Ovis barátságok – ezért ne oldd meg a gyerek helyett a konfliktusokat

A gyerekkori barátságok meghatározóak az ember életében. Sok szoros, felnőttkori barátság is annak idején az óvodában vagy az iskolában kezdődött. Társas lények vagyunk, ezért az emberi kapcsolatok iránti szükségletünk már a kezdetek kezdetén megjelenik. Egy gyerek a társas élményt elsőre az édesanyával való együttélés által éli meg, majd a szülők és a nagyszülők, gondozók közelsége, figyelme, gondoskodása elégíti ki ezeket a vágyait. A barátság első kezdetleges formája kisgyermekkorban jelenik meg, és az évek múlásával folyamatos változásokon megy át.

Kezdetben a közös játék teszi élvezetessé az együttléteket, majd ezeket váltják fel fokozatosan a minőségi beszélgetések, a „petyka”, ahogy egyes kutatók nevezik. Ezek a kapcsolatok viszont meglehetősen instabilak. Óvodáskorban különösen, pillanatok alatt változhat, hogy ki kinek a barátja, kivel játszik együtt és kit közösít ki. Elég egy nem tetsző játék, hozzáállás, vagy csupán az irányítási vágy, és felborul az egyensúly. Ezeket a helyzeteket szülőként olykor kegyetlenebbnek éljük meg, mint maga a gyerek. Nem szeretnénk, hogy magára maradjon, hogy igazságtalanul közösítsék ki, vagy hogy olyanokhoz ragaszkodjon, akik nem értékelik őt eléggé. Gyerekeink lelkének védelmében cselekedni igyekszünk, de mit tehetünk azért, hogy valóban a segítségükre lehessünk? Hiszen nem irányíthatunk minden folyamatot, és talán nem is teszünk jót azzal, ha erre törekszünk.

A gyerekkori barátságok alakulása

Az első barátságok kialakulásakor a gyerekek többsége még egocentrikus gondolkodásmóddal rendelkezik (nagyjából 6 éves korig ez dominál), és eszerint is viselkednek. Nem képesek más szemszögéből nézni a dolgokat, ezért csakis a saját érdekeiket tudják szem előtt tartani. Mérlegelik, hogy éppen a játék vagy a játszótárs a fontosabb, és azt igyekeznek érvényesíteni. Ez a fajta gondolkodás érthető módon nem mutat túl nagy empátiát a társak iránt.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy nagyjából kétéves kortól kezdődően a gyerekek elindulnak az önállósodás és a függetlenedés útján. Ennek tükrében igyekeznek minél több tapasztalatot szerezni arról, hogy milyen mértékben van hatalmuk a saját testük és a környezetük felett. Határokat feszegetnek, hogy megtudják, mit irányíthatnak, befolyásolhatnak és milyen mértékben. Ha megtudták, nincs más teendőjük, mint gyakorolni. Ha a felnőtteket nem irányíthatják, irányítják az erre vevő kortársaikat: kiosztják a feladatokat, elutasítják a javaslatokat és érzelmileg zsarolnak. Megismétlik, feldolgozzák, gyakorolják a felnőttektől látott vagy a velük szemben megélt élményeket, és ennek rendszerint a kortársak isszák meg a levét. 

Amikor a szülő lép közbe

Természetes, hogy meg akarjuk védeni a gyerekünket a csalódástól, az igazságtalanságtól és a szomorúságtól. Ennek érdekében pedig gyakran mi igyekszünk orvosolni a „jó barátokkal” kialakult barátságtalan helyzetet. Javaslatot teszünk a gyereknek arra, hogy mit csináljon másként a befogadás érdekében. Minősítjük a viselkedését, esetleg megpróbáljuk rávenni, hogy másokkal barátkozzon, és ne törődjön azzal, aki „butáskodik”. Talán még a másik szüleivel is beszélünk, hogy újra egymásra találhasson a két gyerek.

A jó szándékunk azonban könnyen visszafelé sülhet el. A mi védelmünk, a jó ügy érdekében tett erőfeszítéseink és irányításunk a gyerek számára elutasítást is tükrözhetnek. Elutasítását az aktuális érzelmeinek és a képességeinek. Vigasztalunk, tanácsolunk, bagatellizálunk, minősítünk, és helyette cselekszünk. Ezeket Thomas Gordon A gyereknevelés aranykönyve című kötetében közléssorompóknak nevezi, amelyek azt sugallják a gyerek számára, hogy ő nem elég rátermett ahhoz, hogy maga megbirkózzon a helyzettel, ez pedig kihatással lesz az önértékelésére is.

Ha nem ismerjük el a negatív érzelmek fontosságát, a gyerek megtanulja őket elnyomni, ami hosszú távon sosem vezet jóra. Ha pedig helyette cselekszünk, elhiszi, hogy ő maga nem képes rá, és mindig függeni fog a kapcsolataitól, hiszen tehetetlen lesz nélkülük. Mindennek persze nem kell így történnie. Mi nyújtunk mintát a problémamegoldásra, és adunk visszajelzést a gyereknek saját magáról, ezért a mi tudatosabb szülői hozzáállásunk az őket érintő nehéz helyzetekhez megadhatja mindazt, amire valóban szükségük van.

A biztos hátteret az együttérzésünk és az elfogadásunk adja meg

A társas kapcsolatok bonyolultak. Folyamatosan változik a felek közötti dominanciaviszony, az összhang, a kapcsolat dinamikája. Még nekünk, felnőtteknek is rendszeres önvizsgálatot, tanulást igényel, hogy helytálljunk a konfliktushelyzetekben, és tisztázzuk a félreértéseket, sérelmeket. A gyerekeink pedig még csak kóstolgatják a dolgot. Saját maguknak kell szembesülni a nehézségekkel ahhoz, hogy kellő tapasztalatot szerezzenek az élethez. Ehhez mi csak a biztonságos (de nem nélkülözhető!) hátteret biztosíthatjuk a számukra azzal, hogy ott vagyunk velük, és segítünk elfogadni a pillanatnyi helyzetet és érzelmeket.

A barátkozás nem könnyű, mindig érhetnek minket csalódások, fájdalmak, és ez így van jól. A negatív érzelmek is segítenek megérteni az élet – a kapcsolatok – és a saját lelkünk működését. A legnagyobb segítség a gyerekek számára, ha megtanuljuk és megtanítjuk őket is elfogadni az érzéseket, mert így fogják megérteni saját magukat is. Ha adunk nekik teret arra, hogy kifejezzék önmagukat, sokszor maguk is rátalálnak a megoldásra. Visszafogott szülői hátterünk megerősítheti a gyerek önbizalmát, hiszen a hozzáállásunk azt sugallja, hogy mi is bízunk benne, és hisszük, hogy maga is utat talál.

A kapcsolatok fájdalmától semmi nem védi meg jobban a gyerekünket, mint a saját pozitív önértékelése és annak tudata, hogy van, aki meghallgatja és meghallja. Ennek a megerősítése pedig elsősorban a mi visszajelzéseinkből fakad. Hogy nem ugrunk feleslegesen, nem a saját félelmeink elől menekülve sietünk a gyerekünk segítségére, hanem csakis őt meghallva, közösen cselekszünk. Türelemmel, figyelmesen, közösen.