gyerekszáj kínos vicces

Néha még meg sem kell szólalni ahhoz, hogy a szülők kellemetlenül érezzék magukat. Zsolt a nyolcvanas években, gyerekként mindig nagyon várta a balatoni nyaralásokat a SZOT-üdülőben. Magas, vékony fiúcska volt, annak ellenére, hogy nagyon szeretett enni. Az üdülőben közös konyha működött, aki nem a strandon vagy vendéglőben ebédelt, délelőttönként ott főzte meg az ebédet. Pörkölt, rántott hús, túrós csusza, töltött paprika – kinek mit kívánt a gyomra és a családja. Zsolt hamar rájött arra, hogy ez valóságos terülj-terülj, asztalkám a számára. Nem mondott ő semmit, mert beszélgetni nem szeretett különösebben, főleg nem ismeretlen felnőttekkel. Odaállt az éppen ebédelő család asztala mellé, és kitartóan nézte őket, egészen addig, amíg valaki meg nem kérdezte tőle: – Te is kérsz? – Bólintott, megette a felkínált ételt, majd továbbállt a következő asztalhoz, ahol megismételte ugyanezt. (Mindezek után természetesen a saját családjával is megebédelt.)

A broki és a mókusok

Minden családban vannak olyan szavak és kifejezések, amelyek az éppen beszélni tanuló gyerekektől származnak. Nálunk például a doboz (és a toboz is) bodoz, a szemüveg pedig szemügev. Nem árt azonban vigyázni: megeshet, hogy a piacon vagy az áruházban a zöldségosztályon fogja fennhangon kijelenteni gyermekünk, hogy ő márpedig brokit szeretne, nem kevés derültséget okozva ezzel a vásárlóközönségnek. A szerelőket, bevallom, mókusként szoktuk emlegetni itthon – egészen addig, amíg egyszer az utcán egy építkezés mellett megállva, majd az ottani munkálatokat részletesen szemügyre véve a kislányom jó hangosan megkérdezte: – Anya, mit szerelnek azok a mókusok? – A „mókusok” nagyon készségesen válaszoltak, de én kényszeres magyarázkodásba kezdtem egy meséről, amiben a mókusok éppen szerelni tanulnak, valószínűleg éppen ezzel fokozva a helyzet kínosságát.

A gyerekeknek mesélt vicceket sem árt átgondolni. „Három ujja és három gyereke van. Mi az? Asztalos, aki nem tud vigyázni.” A férjem évekkel ezelőtt egy családi ebéden mondta el ezt a viccet, ami eszünkbe sem jutott, egészen addig, amíg el nem költöztünk. A háromgyerekes szomszédunk – aki egyébként asztalos – nem értette, miért kérdezi tőle a lányom, hogy hány ujja van…

Ismerkedés a buszon

A tömegközlekedésen is számtalan alkalom kínálkozik a cikisebbnél cikisebb helyzetekre, és most nem arra gondolok, amikor a lábát lelkesen lóbáló utódunk a szemközt ülő néni frissen vasalt szoknyáját találja el a sáros cipőjével. Csak szemtanúja voltam annak a jelenetnek, ami egy tömött buszon játszódott le két óvodáskorú gyerek között. A nagymamájával utazó kisfiú ismerkedni próbált, és megkérdezte a kislányt: – Hogy hívnak? – A kislány illedelmesen megmondta nevét. Kis csönd állt be, majd a nagymama, hogy megkönnyítse a társalgást, feltette a kérdést: – Hogy hívják ezt a szép kislányt? – A válaszra viszont nem számíthatott: – Kakiiiii.

A néni miért szopja az ujját?

Nemcsak a buszokon kell vigyázni, hanem hosszabb vonatutakon is – nem is mindig a gyerekek, hanem olykor az utastársak viselkedése is több mint kínos. Ötéves lehetett a kislányom, amikor egy alkalommal a kupéba, ahol az apjával ketten utaztak, beszállt egy erősen festett és méretes műkörmökkel rendelkező nő. Tett-vett, pakolászott, aztán jobb dolga nem lévén, az ablakon bámult kifelé, miközben a szájában matatott a hosszú, hegyes körmeivel. A kislányom nézte egy darabig, aztán hangosan megkérdezte: – Apa, a néni miért szopja az ujját? – A társalgás szerencsére itt véget ért.

A bolhás bácsi

Akkor sem árt némi elővigyázatosság, ha a saját élményeinket osztjuk meg otthon, családi körben. Nem csak arra gondolok, hogy válogassuk meg a szóhasználatunkat, és ne használjunk bizonyos, khm, kifejezéseket. Egyszer minderről megfeledkezve meséltem a férjemnek, hogy a villamoson kénytelen voltam végignézni, ahogy egy embertársunk a zoknijából kifogdosott bolhákat nyomkodja szét a hüvelykujja körmével, és ezzel foglalja el magát a Hűvösvölgytől egészen a Széll Kálmán térig. A kislányom eközben – gondoltam én – a mesefilmet nézte a tévében, de másnap, amikor magammal vittem bevásárolni, kiderült, hogy mindent hallott. A csemegepult előtt kinézett magának egy ott bóklászó férfit, rámutatott, majd fennhangon megkérdezte: – Anya, ez volt a bolhás bácsi, akiről tegnap meséltél? Aki a villamoson szedte ki a bolhákat a zoknijából? – Vörös fejjel indultam meg a kijárat felé, ő pedig nem értette, egyszerre miért kell sietni.

Xantus Barbara…? Én…?

Gyermekem egyébként már kétévesen is nagyon érdeklődő volt, és annak ellenére, hogy Vekerdy szerint nem várhatjuk el egy bölcsődéstől, hogy a nappaliban ülve újságot olvasson, pontosan ez volt a kedvenc időtöltése: a kanapén lapozgatni a női magazinokat, gondosan szemügyre véve a fotóillusztrációkat. Néha meg is kérdezte, melyik lefotózott híresség kicsoda, mi pedig készségesen válaszoltunk. Ennek az lett a következménye, hogy egy időben azzal szórakozott, hogy teljesen random módon kiválasztott középkorú nőkre rámutatott, majd elkurjantotta magát: – Ott a Xantus Barbara! Ott van! – Az illető nézett maga mögé értetlenül, időnként többször is hátrafordult, majd konstatálta, hogy bizony róla van szó. Ha esetleg férfi társaságában volt, a lányom azt is hozzátette: – És a nagybátyja is ott van! De akkor még fiatal volt…

Anya. Cici

Végül, de nem utolsósorban felidézném Gabi barátnőm emlékezetes estéjét. Férjével egy étteremben vacsoráztak, velük volt éppen beszélni tanuló kislányuk is. A vacsora elfogyasztása után – ki tudja, milyen megfontolásból – a másfél éves Livike úgy döntött, bemutatja az édesanyját egy, a szomszéd asztalnál ülő férfinak. Odahívta az asztalhoz, majd rámutatott az anyukájára: – Anya. – Mivel volt még egy fontos információ, amit mindenképpen meg szeretett volna osztani az illetővel, azt is közölte: – Cici. – A megfelelő testrészre való mutatás természetesen nem maradhatott el, az egyébként jó kiállású férfi pedig fülig pirulva iszkolt vissza a saját asztalához.