk, függetlenedtünk, és legalább egy bizonyos mértékig megbékéltünk magunkkal. A gyerekünk születésével viszont egy újabb teszt elé kerül az önbecsülésünk, hiszen a szüleink egykori elutasítását a gyerekeink viselkedése rendszerint felidézi, akár tudatosulás nélkül is. Azt a szeretetet és elismerést, amit valaha gyerekként a szüleinktől szerettünk (volna) megkapni, most könnyen a gyerekeink visszaigazolásai által várjuk. Ha pedig úgy érezzük, hogy éppen a tökéletlenségünkre világítanak rá, kétségbeesünk, hogy sosem leszünk “elég jók”. A gyerekeink viselkedésében a szüleink egykori elutasítását megélni viszont veszélyes lehet, különösen ennek felismerése nélkül. Ha ugyanis nem a gyerekeinket látjuk az adott helyzetben, ők is szülői elutasítást élhetnek meg általunk.
Hibázni márpedig ér!
Ameddig nem engedjük meg magunknak a hibázást (szülőként is), addig a tökéletességre való törekvésünk elvakít minket. A megfelelés iránti vágyunk önmagunkra teszi a fókuszt, magunkat igyekszünk értékelni, védeni, vagy éppen hibáztatni, és ilyenkor ritkán látjuk a másikat reálisan. Félünk a hibáktól, hiszen már nem csak mi szenvedjük el őket, mert egy másik kiszolgáltatott emberi lényért is felelősséget vállaltunk.
A gyerekeinknek azonban semmi szükségük hibátlan szülőkre! A ballépések az emberi élet szerves részei, amelyek tanítanak minket egész életünkben. Nem kerülhetjük ki őket, csupán elhitethetjük magunkkal ennek lehetőségét, megkeserítve így a saját és valószínűleg a gyerekeink életét is. Sokan a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, mekkora teher hibátlannak látni a szüleinket. A gyerekeink pozitív énképének kiépüléséhez, önbizalmuk megerősödéséhez nélkülözhetetlen, hogy bízzanak a hibázás létjogosultságában, annak tanító erejében, és ehhez látniuk kell, hogy mi, a szüleik is merünk tévedni. Hibázni persze fájdalmas, de általa ismerjük meg jobban önmagunkat, a ballépéseink világítanak rá újabb nézőpontokra, tágítva vele az egész egyéni látás- és gondolkodásmódunkat. Fejleszti a gyerekeinket, bölcsebbé tesz minket. De csakis ha a hibáinkat merjük meglátni, beismerni és általuk tanulni valami újat magunkról.
Ha hiszünk abban, hogy a fejlődés örök, akkor a hibázásnak is annak kell lennie. Nincs se egy életkor, se egy élethelyzet, ami véget vethetne az érvényességének. Magunkat és a gyerekeinket is a hibázás okozta fájdalmaktól féltjük, de minél jobban rettegünk, annál nagyobb sebet ejthet a lélekben, s így az önértékelésben is. Ismerjük el a fájdalmat - ebben segítsünk a gyerekeinket is -, fogalmazzuk meg, fejezzük ki bagatellizálás nélkül, csak ne ragadjunk bele! Többszörös megbánás helyett vizsgáljuk meg, hogy mire nyitja fel a szemünket, mit tanít önmagunkról és a világ működéséről! Így hamar megélhetjük a fejlődést is, ami azonnal ellensúlyoz, hosszú távon pedig felszabadít.
